Varga Tamás, Lászlóffy Csaba, Korpa Tamás
Szepesi Dóra
„Határon túli magyar irodalom természetesen nincs!”
Lászlóffy Csaba író, költő 75. és Nagy Zoltán Mihály író 65. születésnapját ünnepelték a Magyar Művészeti Akadémia Irodalmi Tagozata és a Magyar Írószövetség közösen rendezett irodalmi estjén.
A jubileumi eseményen Szentmártoni János, a Magyar Írószövetség elnöke, elsőként Lászlóffy Csabát méltatta. A legkritikusabb kérdések foglalkoztatják, a vesztébe rohanó emberiség, az elfogyó magyarság, a kiüresedés, az önnön végzetével farkasszemet néző emberi szellem küzdelme. A nemzedéktársak, Ágh István, Bella István, Bertha Zoltán, Pomogáts Béla és mások után a legfiatalabbak is fölfedezték maguknak a Mestert, például Korpa Tamás vagy Kántás Balázs. Nem is csoda, a Lászlóffy vers irigylésre méltó műveltséganyagot hordoz, imponálóan sokféle megszólalási módjának, asszociációs technikájának végig fegyelmezett ura marad. Sokszor hétköznapi anekdotából vagy emlékből kezd építkezni, hogy aztán filozófiai magasságokba jusson. „Ki fejti meg a költők személyes végzetét?” Kérdezi a Pózok a sebezhetőn című versében. Talán az értelmiség? Tipikus lászlóffys verslezárásban felel: „A költő képzelete viszont: romolhatatlan. Feltéve, hogyha félig halhatatlanul is bírja a hajszát.” A költőként induló másik ünnepelt, Nagy Zoltán Mihály kárpátaljai prózaíró, sajnos betegsége miatt nem lehetett jelen az esten. Az 1988-ban megjelent novelláskötete, a Fehér Eper után A Sátán fattya című regény hozta meg számára az átütő sikert. Döbbenetes hatást váltott ki a kárpátaljai magyar irodalomban és az anyaországban is méltán kiérdemelt visszhangot keltett. Művében egy nemzettöredék ’44-es sorstragédiáját dolgozza fel, amiről fél évszázadon át szólni sem lehetett, s amit kisregényében feltár, az a kárpátaljai magyarság második világháborúban átélt megaláztatása. Az elementáris erejű mű középpontjában egy orosz katona által megerőszakolt fiatal lány áll, aki kihordja és megszüli gyermekét, majd végigéli, miként közösíti ki őket a falu álszent lakossága. A kisregény szereplőinek és tágabb közösségének életét írója a Tölgyek alkonyában szőtte tovább, közben verseskötete, novellái gyűjteménye, majd a trilógia harmadik része, A teremtés legnehezebb napja is napvilágot látott. Az életmű eddigi alakulását találóan jellemzi a szerző saját szavaival: Hajbakapott bennem / ösztön és értelem: / civódó tündérek / prédája életem.
Szentmártoni János
Mezey Katalin, az MMA Irodalmi Tagozatának vezetője, laudációjában az egymással ellentétes életútú tehetségekről beszélt. Büszkeséggel, örömmel tölti el, hogy irodalmi életünk két ilyen különböző karakterű és sorsú jelentős tehetsége egyaránt tagjai lehetnek a Művészeti Akadémiának, kettejükben is megfigyelhetjük annak az önmagát kiteljesítő folyamatnak a stációit, ahogy jelentős, itthon kevésbé népszerű életművekkel magyar irodalmunk kiegészül. Lászlóffy Csabát életindulásának első percétől mondhatni minden predesztinálta arra, hogy irodalmi alkotó ember, értelmiségi legyen belőle. Életműve jelentős darabjai megkerülhetetlenek a magyar irodalom elmúlt ötven évének. Pályájának súlya, terjedelme, gondolatisága állandóan munkálkodó, mindig a maga centruma körül dolgozó és építkező intellektust mutat. Nagy Zoltán Mihály szegény sorból indult, jóformán semmi más nem predesztinálja írói pályára, mint a maga tehetsége és annak a történelmi és kulturális közösségnek a drámai sorsa, amelyet képvisel. A kárpátaljai írók, költők példája mutatja, hogyha egy történelmi és kulturális közösséget olyan, az egész emberi történelemre nézve megrázó, drámai kataklizmák érnek, mint amilyenek a kárpátaljai magyarságot is érték a 20. század közepén, akkor az kiköveteli a maga íróit, költőit. Közülük az ünneplők körében köszönthették Füzesi Magdát és Vári Fábián Lászlót.
