Szarka Károly
A felboncolt remekmű
Ha valaki esetleg nem hallott volna még semmit Borbély Szilárd Nincstelenek című, több helyen is remekműnek kikiáltott könyvéről, valamiért mégis betéved az Írók Boltjába, és meghallgatja az Élet Irodalom rendezésében a kisregényről szóló beszélgetést, az egyszerre kezdhet el érdeklődni iránta és elbizonytalanodni vele kapcsoltban.
Az ÉS-kvartett irodalomtörténész és irodalomkritikus tagjai ugyanis meglehetősen nagy szórást mutatva pontozzák azt a könyvet, amelynek amúgy meglehetősen kedvező a recepciója. Míg Radnóti Sándor tíz, Szilágyi Zsófia kilenc, Károlyi Csaba pedig nyolc pontosra értékeli, addig Bárány Tibor mindössze hat pontot ad a hatvanas-hetvenes évek szatmári falujában játszódó regénynek. Tehát a pontszámok már önmagukban vegyes benyomásokat tükröznek, amit aztán beszélgetés is alátámaszt.
Radnóti Sándor szerint a Nincstelenek megrendítő és világteremtő regény, amelynek fontos eleme az érzékiség, elsősorban az undor érzékisége, Szilágyi Zsófia viszont már rámutat néhány apróbb hibára, zökkenőre is. Károlyi Csaba azt veszi észre magán, hogy a városban járva a könyv egyes jelenetei jutnak eszébe, ugyanakkor túlzottnak tartja a számmisztika jelenlétét, illetve túlzottan megcsináltnak a cigány személyében megjelenő messiás karakterét.
A könyvet a közepesnél épphogy csak jobbra értékelő Bárány Tibor véleménye osztja meg leginkább a beszélgetés résztvevőit. Bár viszonylag szűk körben ismert, ugyanakkor mégiscsak fontos kortárs szerzőnek tartja Borbély Szilárdot, és már csak a recepciója alapján is fontos műnek a Nincsteleneket, amelynek van mondanivalója az emberi természetről, ráadásul jó is olvasni, Bárány szándékosan felveszi az értetlenkedő kritikus szerepét, és nem érti például, hogy a hat-nyolc éves kisfiú szemszöge hogyan és miért cserélődik le egy felnőttesebb, elemzőbb, magasabb tudásszintű elbeszélő nézőpontjára.
Károlyi Csaba ezután felveti, hogy a regény önéletrajzi jellege esetleg zavaró lehet, egyrészt a szerző saját gyerekkori fotója miatt, másrészt a könyv megjelenése után nem sokkal az Élet és Irodalomban publikált esszé miatt, amelyben Borbély leírja, hogyan szakadt ki a falu szegényes és nyomasztó közegéből. Szilágyi Zsófia szerint mindez egyáltalán nem zavaró, sőt izgalmas, ráadásul az író itt nem saját diadalmenetét mutatja be, Radnóti Sándor pedig hozzáteszi mindehhez azt az egyszerű igazságot, hogy a regényt az írója írja, így nem tehetünk neki szemrehányást, ha esetleg túl sok benne az önéletrajzi elem.
Bárány Tibornak ebben a témában is akad ellenvetése: az író 1964-ben született, a regény főszereplője 1962-ben, amire az anya életkorából következtethetünk. Az eltérés persze lehet egyszerű pontatlanság, ami viszont furcsa lenne olyan könyv esetében, amely ennyire sokat foglalkozik a számmisztikával. Mivel Szilágyi és Radnóti megengedőbbek ezen a téren is, hamar rövidre zárják a témát, aminél érdekesebb például a regénybeli apa bizonytalan származása: a pletykák szerint a zsidó boltos fia.
És míg az egyik nagyapa feltehetően zsidó, a másik egykori horthysta, ezt a családi hátteret pedig tovább árnyalják a román és a rutén családtagok és felmenők. Szilágyi megemlíti, hogy bár a család a faluközösség többi tagjához képest másnak tekinti magát, ahogy az anya is folyton hangsúlyozza, hogy ők nem parasztok, és úgy érzi, nem fogadják be őket, ők maguk sem szeretnének ebbe az amúgy szétesett közösségbe tartozni, amely tulajdonképpen már nem is közösség.
„Megyünk és hallgatunk”, így hangzik a könyv nyitómondata, és ez sokat elmond családról, mivel egyrészt a falusi családoknak kevésbé sajátja az állandó vándorlás, másrészt nemcsak az elkülönülés vágya jellemzi őket, hanem a múlt elhallgatása is. Bárány szerint mindez nem teremt identitást, Radnóti viszont hozzáteszi, hogy bár a szociális és származásibeli különbségek valóban nehezítik a beilleszkedésüket, a román származású após identitása például magyarként is megmarad.
Szóba jön a Radnóti által már említett undor, mint a könyv egyik legfontosabb eleme, különösen a szagok tárgyilagos leírása, illetve az állatok halála, amely iszonyatos mennyiségben jelenik meg a történetben. Károlyi szerint az állatokkal, és különösen a hibás, beteg állatokkal való kegyetlen bánásmód az emberek egymás közötti viszonyaira is kivetíthető, ugyanakkor tudjuk azt is, hogy az állatok legyilkolása falusi környezetben teljesen természetes.
Radnóti párhuzamot talál Fejes Endre Rozsdatemetőjével, amely regényben Pék Mária visszatérő elemként túrós csuszát és rántott halat készít. A Nincstelenekben ilyen visszatérő elemek a tájnyelvi szavak, amelyekkel kapcsolatban a gyermek narrátor mindig megjegyzi, hogy „mi így mondjuk”. Nem tartja szerencsésnek a Műútban megjelent kritikát, amely giccses jeleneteket emel ki: szerinte nem giccsesek, és a könyv egyébként is gazdagabb annál, hogy ezeket külön értelmezzük.
Szilágyi is úgy gondolja, hogy bonyolultabb regényről van szó ahhoz képest, mint ahogy éppen beszélnek róla, Bárány szerint pedig a szerző ügyesen ellensúlyoz: hatásos, de nem hatásvadász. A csak eggyel és önmagukkal osztható prímszámokra történő utalások sokasága azonban továbbra is zavarja, a narrátor egy ponton ki is mondja, hogy a családja is a prímszámokra hasonlít. Károlyi a beszélgetés végén megjegyzi, úgy tűnhet esetleg, hogy kissé negatívan tálalták fel nekünk könyvet, amelyet az elhangzott kritikák ellenére azért mindannyian fontosnak tartanak.
A fotókat Károlyi Péter készítette.
