Nincs értelme kertelni: úgy ültünk le június 7-én este a békéscsabai Városházi Esték kiemelkedően fontos előadására, hogy minőséget kapunk. Ebbéli elvárásainkban természetesen nem is kellett csalódnunk, s minthogy menet közben többször igyekeztünk úgy (is) figyelni, mintha sohasem láttuk volna a darabot, hazafelé tartva sokszoros nyomatékkal merült föl bennünk a kérdés: mi az oka annak, hogy ez a minden ízében nagyon átgondolt, a végletekig precíz, ám ugyanakkor pontosságában is folyton újraformálódó előadás nem tud olyan közönséget vonzani, hogy egy nyári hétvégén kétszer eljátszható legyen. És akkor a színteret övező gyönyörű környezetről, a Városháza legbelső udvaráról nem is szóltunk. Csak az egypercesek a rosszak, súgta bennünk egy Örkény.
Bár a Stílusgyakorlat nyitó jelenete, a szereplők szembenézése és bólintása a kórházi ágy (műtőasztal?) körül az újabb feladat vállalásának tudatosításaként értelmezhető, mintha a vártnál nehezebben indult volna be a darab. Vagy az elmúlt tíz esztendő tette becsesebbé és szebbé az emlékeket, vagy annak a nézőnek van igaza, aki szerint a rozsdás első öt perc a „túljátszás” számlájára írható. Ámbár mindegy, ami ugyanis ezután következik, az valami olyan másfél óra, amely – ismét – kitörölhetetlen nyomot hagy a szemlélőben. Röviden összefoglalva: Bán János, Dörner György és Gáspár Sándor látványosan összeszokott triója a színészi mesterség nehézségeiből, szépségeiből adott ízelítőt, miközben látszólag a színház és a szerep-játszás titkaiba is bevezette közönségét.
A Salamon Suba László rendezte Stílusgyakorlat egyik legkomolyabb paradoxonja az, hogy míg a publikum felhőtlenül szórakozik, a színészek szinte vért izzadnak a deszkákon – hogy amíg bölcsen mosolygunk, infantilisen vinnyogunk és felszabadultan hahotázunk, a reflektorfényben dolgozó színészek legalább húsz szituáción verekszik keresztül magukat (az eredeti szövegben kilencvenkilenc van), óriási erőfeszítéseket téve, hogy megtalálják a művészi önkifejezés legautentikusabb, legigazabb módját. Nem szabad elfeledkeznünk róla, hogy az előadás címe – ellentétben Queneau művének címével – egyetlen gyakorlatról beszél. Ha a szerző avantgárdosan szétforgácsolt szövege valóban erről szól, a rá épített előadás duplán fölveti a mű-alkotás, a teremtett világ hitelességének problémáját. S ha már a nagy hatású francia mester neve, ennek kapcsán pedig a teremtés gesztusa szóba került: a legkevesebb köze éppen neki volt a színpadon látottakhoz, lévén, az első jelenetek egyikében maguk a szereplők végeztek vele: a kórházi ágyon (műtőasztalon?) magatehetetlenül – meglehet, élettelenül – fekvő Könót valósággal széttrancsírozták, s miután holmiját (többek között a művét) ellopkodták, kitolták a színről. A szerző halála? Három szereplő szerzőt keres? Nem könnyű eldönteni, ahogy azt sem, miért annyira fontos egy „név nélküli” porondmester szerepeltetése, jóllehet a jelenet, ahogy a darab végéhez közeledve jegyeket és bérleteket követelő kalauzként a színpadra lépett, a szimbolikus (busz)utazás gondolatát engedte sejtetni. (Elmosolyodtunk. Lassan leszálltunk.)
Az előadásnak külön bájt kölcsönzött a számtalan rögtönzés (a legsikerültebb Dörner György célzása volt a másnapi előadást övező érdektelenségre), illetve hogy a játszók olykor maguk is kívülről szemlélték a darabot: de hát ki bírna ellenállni Bán Jánosnak, ahogy parasztfiúként kétségbeejtően bután néz. Gáspár Sándor sem, az ötszázadik előadáson is túl. Ez a túl-élés, ez a folytonosan megújuló játék-öröm lehet (annyi minden egyéb mellett), ami életben tartja s nyilvánvalóan lendíti tovább, az ezredik felé a darabot. Most jön a neheze.
A pár minutum hosszabbítással lejátszott kilencven percnyi tréning nem csupán a banális, ám kellően szatirikus alaptörténet különféle környezetbe és helyzetekbe bújtatása miatt volt izgalmas, de hatásosan tárta elénk, mi tesz/tehet egy színészt valódi művésszé. Az első öt perc említett nyikorgása után a darab szinte végig pörgött, egyedül talán a szöveget metaszinten (színház a színházban) értelmező próbajelenetnél ült le kissé. A többi: dinamika felsőfokon – a fütyörészős játékot tánc, a burleszk világát idéző képeket rappelés váltotta, egyetlen perc nyugtot sem hagyva a nézőnek, akinek komoly nehézséget jelenthet rendet vágni a gesztusok, mozgások, szónoklatok bozótosában. A Stílusgyakorlat a szó legvalóságosabb és legnemesebb értelmében izzadtságszagú darab – jó mulatság, férfimunka.