Szepesi Dóra
Bemutatták a Vadnai Bébit
Bereményi Géza irodalmi karrierje 23 éves korában, A svéd királlyal kezdődött a Magvetőnél, most újabb állomásához érkezett. Október 2-án, a Rózsavölgyi Szalonban mutatták be regényét, a Vadnai Bébit. Szegő János szerkesztő örömmel jelezte azt a tényt, hogy Bereményi ismét a Magvetőnél jelent meg. Köszöntötte a jelenlévőket és Darvas Ferenc zongoraművészt, akit azért hívtak meg, hogy zenei „gondolatolvasóként” időnként más dimenzióba emelje a kávéházi a beszélgetést.
Elsőként arról kérdezte Szegő János a szerzőt, hogy mennyire hiányzott, illetve mennyire volt jelen az írás az elmúlt évtizedeiben. Bereményi szerint az első publikáció felejthetetlen, de ő megpróbálta elfelejteni – a könyvből kiderül, miért, ugyanis az egyik szereplő, fiatal írói hasonmása, szégyelli, hogy megjelenik… Ez jellemző volt az 1970-es évekre. Szerinte egyébként rendetlen prózaírói életműve van, két novelláskötet, egy regény, ám közben filmíróként, filmrendezőként és színházi íróként, színházi rendezőként és dalszövegíróként is alkotott. Képes volt párhuzamosan dolgozni a különböző műfajokban, a Vadnai Bébit is egy színdarab írása közben alkotta. A regény az író szüleinek fiatalkorára, a 40-es évekre is visszatekint. A történet tulajdonképpen már több évtizede lappangott benne, aztán történt valami az életében, amitől elhatározta, hogy gyorsan meg kell írni. Mindennap dolgozott, egy üres lakásban élt, szinte öntudatlan állapotban írt. Megtudhattuk, hogy Bereményi még ma is kézzel ír, golyóstollal, A4-es papírra, mint ahogy 1970-ben az egyik albérletében, csak akkor még füzetbe, amit azután írógéppel tisztázott le. Ma is úgy tartja, kézírásba jobban lehet javítani, sőt a kézírással kapcsolatban még az is különös tapasztalata, hogy a betűformákból, a nagyságból meg lehet állapítani a mondatok minőségét: „Ha nagy, kigyúrt betűkkel ír az ember, és nagy sorközöket tart, önkéntelenül, akkor az kőbevésett”.
Az est első részében visszatekintettek a pályakezdésre. Az első novelláskötet után fedezte fel Bereményit a színház, a Miskolci Manézs társulatnak írt színdarabokkal avatódott be. Bár az első színműve megbukott, eltiltották a darabírástól, de utána álnéven írt darabjaival díjakat nyertek. A filmmel ugyanígy történt, elolvasta a novelláskötetét egy filmrendező, fölkérésére írt egy forgatókönyvet, amiből nagyon rossz film lett, aztán kijárta a filmfőiskolát, megtanulta a filmírást, és filmeket kezdett rendezni saját írásaiból. Mindig szerencséje volt a partnereivel is, a műfajaival is. 1970-71-ben megismerkedett egy Cseh Tamás nevű rajztanárral, írt neki dalszövegeket, amit azelőtt sosem, ő pedig úgy lett énekes, hogy szövegírója nem is hallotta énekelni. Mi más ez, ha nem sorsszerű találkozás! Pokoli jó ösztönökre vall, vagy – másképpen fogalmazva – olyan társaság gyűlt össze, akik nem tudták, mit kezdjenek magukkal, közben értek be…
Bereményi Géza olvas
A nevek nagyon fontosak a művekben – vallja, például ebben a regényben az író alteregója, Dobrovics vagy Vadnai Bébi, aztán Ajváz, valóságos alakmásuk sem titok, de aki nem tudja az egykor volt létező figurákat beazonosítani, ugyanúgy teljes élményt kaphat. A „név” Bereményi életében is nagy szerepet játszik. Vetró Gézaként anyakönyvezték, az anyai nagyszülei nevelték fel, édesapját 14 évesen látta először. Édesanyja egy erdélyi szász sebészorvoshoz ment feleségül, így lett Rózner az egyetem végéig, s amikor elkezdett publikálni, egy szerkesztő javaslatára magyarosított: anyai nagyapja nevén lett Bereményi. A nagypapa nem volt különösebben hálás ezért a lépésért, amikor megtudta, mennyit