Fodor György
Éhes élet
Jókai Anna gyulai estje
Vannak nevek a magyar irodalomtörténetben, amelyek nagy tömeget, tapsot, megkülönböztetett tiszteletet és szeretetet vonzanak. Jókai Annáé ilyen. Nem a névrokonság miatt. Megjelenése ikonikus, kortalan. Dézsi János könyvtárigazgató méltatása, felvezetése után a terembe olyan elemi szellemiség lép, aki felerősíti a gondolatokat, olyan, mint az angyalok Berlinben. Mint egy megfigyelő, aki képes inspirálni az embereket, és új életerőt adni. Olyan, akinek a család elsődleges szövetség, de egyben próbatétel is. Aki meglátja a hétköznapiságban is a csodásat, aki úgy viszonyul az életörömhöz és nyelvhez, mint egykor Kosztolányi. Akit annyiféleképpen lehet értelmezni, ahányan és ahogyan olvassák regényeit, noha nem mindenki tud azonosulni világértelmezéseivel. Akivel olyan mélységekbe juthatunk a létfejtegetéseiben, hogy közben egész teremtésünket újragondolhatjuk.
Ebből a spirituális erőből – mi, gyulaiak – már kaphattunk 2012. március 15-én is, amikor Jókai Anna megtartotta ünnepi beszédét, hogy bizonyítsa, a „mór megtette kötelességét”. Akkor felrázta az ország igazságérzetét. Mintha akkor is arra szólított volna: „Ne féljetek!”. Mintha akkor is azt sugallta volna, amit Hernádi Judit nyomdokában ismét megemlít: „sohase mondd, hogy vége”. Pedig megígérte, hogy nem ír regényt többé. Ám bevallhatjuk, mind regényt szeretünk olvasni, mind keressük a végső igazságot. Az igazság pedig nem a részletekben, hanem az összeállt egészben van. Könnyű egy szövegből kiszakítani egy-egy szeletet, de nehéz felhasználni saját érdekünk szerint: öncélúan – sajnos gyakran – rosszra, noha elsősorban jóra kellene. A szövegdarabokból szemezgetni veszélyes, hiszen ellenkező hatást is kiválthatunk vele, torz, ambivalens érzéseket kelthetünk. Ezt a kettősséget azonban fordíthatjuk a regényírás/olvasás javára is, hiszen a lényeg a változatosság/változékonyság megragadása. Ezért viszi az írónő szereplőit az Éhes élet című legújabb regényében is a küzdelmek és a valóság mély bugyraiba, ezáltal életvezetési tanácsait didaktikus formába csomagolva, karakterekre lebontva kapjuk meg. Azzal az „árnyalatnyi” különbséggel, hogy ezúttal a Jókai-regény végkicsengése nem pesszimisztikus, hiszen a sok negatívum terhe alatt összeomlana a szereplőkben magára ismerő olvasó is. Emiatt nem lehet kemény, kortárs, igazán reális regényt írni, mert akkor mindenki mérhetetlenül mélyen magába fordulna. Ez a regény inkább egy alternatív Rorschach-teszt, amelyben az olvasó lehetőleg megleli a Treuga Dei-t, az éhségmentességet, a szellemi, lelki tökéletességet, egyensúlyt. Az író saját bevallása szerint ez az első olyan regénye, amelyben a szereplőinek megteremti a lehetőséget, hogy megnyugvással zárják életüket – annak ellenére, hogy a magas kor sosem ad felmentést a megsemmisüléstől való rettegés alól. Ez jobbára úgy lehetséges, ha elfogadjuk, hogy az ég kárpitját beborító felhőkön túl, egy foncsorozott tükör mögül visszatekinthetünk majd földi létünkre. Ha a szakrális világ reménye megérintett minket, ha nemcsak a matériában merítkezünk meg, hanem számot vetünk a transzcendenssel is. Furcsamód többed ízben Kosztolányi számadásversei jutnak eszembe, amikor hallom a kérdést: „vajon van-e olyan erő, amely segít bennünket átemelni a halálon is?” Kimondatik: a spirituális realizmus. Ez az erő a felemelkedés képessége. Nem az olyan emberé, aki mindig felfelé néz, hiszen az minduntalan el fog bukni a földre helyezett kövekben. Az olyan emberé, aki képes a mindennapok rutinját olyan alázattal és tökéletes öntudattal végezni, mint egy japán szamuráj. Aki megtalálja a gyönyörűséget a legáltalánosabb, leghétköznapibb mozdulatban, tettben is. Az erő a végrehajtásban van, akár az élet véghezvitelében. Ahogy Kosztolányi, Ady, Babits megtalálja Istent, úgy mondja ki Jókai Anna is szinte kiszakadt ajakkal: „köszönöm, hogy élek”. Az Úr és az ősök figyelnek a tükör másik oldalán.
