Pethő Anita
Szálinger Balázs magánterülete
Kanyargós út vezet a Nemzeti Színház harmadik emeletén a Kaszás Attila terembe, ahol a máskülönben nehéz pompával zsúfolt impozáns épületben mintha hirtelen a kis létszámú független színházi előadások világába csöppennék. Erre a helyszínre hozta a Kultúrvonal Produkciós Iroda Versek Szódával című beszélgetéssorozatát, melynek legutóbbi vendége Szálinger Balázs volt.
Lassan áll csak össze a kép, hogy az est koncepciója a televíziós talkshow-k mintájára létrehozni egy műsort színházi környezetben. Friderikusz Sándor egyik kilencvenes évek eleji hasonló műsora jut eszembe, amelyben a meghívott sztárhoz sorra érkeztek a meglepetésvendégek. Itt is van műsorvezető, Mikos Ákos, aki mintha még öltözetével is (ing és mellény) a talkmasterek stílusát kívánná felvenni, s van főszereplő sztárvendég, ez esetben Szálinger Balázs, aki mellett időről-időre mások is megjelennek a színpadon. A struktúrának megvannak a maga előnyei és hátrányai egyaránt. Az anekdotázó jelleg valóban könnyed szórakozássá varázsolja a programot, miközben a költészet rajongói számára bepillantást engedélyez a kulisszák mögé. Ugyanakkor van egy sor olyan manír, ami csak a televízióban mutat(na) jól, vagy legalábbis természetesen, ahol nincs üresjárat, mert a kameraváltások és a vágások következtében minden sokkal gördülékenyebb, míg egy színházteremben, a nézőtéren ülve a néző mintha ugyanazon kameraállásból nézné végig a program nyersváltozatát.
Mielőtt Szálingert színpadra hívnák, Sport című művét hallhatjuk Berki Zsüliett versmondó tolmácsolásában, eztán szólítja csak a műsorvezető a szerzőt a közönség elé. Bemelegítés gyanánt a színpad (rendezői) bal szélén található bárpultnál zajlik a beszélgetés, többek között arról, hogy Szálinger alacsonyabb osztályú falusi labdarúgómeccsekről tudósít rendszeresen, és hogy előre nem is sejtette, milyen mértékben válik ez számára az ország megismerésének módjává is.
Aztán újabb közreműködő áll színpadra, Szűcs Krisztián, a Heaven Street Seven énekese, akivel Szálinger nemcsak jó barátságban, de termékeny munkakapcsolatban is van, hiszen a Rájátszás című rendezvénysorozat egyik párosát alkotják. Szűcs a Vigasztalós című vers megzenésített változatát adja elő. Nem utoljára látjuk a színpadon, gitárral a kezében még többször is visszatér.
Változik a beszélgetés helye, a műsorvezető a színpad közepére helyezett karosszékekhez invitálja Szálingert, és a háttérben kivetített, a vendég által válogatott képek révén be is indul a sztorizás az alsópáhoki gyerekkorról, a „gyüttmentségről”, iskolai farsangokról, vagy éppen arról, hogy Szálinger már iskolakezdés előtt tudott olvasni. A történet szerint első kiolvasott szava a magánterület volt.
Szálinger elmondja, iskolás korában a történelmet jobban szerette, mint az irodalmat, utóbbi iránt gimnáziumi magyartanára keltette fel az érdeklődését, de az igazi fordulópontot számára egy erdélyi tábororozás jelentette, ahol többek között Orbán János Dénessel is megismerkedett. A költő szerint éppen így volt jó, hogy így alakult a karrierje, az erdélyi indulással, azzal a szándékolt legendagyártással, hogy ő maga is erdélyi, miközben a budapesti (fiatal) irodalmi élethez, a különféle költői csoportosulásokhoz nem volt egyáltalán köze.
Amikor a műsorvezető a költői példaképekről kérdezi, Szálinger igyekszik különválasztani a számára kedves költők életútját és a költészethez való viszonyát. Ha előbbit nézzük, Petőfi Sándor, Ady Endre vagy Somlyó Zoltán nem nagyon jöhetne szóba, mondja ő, ám végeredményben mégiscsak ezeket az alkotókat említi. Petőfi még egyszer szóba kerül az est során, hiszen Szálinger elmeséli, hogy sokáig ő sem szerette (mert nem ismerte) a költőt, aztán egy válogatáskötetben való együttműködése révén jobban megismerte és megszerette költészetét. Szálinger sajnálja, hogy a mai fiatalok becsmérlően gondolkoznak Petőfiről, noha az egyénisége nagyon érdekes lehetne a nagykamaszok számára, s a költészetről is éppen az ő versei által lehetne sokat tanulni.
A beszélgetést időnként újabb és újabb közreműködők színpadra invitálása szakítja meg. Fehér Tibor színművész több Szálinger-verset is felolvas, míg Tarján Tamás egy kiválasztottat elemez. (Talán ez az a műsorszám, amikor a leginkább érződik, hogy áldásos lenne az a bizonyos kameraváltás.) Tarján az Apa-monológ című versről tartott kiselőadása során jól vegyíti az olyan bonmot-kat, mint „Pilinszkyhez méltóan rossz rímek”, s azokat a nagy ívű gondolatmeneteket, amik például az apa figura magyar irodalomban játszott szerepére utalnak, hogy a legvégére eljusson odáig, hogy ez a bizonyos apa tulajdonképpen Istent is jelent(het)i.
S van még egy vendég, egy költőtárs, Fehér Renátó személyében, akivel úgy tűnik, kevésbé a versek, inkább a labdarúgás, s a rivalizálás (ZTE kontra Haladás) köti a főszereplőt össze. Rövidke ez a beszélgetéselem is, Tarjánhoz hasonlóan Fehér is hamar visszaül a nézőtér első sorába. Közben a színpadon megy tovább az anekdotázás a törzshelyről a Centrál kávéházban, a munkamódszerről, a versek háttérbe szorulásáról és természetesen a színházról. Rögtön meg is nézhetünk egy részletet a Becsvölgye című darabból Nagy Mari és Németh Fruzsina közreműködésével.
A műsorvezető feltesz még néhány kérdést, köztük (szándékoltan) a jól ismert „kötelezőket” is a kedvenc könyvről, filmről, zenéről. Úgy gondolom azonban, ezek nélkül is nagyon sok mindent elmondott magáról Szálinger Balázs ezen az estén, s ami még fontosabb, az érdeklődő hallgatóság többségének remélhetőleg meghozta a kedvét versei (és az általa említett többi szerző műveinek) olvasásához, darabjai megtekintéséhez. Mert hiszen bármely helyszínen, bármilyen műsorstruktúrában is, az effajta programok célja végeredményben mégiscsak ez kell hogy legyen.
