Szarka Károly
Falusi idill, falusi nyomor
Gazdag és kimeríthetetlen téma a falvak helyzete, illetve a vidék irodalmi ábrázolása. A Vigadóban a Magyar Művészeti Akadémia és az Írott Szó Alapítvány egynapos konferencián tett kísérletet a falu mitológiájának és valóságának átbeszélésére, az utóbbi ötven év műveit elemezve, Juhász Ferenctől, Nagy Lászlótól és Csoóri Sándortól kezdve Lázár Ervinen és Závada Pálon át Háy Jánosig, Borbély Szilárdig és Székely Csabáig.
Bár a konferencia nem számít közönségbarát műfajnak, a tanácskozás szervezői gondosan ügyelnek például az időkorlátokra (a tizenhat előadás után képződő félórás túllépés még bőven hibahatáron belüli), és hiába szerteágazó a téma, a falvak irodalmi ábrázolásának az utóbbi ötven évre szűkítésével próbálnak nem túl sokat, illetve még befogadható mennyiségűt meríteni. Az elemzésre kerülő anyag azonban még így is hatalmas. Ács Margit, az első ülésszak elnöke (a másik két szekcióban Márkus Béla és Vasy Géza moderál) bevezetőjében meg is említi, hogy egyetlen nap valószínűleg nem lesz elegendő arra, hogy minden problémát körüljárjunk, a konferencia mégis elindítója lehet hasonló jellegű rendezvények sorozatának.
Természetesen éles különbségek rajzolódnak ki a húszas-harmincas években, illetve a háború vagy a forradalom után született írók faluábrázolásai között. Előbbiek erősen kötődnek a klasszikus, hagyományos falumodellhez, mivel egy ma már idillinek tűnő világba születtek bele. Ez még akkor is igaz, ha a szegénység, az egyenlőtlenség, az igazságtalanság azt a kort is jellemezte. Az évszázados hagyományok megszakadása, a második világháború, a deportálások, a ki- és betelepítések, illetve az erőszakos kollektivizálás előtti korszakot gyermekfejjel vagy fiatalon megélő szerzők számára az otthontól való elszakadás, a városba költözés traumát okozott, ugyanakkor a végleges hazatérés az említett események után szinte lehetetlennek tűnt. A későbbi generációk tagjai pedig, bár a tapasztalatok nyilván nem függetlenek földrajzi helytől és családi háttértől, szülőfalujuknak többnyire már csak hanyatló korszakára emlékezhetnek vissza.
Vasy Géza előadását többek között Romsics Ignác gondolatával indítja, miszerint a hagyományos falu eltűnt, majd Juhász Ferenc, Nagy László és Csoóri Sándor műveiből kiindulva elemzi a falu metamorfózisát. A lassú, több generáción átívelő változás a diktatúra miatt drámai gyorsasággal ment végbe, a közösségek felbomlása, a generációk egymástól való eltávolodása, a kultúra hanyatlása szinte egyik pillanatról a másikra következett be. Az iparosodás, az urbanizáció, a városi lakosság létszámának milliós nagyságrendű növekedése persze a hatalomtól függetlenül is komoly változásokhoz vezetett volna, a tulajdonuktól való megfosztás, a termelőszövetkezetekbe terelés azonban sokak számára feldolgozhatatlannak bizonyult. A korabeli irodalmi művek visszatérő szereplője a háborúban elesett hozzátartozó, a szülői házban magára maradt anya- és apafigura, illetve gyakori motívum például a hazalátogatás. A hazaköltözés azonban már reménytelen, mivel a gyermekkori, szinte mesebeli táj eltűnt. A erőltetett bolsevik népieskedéssel szembeforduló Juhász Gyula városi és falusi, illetve művészi és hétköznapi élet ellentétét, míg Nagy László a művészlét megcsalatottságát jelenítette meg verseiben, Csoóri Sándor pedig a közösség szétesését ábrázolta.