Mezey Katalin és Lászlóffy Csaba
Irodalmi előadás következett: Nagy Zoltán Mihálytól Juhász Róza színművész A Sátán fattya című regény három rövid részletét mondta el, majd két kisprózáját és két versét Szabó András előadóművész tolmácsolta.
Lászlóffy Csaba az erdélyi, Nagy Zoltán Mihály a kárpátaljai magyar irodalom kiválósága, egyúttal az egyetemes magyar irodalom jelesei is – kezdte méltatását mindkét ünnepelt életművének egyik legnagyobb ismerője, kritikusa, Bertha Zoltán. Mivel ma már valóban egységes magyar irodalomban gondolkodunk, ezért az újabb irodalomkritikai munkák úgy fogalmaznak pontosabban, hogy „magyar irodalom Erdélyben”, „magyar irodalom Kárpátalján”. De másfelől, utalt Elek Tibor szellemes megfogalmazására, határon túli magyar irodalom természetesen nincs, miközben látjuk, hogy van! Erre az érték-összetettségre utalt a két előtte szóló méltató is. Mindkét ünnepelt az egyetemes magyar sorsirodalom kitűnősége, viszont ezen felül jellegadó értéktöbbletként mégis saját szülőföldjük, régiójuk fájdalmas múltját és jelenét, a kisebbségbe, a többszörös Trianon-áldozatiságba a kettős elnyomatottságba taszítottság szenvedéssel és reménnyel teli egész historikumát is katartikusan megszólaltatják. Bertha Zoltán az életpályák állomásainak felelevenítése közben idézetekkel árnyalta a képet. Lászlóffy Csaba rendkívül gazdag, lírai, prózai, drámai, esszéírói életműve egyfajta művészi szabadság és igazságbeszéd, morális tanúságtétel. Bátor igazmondás és művészi sokoldalúság jellemzi a diktatúra idején, s a fordulat után is csak kiteljesedett fáradhatatlanul bővülő munkássága, az egyéni, a közösségi, a történelmi, a társadalmi, az univerzális emberi létezés legváltozatosabb szféráit bejáró alkotásainak rengetege. A megélt borzalmakkal szembeni szellemi, erkölcsi, művészi ellenállás és szabadságvágy magasrendűsége hatja át Nagy Zoltán Mihály több évtizedes irodalmi teljesítményét is. Az orosz katona által meggyalázott magyar falusi lány regénytörténete trilógiává szélesedett Tölgyek alkonya és A teremtés legnehezebb napja című művekkel, amelyekből kiderül, miképpen szenvedték hosszú évtizedeken át a kommunizmus kártételeit a kárpátaljaiak. E művek megalkotása felbecsülhetetlen jelentőségű és revelációszerű történelmi tettnek számít, ahogyan a régió legszemélyesebb irodalmi tükreként működő folyóirat, az Együtt létrehozása is. Újabban is születnek Nagy Zoltánra sajátosan jellemző, példázatos és a műfajteremtő alkotások, a verses regény variációk, ezek a Messze még az alkonyat és a Fogyó fényben, majd a Túl a fényeken című újabb trilógiává kerekedett művek, amelyekben egy öregedő kárpátaljai özvegyember reflexiói tágulnak világnyi horizontú és emberiségméretű látomásokká.