Biztosan mindenki vizualizált már alakokat a felhőkbe. Jókai Anna szereti ezt a felhőjátékot, kedveli a felhők formáját pszichologizálni, ideologizálni. Jó kedvvel pozitív képek, rossz hangulatban démonok szállják meg az eget. A természeti jelenségek megfigyelése, a tájba zárkózás, ugyanakkor a végtelen ég felé nyitás szabadságérzetet keltő hatása kritikus összeomlást is rejt magában. Sokan nem bírjuk elviselni azt a terhet, amely a kékségbe vetett hitünk miatt nyomja vállunkat, nem élünk sokáig a „magaslati levegőn”, visszaránt minket a kegyetlen valóság, a kíméletlen realitás. Ezt elviselni kapjuk néha azt a kis ajándékot, amely üdítőleg hat az „élettelés” éhségidejében.
Nem a fizikai éhséget nehéz elviselni, hanem a lelki táplálék hiánya válik mérhetetlenül fájdalmassá. Hamvas Béla, írónőnk tanítómestere, maga is megállapítja: aki életéhségből ír, az zsákutcában leledzik. Az éhségnek számtalan formája van, amelyeken a regény fülszövegében található tematika mentén haladunk végig. A legelső, a legpusztítóbb a szeretetéhség. A „pusztító szeretet” oximoronjának feldolgozása személyes élményen keresztül történik meg, amely során megismerjük az írónő családtörténetének azon vonásait, amelyeket a „szeretet rabságában felnőni” paradoxonnal adhatunk vissza. Amikor az idős szülői gondoskodás felemészti a későn született gyermek önállóságra vágyó életét. Talán ennek hatására született meg az a fájdalmas ösztönzés, amely Jókai Annát az irodalom és a sorskérdések, életérzések „kiírása” felé vonzotta. A szeretetéhség torzult formája a szexuális éhség, amely valójában céltalan szeretetvadászat lelki kielégülés nélkül. Gyakran sötét, mély tragédiákkal, traumákkal a háttérben. A szeretetet nem lehet megvenni, még akkor sem, ha valakinek rengeteg pénze van. Groteszk, hogy azok vágynak még többre, akiknek egyébként is sok van: pénzéhség dominancia. Korunk szociális hálója sokszor méltatlanul vetül ki, félreértelmezve a krisztusi tanítást, miszerint „méltó a munkás a maga bérére”. Ők csak kenyeret akartak, kaptak, a modern pénzéhség rákfenéje a Dagobert-pszichózis, azaz: pecunia non olet. Ha mindez jó adag hataloméhséggel/vággyal is párosul, akkor juthatunk el addig az apokaliptikus képig, hogy a jók is átállnak. Ha elvész a hit (remény, szeretet, testvériség), akkor jön el az igazi katasztrófahelyzet. Egy kis féreg képes kidönteni egy egész fát, majd vígan élni tovább. Egy ember miatt bukhat egy jól szervezett csapat. A kudarc egyéni, de a bukás és büntetés kollektív. Mindez ugyan elkerülhető, ha a sikeréhség intetűi hajtanak a végcél felé (ahogy a regényben Czezár Apollóniát, vagy a celebbetegségben szenvedő Rékát). Gyakran tapasztaljuk, hogy a siker érdekében számos embertársunk mindenben és minden körülmények között…hazudik. Aki nem a többiek megsegítésére fordítja a tehetségét, elköveti a vétkesek közti cinkos néma árulását, az írástudókét, a homo politicus-ét, és ami a legszomorúbb, aprópénzre váltja a szellemi szabadságát. Nagy árat fizet, hiszen semmi sem drága. Sem a szeretethiány – pedig nélküle élni vétek; sem a fénytelenség – pedig mily szörnyű arra hazaérni minden nap, hogy ablakodban nem világít a szeretet fénye, csak a hideg, csöndes sötétség fagyaszt; sem az Isten hiánya. Az éhségek közül az Isten-éhség rendít meg leginkább. Költőinket, íróinkat számos alkalommal foglalkoztatta az Isten-keresés/találás motívuma. A keresztény embert nem lehet kiszakítani az univerzumból, amelynek formáló szellemi ereje az Isten. Krisztus a hozzá vezető út, a kapu. A létóceánban szellemi kisiparosok áztatják kenyerüket az igaz Isten gyönyörűségére. Isten mindenkinek ad egy karéj kenyeret, de mindbe beleharap az átadás előtt, így mindig hibádzik valami az élettel. Ezt a hiányt mi nem tudjuk pl. fagylalttal pótolni, mert Isten nem egy fagylalt, a fizikális élvezetek nem segítenek megtalálni. Az éhség csillapítása nem lehetséges protokoll-Isten teremtésével, csakis a metafizikai létünk megértésével. Ugyanis mindenki ősi, metafizikai szorongással fél a haláltól, mert akkor már nem a saját tudatunk irányít majd. Mérhetetlenül egyedül leszünk, szeretet, fény, cél és érzések nélkül. Mentsvárat jelent, ha szeretetet adunk, majd érezzük annak visszasugárzását. Adni jó, kapni jó, közösségben, társas lényként. Aki mást mond, hazudik, a szingli életmód igenis pusztító. Mondhatják, hogy ugyan, minek erre a világra gyerek vagy egyáltalán a társas élet? Hát szerezzenek és szeressenek jobb világot. Ámen! (…s közben a Harruckern téren megszólal a harang).
Mogyoróssy János Városi Könyvtár, Nagyolvasó
Őszi könyvtári hét
2012. október 3.
