Lukács Sándor, Tóth Erzsébet, Gróh Gáspár és Rózsássy Barbara
Szarka Károly
Történetek a kemény demokrácia betegségeiről
Hidegháborúból hidegbékébe, puha diktatúrából puha demokráciába léptünk át negyedszázaddal ezelőtt, a szédületes technikai fejlődés és az emberi kapcsolatok riasztó kiüresedése pedig azóta is tart. Ezekről a folyamatokról ír Tóth Erzsébet új, Hidegbéke című könyvében, amelyet az Írószövetség klubjában mutattak be március 4-én.
Valószínűleg örökzöld, bárhol és bármikor elővehető vitatémát szolgáltatnak a modern technika vívmányai. Nemcsak öregek és fiatalok, falusiak és városiak, maradiak és haladó gondolkodásúak között. A minap futottam például össze egy kollégával, és hiába ugyanaz az életkor, ugyanaz az érdeklődés, ő éppen amiatt maradt le egy irodalmi estről, mert nincs fent a Facebookon, ezért a nagyvárosi programkínálatot nehezebben tudja követni. Pedig szívesen eljött volna. Viszont úgy érzi, hogy minden nap órákat spórolhat magának azzal, ha nem lóg folyton a közösségi oldalon, és itt be is fejezzük az el sem kezdett vitát, mert úgysem tudjuk egymást meggyőzni.
Most, amikor egy másik irodalmi esten, az Írószövetség klubjában, Tóth Erzsébet Hidegbéke című könyvének bemutatóján Lukács Sándor színművész felolvas egy szöveget, ami az autó, a telefon és az internet térhódításával párhuzamosan a természettől és egymástól való eltávolodásról szól, először rossz érzésem lesz. Már megint a múltat kéne visszasírni. Bár igaz, hogy a modern városi ember tényleg alig lát élő növényt meg állatot, és a két emelettel alatta lakó szomszédját sem ismeri, ugyanakkor könnyedén tarthatja a kapcsolatot távol élő családtaggal, gyorsabban eljuthat az ország vagy a világ másik végébe, és pillanatok alatt elérhet mindent a szobájából, amit érdemes elolvasni, meghallgatni vagy megnézni.
Lukács Sándor
Mennyi borítékot és bélyeget kellene vennünk és milyen sokat várakoznunk a postán, ha nem írhatnánk emailt, arról nem is beszélve, hogy milyen nehéz lenne megoldani ma egy metropolisz tömegközlekedését metrók és villamosok nélkül. Kellenek a gépek, még ha érthetően idegenkedünk is tőlük. Aztán a szerző elismeri, hogy ő sem akar álszent lenni, mégiscsak civilizációban élünk, nem mondhatunk le annak kellékeiről, de amikor a természettől, a szülőhelytől és a családtól való sorsszerű elszakadásról beszél, az már sokkal inkább elgondolkodtató, messze túlmutat az érvek és ellenérvek ütköztetésén.
A könyv rendkívül ötletes címe a hidegháború idején született ember legújabb kori betegségeire, szorongásaira utal, valaminek a hiányára, amit a béke sem tud biztosítani. Tóth Erzsébet kisprózái, esszéi, tárcái helyspecifikusak is: idehaza a puha diktatúrát a „kemény demokrácia” váltotta fel, az idegen elnyomást pedig az egymással szembeni idegenség. Hiába vagyunk egy társadalom tagjai, hiába létezünk közösségekben, ijesztően el tudunk távolodni egymástól. És tényleg van valami félelmetes abban, ha egy zsebkendőnyi zöld területen is muszáj felépülnie egy huszonegy lakásos társasháznak.
Gróh Gáspár, a kötetet megjelentető Nap Kiadó szerkesztője szerint, ha stílusuktól el is tér, de József Attila és Csoóri Sándor érzés- és gondolatvilága érezhetően jelen van a szövegekben. Hiába nyomasztóak, hiába szólnak a veszteségről, valaminek a hiánya azt is jelzi, hogy az a valami megvan bennünk, emlékszünk még rá. Ez a valami lehet a természet, a táj, a család, a gyermek- vagy az ifjúkor. Ezektől sodor el minket az élet.
Tóth Erzsébet és Gróh Gáspár
Az írások között sűrűn előfordulnak közéleti témájúak, Lukács egy ilyet is felolvas nekünk, Gróh pedig úgy kommentálja a hallottakat, hogy a pártpolitizálás mindig erkölcsi indíttatású az amúgy köztudottan konzervatív gondolkodású Tóth esetében. A szerkesztő és a szerző a magyar irodalomban nagy hagyományokkal rendelkező hírlapírás nehézségeiről is beszélgetnek. Tóth Erzsébet eredendően mégiscsak költő, és ahogy mondja, a verseihez ragaszkodik inkább, egy-egy tárca megírása pedig az élvezet mellett munka, feladat, kötelesség is egyben. Írni kell akkor is, méghozzá időre kell írni, ha éppen nem jön az ihlet. De csak elkezdeni nehéz: ha túl vagyunk az első mondaton, a többi általában jön magától.
Közönség
Az est háziasszonya, Rózsássy Barbara azt a kérdést feszegeti, hogy az irodalmi életben előny vagy hátrány-e nőnek lenni, és a válaszból az derül ki, hogy inkább hátrány: akadnak, akik még mindig férfias tevékenységnek tartják az írást. A felolvasásokat és a beszélgetéseket meg-megszakítja Sztankay Klára zongora- és Balogh Ferenc hegedűművész lenyűgöző játéka, Bartókot és Kodályt játszanak, a legvégén pedig a bor és a pogácsa mellé kapunk egy hazavihető gondolatot a könyvből: kultúra nélkül nincs gazdasági fellendülés. Az ilyen mondatokat pedig nem lehet elégszer elismételni a hidegbéke éveiben.
Sztankay Klára és Balogh Ferenc