Bertha Zoltán
Az est második része Korpa Tamás méltatásával indult. Idén ötven éve, 1964-ben jelent meg Lászlóffy Csaba első könyve, az Aranyeső. Az elmúlt 50 évben gyakorlatilag minden műnemben jelen van, megközelítőleg 50 könyvével. (Megjegyzem: 12 könyvét a Napkút Kiadó gondozta.) Korpa Tamás megosztotta a jelenlévőkkel, hogy néhány nappal a születésnapja előtt kérdéseket tett fel Lászlóffy Csabának egy interjú kezdeményeként, de nem kalkulált a művészetéből és személyiségéből egyaránt következő bonyolultsággal. Így jött létre egyfajta rendhagyó, szétszabdalt szövegeket medrekbe terelő montázsinterjú, amiből nehéz kiemelni a válaszokat egyúttal felülíró és alámosó újabb válaszok láncát. Az interjúban arról kérdezett, hogy kortársaival ellentétben miért kezdték el foglalkoztatni az egymás mellé rendelt beszédmódok, a sorról sorra, sőt félsorról félsorra következő fordulatok. Azt is kiemelte, hogy Lászlóffy hisz a szövegek reinkarnációs természetében. Ehhez idézett egyik vallomásából (Álomudvar – A nevető ló, mint rejtély című esszékötetében) „Ha meghalsz, nincs több tennivaló. (Legalább lesz időd naplót vezetni.) Fura egy miliő a hátralevő idő! – mint amikor egy végtelen peronon hátratett kézzel sétálsz, és senkit sem vársz. Mégis jönnek, mint valami többdimenziós álomban, ahányan csak tehetik.” A pontosság kedvéért című versét is idézte, amelyben Rilke Angyala generálja a konkrét és képzetes egymásba alakuló viszonyrendszerét. Rilke egyik legaprólékosabb poétikai konstrukciója, áthallások sokaságát indikálja. Ami van, megneveztetik a vers utolsó sorában: „nevezzük halálhangulattal kacérkodó huzatnak.” Széljárás, légáramlat, huzat, halálhangulat… e szavak között konkrét és képzetes szinten is áthallásokra figyelhetünk fel.
Korpa Tamás
Lászlóffy Csaba verseiben kevés a nyugvópont, erről meggyőződhet az olvasó, ám mekkora élmény volt tőle, személyesen is hallani verseit! Megszólalását személyes, keresetlen szavakkal vezette be: „Annyit mondhatok, egy író, egy költő akkor hetvenöt éves, ha annak érzi magát.” Kicsit reinkarnációs vers, plusz Európával az örök viszonyára utaló Ars poetica (Ünnepnap Európában) című műve, amelyet szuggesztív előadásában hallhattunk. „Költő vagyok? Kit érdekelne? Az ember rég nem önmaga.” Majd – időnként bármi keserű legyen a világ, már csak a helységneveink is védenek – vezette be a következő részletet, amelyet Bogáti zsoltárfordítónak ajánlott. „Az iszony árnyalatai megtanulhatók ma a tájszótárból./ Prédikátorok mennydörgés-nyelve, jégzápor-zokogás.” kezdetű 3. részt olvasta fel drámai erővel az Óda az elrendeltetésről című versből, amelynek vége így szól: „Porladó, elüszkösödött szépség. /Kikezdhetetlen hatalom./ Te elrendeltetés foglya,/ zsoltárfordító ősöm: Tebenned volt az/ emésztő tűz meg a tisztánlátás esélye, eleitől fogva.” Ezek után a hallgatóság további művekből hallhatott Varga Tamás színművész avatott tolmácsolásában. Feltétlenül meg kell még említenem, hogy a felvonásközökben két népzenész, Kiss Ferenc és Szokolay Dongó Balázs, négy rövid bejátszással tagolta az estet, ezzel is hozzátettek az emelkedett hangulathoz.
Kiss Ferenc, Szokolay Dongó Balázs és Mezey Katalin