Papp Endre, Ács Margit, Vasy Géza
A szövetkezeti formát egyébként alapvetően jónak tartó Csoóri hatvanas, illetve nyolcvanas évekbeli prózájával (Iszapeső, Tudósítás a toronyból) és egzisztenciális problémafelvetésével Papp Endre felolvasása kiemelten is foglalkozik. A szülőföldjét elhagyó, de ahhoz erősen kötődő fiatalemberben kialakul az árulás érzése, mintha cserbenhagyta volna családját, és azt a kulturális, gazdasági közösséget, amely mindig óvta, védte saját tagjait. Mivel azonban nem lehet próféta saját szűkebb hazájában, el kell mennie. Szakít ősei életmódjával, beilleszkedik abba a társadalomba, ahol radikálisan megváltoztak a magánéleti erkölcsök, és ahol már nem csak a túlélés számít, de megjelenik a szabadidő, és fontossá válik a szórakozás is. A parasztfiúból értelmiségi lesz, aki küzd a származásával, szembeszegül és tulajdonképpen le is számol vele, mert aki tanult valamit, többé már nem paraszt. A régi falusi életmód pozitívuma a hagyomány, negatívuma pedig a dogmatizmus, de Csoóri világképe azért komplexebb ennél, mint ahogy egy-egy falu népessége is heterogén: egykori gazdák, nincstelenek, napszámosok és cselédek nyilván más és más utat jártak be.
Az életformaváltást ábrázolja az író Szabó István is, akinek novelláiról N. Pál József tart előadást. A Kádár-korszakban egy társadalmi bázis, a falusi népesség felülről történő átformálását a maradék közösség önfelszámolása követte, mivel viszonyrendszerei felbomlottak, végül börtönné vált a fiatalabb generációk számára. Egy ilyen közösségben az idősebbek görcsösen ragaszkodnak régi életükhöz, gyanakvással figyelnek mindenféle változást, kényszeresen szólják meg a szomszédot, akinél koszos a sparhelt, vagy a városba elszármazott földit, aki máshogyan tartja a cigarettát. Ez a típus azonban mások kritizálása mellett nem szívesen beszél önmagáról, nehogy bármi is kiderüljön róla. Megjelenik a szerzési és fogyasztási kényszer, rádió és tévé vásárlása, háztartási gépek halmozása, különböző divatok követése, illetve a munka utálata. A faluból városba költözést az ember emelkedésként éli meg, az életformaváltás ugyanakkor talajvesztéssel is járhat. Az alkoholizmus és más deviáns magatartásformák főleg az elsőgenerációs értelmiségieknél, művészeknél jelennek meg. A drámai változásokon átesett társadalom védtelen a globalizációval szemben, a lakhelyet és osztályt váltó emberrel pedig előfordul, hogy sem itt, sem ott nem érzi magát otthon. Hiába vágyik később a harmóniára, és térne vissza gyökereihez, a régi paraszti világ már nincs meg.
A fentieket közvetlenül követő írógeneráció faluábrázolása meglehetősen vegyes képet mutat. Cs. Nagy Ibolya beszél Balázs József valóságábrázolásáról és Koportos című regényéről, amelynek cigány származású, rokonszenvet és szánalmat ébresztő főszereplője képtelen saját sorsát irányítani. Hiába próbál kitörni, igazodni a többségi társadalomhoz, nem mindig tud ellenállni például a kocsmák csábításának, ahová a rögtön bicskát rántó telepi cigány barátai is rendszeresen járnak. Jánosi Zoltán a Hetek (Ágh István, Bella István, Buda Ferenc, Kalász László, Raffai Sarolta, Ratkó József, Serfőző Simon) versein keresztül mutat rá a falvak Kádár-kori kríziseire, kihaltságára, a tradíciók elvesztésére, a vidék kiüresedésére, a hazátlanságra, a közönyre, az elidegenedésre és az elhidegülésre. A hanyatló falvakból a fiatalok elmenekülnek, többé nem születnek gyerekek, az öregek magukra maradnak. A holt vidék groteszk ábrázolása tükröt tart a társadalom elé, a falu a halottaké, temetővé válik.