kapott az első könyvéért, azt mondta, inkább legyél tévészerelő… Pedig még Mándy Iván is gratulált az unokájához, standjánál, a Teleki téren. A nagypapa úgy írta föl a nevét, hogy Mádi, mert a mádi borozóba járt. Bereményi szerint a nevekkel misztikus valamennyiünk kapcsolata, és például egy regényben a nevekről meg lehet állapítani a regény minőségét. Máskülönben sokszor megfigyelhető, hogy a nevekben rejtett utasítás van. Itt elmesélt egy esetet egy kanadai nőről, aki halálosan szerelmes lett egy férfiba bemutatkozáskor és azóta se értette, miért. Országot változtatott miatta, otthagyta megbecsült férjét. Bereményit kérdezte, vajon mi lehet ennek az oka? Ő megfejtette: Stremenynek hívták a férjet, és ebben a névben benne van, hogy „Pestre menj”…
Erre a poénra nem jöhetett más, csak zene! Darvas Ferenc elsőként első közös filmjük fő témáját játszotta az Eldorádóból.
Szegő János megosztotta velünk szerkesztői élményét, miszerint több regény is van a regényben. Egyrészt az 1970-ben játszódó kerettörténet, amikor Dobrovics elkezd novellákat írni, aztán a magtörténet, ez a 30-as évek végén, 40-es évek elején játszódik, és van a külső történet, amikor az öreg Dobrovics megírja a történetet. Az események dramaturgiáját és fordulópontját követi a könyv. Bereményi ezen a ponton mesélt egy barátjáról, akivel egy intellektuális bandához tartozott. Ő Doxa néven fut a könyvben, akiről kiderült, hogy apai oldalról lehet, hogy testvére… itt ahelyett, hogy tovább mesélte volna a könyvben megírt történetet, háttérképnek kivetítettek egy fényképet, rajta két fiatalember, Bereményi és ez a bizonyos Doxa, amelyet Vető János egy Cseh Tamás lemez hátsó borítójára készített a 70-es évek végén. „Ekkor már mi testvéreknek számítottunk, a zserbó előtt ülünk.”
Az ifjúságunk ma már történelem – válaszolt Szegő felvetésére az író, aki szerint nem véletlenül gondolkodunk évtizedekben. Ő maga több évtizedet látott egymásra rakódni, és mindig érdekelte, ahogy változtatják a színüket, ahogy az életérzés is változik. Eleinte arról akart írni, hogy létezett egy gyűlölet-szerelem a II. világháború idején, a 40-es években, és ebből a kapcsolatból született egy fiú, aki nem tudja, hogy miből született és ki az apja, majd a 70-es években fölbukkan benne ez a kérdés. Egyszer csak kiderült, hogy az eredet évtizede és az utód évtizede egymásban tükröződik, mert ez a fiú ott hordja magában a szülei gyűlölet-szerelmét. A könyvben Dobrovics azt állítja, hogy a háború folytatódik, bennünk. Az események nem csak tükröződnek, hanem magunkban hordozzuk őket. A 60-as, 70-es, 80-as években szőnyeg alá söpört dolgok előjöttek ’89 után, és a családjainkban jelen vannak anélkül, hogy pontosan ismernénk a megtörtént eseményeket. A pártok formációi is mennyire hasonlítanak a 40-es évek mintája, a vízjel folyton ott van. Egyébként a világon mindenhol így van, például az amerikai polgárháború is hatással volt a családok későbbi történetére. A nézetek ugyan mások, de a tapasztalat ugyanaz. Szegő János meg is említette, mennyire tetszett neki az a mondat, ami az egyik szlogenje lett a regénynek, hogy „korszakok átjáróházában élve”, mert benne van a tér is, idő is. Tehát, megfogalmazásában Budapestnek minden korszakban otthonos az otthontalansága. Ennek illusztrálásaként hallgattunk meg egy számot, a 30-as évek legvégéről, amikor már érződik a vihar szele. Közös mű, 1988-ban írták, de mintha ebből a könyvből lépett volna ki. A zeneszerző a 40-es évek zenéjét dobta föl, – a Moulen Rouge-ban játszották –, Bereményi egy korabeli szöveget írt rá. „You are my édes” – énekelte, zongorán kísérte Darvas Ferenc.