Zelei Miklós, Cs. Nagy Ibolya, Ács Margit, Bartusz-Dobosi László
Azonban még ezen az alkotói közösségen belül is különböző élmények válnak meghatározóvá, Ekler Andrea külön prezentációt szentel a fent említett Hetek egyik tagjának, Ágh István rendszerváltás utáni prózájának. Számára ugyanúgy kedves a falu és a város, a költözés pedig nem jelentett traumát, noha a ki- és betelepítések, a kollektivizálás, a fiatalok elvándorlása és a hazatérés utáni idegenségérzet az ő szövegeiben is megjelenik. Megint máshogy élte meg a faluelhagyást Lázár Ervin, akinek kalandos életútját Bartusz-Dobosi László foglalja össze nekünk. A meseíró számára, bár sok helyen megfordult, a Tolna megyei Alsó-Rácegrespuszta volt a világ közepe, és bárhová is vette a sors, gyerekkorától, szülőfalujától, a pusztai élményektől soha nem tudott megszabadulni. Fontos tapasztalatot jelentettek fiatalkori kalandozásai, de az otthon visszahúzó erejével még az ezredfordulón is küzdött. Bár többször megfordult és évtizedekig élt a fővárosban, rohanó villamosaival és száguldó autóival Budapest sosem vált otthonossá. Igazán meghatározó csak a gyermekkori otthonélmény volt számára, a később elnéptelenedett falu, ahol azelőtt mindenki rokon és barát volt, és amely mesebeli világként jelenik meg a Csillagmajorban és más könyveiben.
Ha helytörténetről és családtörténetről van szó, megkerülhetetlenek Závada Pál szociográfiái. Zelei Miklós a Kulákprésről értekezik: a nyolcvanas évek pezsgő, igazságkereső időszakában megjelent regény egy család sorsán keresztül mutatja be a Békés megyei Tótkomlós történetét. Az amúgy is soknemzetiségű, a magyarok mellett tótok, svábok, románok, zsidók és cigányok lakta település tágabb környezete, a később Viharsarok néven emlegetett térség megszenvedte a határok átrajzolását, majd a szlovák-magyar lakosságcserét. A különböző csoportok közötti ellentétek eredendően gazdasági természetűek voltak, nem pedig nemzetiségi vagy vallási eredetűek, mindenesetre nem segítették a békés egymás mellett élést, a kuláklisták felállítása pedig sokakat ellehetetlenített.
Az utóbbi fél évszázad változásai, ha lehet, még érzékenyebben érintették a határon túli, szlovákiai, romániai, szerbiai magyar falvakat. Keczán Mariann a Duba Gyula és Mács József prózájában megjelenő felvidéki, gömörországi aprófalvakról beszél, megemlítve, hogy hiába ismeri valaki szülőföldjének minden szegletét, a kötődés nehezebbé válik az anyaországtól való elszakadással. Az erdélyi, székelyföldi falvakkal kapcsolatban Oláh Sándor az agrárnépességnek a magyarországihoz képest jóval magasabb arányára, a falusi társadalom heterogenitására, a demográfiai, etnikai különbségekre, a nehezen viselt egyenlőtlenségekre, illetve a konszenzuskeresés krónikus hiányára hívja fel a figyelmet. A szokások, hagyományok kihalása és a nemzedékek közötti szakadék Erdélyre is jellemző. Megkülönböztethetők azonban hanyatló, stagnáló és fejlődő községek, az erdélyi írók pedig hol az ideális falut (Czegő Zoltán), hol az átélt traumákat (Szabó Gyula) tematizálják.
A délvidéki magyar falvak irodalmáról Pécsi Györgyi és Tari István is tart egy-egy előadást, utóbbi pedig egy kisfilmet is levetít a közönségnek. Az előadásokból kiderül, hogy a titói Jugoszlávia magyarságának helyzete a propaganda, a különutasság hirdetése és a városiasodás kirakatba helyezése ellenére is kedvezőtlen volt. A délszláv állam nemzetiségei közül a magyaroknál csak az albánok körében volt magasabb a nehéz fizikai munkát végzők aránya. Gion Nándor prózájában Szenttamás, a többnemzetiségű dél-bácskai falu jelenik meg. Szerbek, magyarok, németek és zsidók gazdasági helyzete és munkakultúrája különböző volt, de az író hangsúlyozza, hogy mindegyik népcsoportban, minden rétegben egyaránt akadtak jó és rossz emberek. A nemzetiségi ellentétek azonban egy idő után felszínre kerültek, az erőszak mindennapossá vált, a szerb-magyar viszony elmérgesedett, etnikai felhangja lett a kocsmai verekedéseknek, a zsidókat nem szolgálták ki.
Napjaink hazai és határon túli magyar irodalmában az előző évtizedekhez hasonlóan teljesen különböző nézőpontok jelennek meg. Márkus Béla összehasonlítja Oravecz Imre és Borbély Szilárd faluábrázolását, amely egymástól meglehetősen eltérő képet mutat, bár a család széthullása például mindkettejük prózájában megjelenik valamilyen módon. Míg azonban előbbi könyveiben (Halászóember, Egy hegy megy) az otthonra való visszagondolás legfőbb motívuma a meghittség, addig a nemrég elhunyt költő Nincstelenek című regényéből éppen ez az érzés hiányzik: a szűkebb környezetre a szeretetlenség, az állatiasan durva beszéd- és viselkedésmód jellemző, az íróval azonosítható főszereplő csupa negatívumra emlékezik gyermekkorából.
Oláh Sándor, Márkus Béla, Tari István
Tarján Tamás szerint Borbélyhoz hasonló tapasztalatai lehettek Háy Jánosnak is, bár a nála megjelenő problémák nem feltétlenül falu- vagy vidékspecifikusak, fővároshoz közeli helyszínekről lévén szó. Háy örkényi dramaturgiát követő kisregényeinek, novelláinak, színműveinek már a címei is szereplőik identitáshiányáról árulkodnak, a karakterek valakinek a valakijeként jelennek meg (A Pityu bácsi fia, A bogyósgyümölcskertész fia, Herner Ferike faterja). Az identitásnélküliség mellett ezekben a szövegekben a nyelvi hajléktalanság is jelen van, A Gézagyerek jellegzetes figurái, Banda és Herda hiába beszélgetnek egymással, szókincs hiányában nincs mondanivalójuk. Tarján a saját maga által feltett „boldogok-e a nyelvi szegények?” kérdésre igennel válaszol – ezek az egyszerű emberek képtelenek kifejezni, szavakba önteni saját boldogtalanságukat, ezáltal tulajdonképpen önmagukat védik.
Szaló Péter, Szakolczay Lajos, Tarján Tamás
Szakolczay Lajos a legfiatalabb írógeneráció egyik tagjának, a marosvásárhelyi Székely Csabának Bányavidék című drámatrilógiáját illeti a tanácskozás többi előadásához képest kíméletlenül éles kritikával. Szerinte az írók és olvasók új nemzedéke bizonyára nem ismeri a nagy erdélyi elődöket, Tamási Áront vagy Sütő Andrást, de Shakespeare-nek, Csehovnak vagy Tennessee Williamsnek sem követője. Székelynek a klasszikusokon átlépő műve mégis sikert aratott, elsősorban a fiatal, liberális kritikusok körében. A trilógia extrém helyzeteket ábrázol, kilátástalanságot, gyűlöletet, alkoholizmust és pedofíliát, Szakolczay olvasatában túlságosan elrugaszkodva a valóságtól.
A konferenciát a többnyire irodalomár előadók sorából kilógó Szaló Péter vidékfejlesztési témájú előadása zárja, a helyettes államtitkár huszonöt év távlatából tekint vissza a József Attila Kör kiadásában megjelent A helyi cselekvés című könyvre. A nyolcvanas évek szellemi pezsgése ismét szóba jön: a puha diktatúra utolsó évtizedében jelentkező műhelyek és mozgalmak, az alternatív színház, az underground zene, az avantgárd művészetek útkereső korszakában alakult meg a JAK is. A tőle szokatlan módon azonban elsősorban nem szépírók, hanem szociológusok, közgazdászok írásaiból összeállított kötet a vidéki munkahelyhiány, a nehézkes tömegközlekedés, az elégtelen orvosi ellátás, a szegényes iskolahálózat, a leromlott lakásállomány és a rossz minőségű ivóvíz problémáira kereste a megoldást, az elképzelések közül azonban alig valósult meg valami. Szaló egyedül Kemény Bertalan munkásságát emeli ki, neki köszönhető ugyanis, hogy létrejött a falugondnoki intézmény. Ma már mintegy hatszáz község rendelkezik afféle mindenes közalkalmazottal, aki fuvarozással, beszerzéssel, gondoskodással segíti a helyiek életét, és így legalább sikerül árnyalni a szomorú összképet.