A regény nyelvezetéről is szó esett. A 40-es években játszódó részben a párbeszédeket affektáltnak, természetellenesnek tartotta a szerkesztő, ám a szerző ezeket gyerekkorában konkrétan így hallotta, ezért tudta ilyen pontosan visszaadni. Nevelőapja és édesanyja, időnként összejöttek a barátaikkal, a társaságnak a 80 %-a Erdélyből jött Budapestre, s miközben nevelőapja zongorázott, énekeltek, egymás közt beszélgettek. Ilyeneket mondtak például, hogy „az ő viselkedésének a tenorja”. Ha pedig valaki azt állította a 40-es években, hogy ide nem az oroszok vagy a németek fognak bejönni, hanem az angolszászoknak is lesz hozzászólni valójuk, akkor a józanabb kortárs azt mondta erre, hogy „te marha!”
Kulcsjelenet az egyik Moulin Rouge-ban játszódó jelenet, 1942-ben vagy 43-ban vagyunk, és angol vendégzenekar játszik Budapesten, akik döbbenten nézik, hogy a budapestiek hogyan táncolnak és élnek félvilági életet, miközben Anglia már rég tudta, hogy mi a háború. A dzsesszdobos például azt mondja Bébinek (a csavar még az, hogy angolul beszélnek, de magyarul van a regényben): „Maguk ironikus életet élnek, előre nem látnak, mert ott csak a semmi van, örülni csak a múltnak tudnak, közben borzadnak is tőle, mert örökösök nélkül nincs értelme az emlékezetüknek.” Szegő a regény nagyon fontos szekvenciájának tartja, amit itt megfogalmaz a későszülöttségről, koraérettségről és az időtlenségről. Aztán csontig hatoló tapasztalatokat szerezhetünk az ostromról, 45-ről, és ezt váltja fel a 70-es évek furcsa, egészen más karakterű korszaka. A presszók világába is bevilágít a regény, hangulatfestésként az író kedvenc számát játszotta zenei kalauzunk: „Csupa könny a szobám, ha nem vagy nálam” - kezdetűt. Bereményi Gézát is elkapta a melódia varázsa, ha nem is énekelt, néha bemondta a szöveget, például az utolsó két sort: „Lent az utcán villamos jár, és halkan felszáll már a hajnali köd, miért nem vagy nálam.” Természetesen a felolvasás sem maradt el. Ízelítőül a regény egyik fordulópontját hallhattuk a szerző előadásában, amikor „Hármasban mentek a klinikára, mert Lulu ragaszkodott ahhoz, hogy a küretre ő is elkísérje Bébit.” Ki gondolná, hogy nem az író találta ki azt a költői megfogalmazást, hogy a nő ujjongó érzése nyomán minden egyes lépése alatt meglágyul a kövezet, hanem az adatközlőtől származik?
Végezetül megtudtuk, hogy rengeteg a téma és lehet, hogy nem kell sokat várni a következő Bereményi-regényre. A Vadnai Bébivel kapcsolatban most már úgy érzi, tudja, mi a forsza az alkotásnak. Élete legnagyobb tanulságait tanárosan (epigrammatikusan) is megfogalmazta: „Film: külső konfliktus, színház: személyes konfliktus, regény: belső konfliktus.” Gondolom, ezek után nemcsak én vártam a közönség soraiban, hogy hazaérve végre belekezdjek a Vadnai Bébi olvasásába. Ám zenei keretként még felhangzott egy dal, amit 1945 február-márciusban énekeltek Pesten, ez pedig az „Éjjel megérkezett Tirolba, luxus vagonba három kicsi boci” kezdetű sláger volt.
