Nagy Bernadett
Tanulni a szenvedésből
Esztergomból érkezve végre egyszer nekem van egy kis fórom a Pázmány bölcsészkarán, ugyanis ott, a piliscsabai campuson kerül megrendezésre A szenvedés fogalmai című, egész napos konferencia, melyhez kiállítás és felolvasás is kapcsolódik.
A rendezvényt megnyitó Jelenits István először Bacsó Bélának adja át a szót. Az ELTE esztétika tanszékének vezetője elsősorban Max Scheler érzelemfenomenológiájára fókuszálva beszél, de nem hagyja figyelmen kívül Gadamer, Nietzsche, Husserl és Sartre ide kapcsolható elképzeléseit sem. Szóba kerülnek Scheler Kantra alapozott teóriái is az érzéki elemet körülvevő gyanú kapcsán és máris felvetődik az egyik legfontosabb kérdés: tanulhat-e az ember abból, amit elszenved? Scheler tagadja, hogy lenne egy emberi alapképesség az együttérzésre. Az empátia alapját az érzés tárgyában tételezi, amelyhez valamilyen asszociációval kapcsolódhat az érzés. Mindez egy „intencionális érzésfolyamat", melyben a sajátos tárgyra való irányulás sohasem áll közvetlen összefüggésben a válaszreakcióval. Ezek alapján a mások szenvedésével történő szembesülés nem más, mint egy reakció felfüggesztése, miközben megsejtem, hogy mi az, ami megesett valaki mással. Scheler (például Nietzschével szemben) a szenvedést alapvetően rossznak tartja, de azt is felfedezi, hogy a szenvedés lehetővé teszi a létünk mélyebb rétegei felé való odafordulást.
Angyalosi Gergely Az áldozat hallgatása. Paul Ricoeur a rossz és a szenvedés összefüggéseiről c. előadása egy korábbi, a Vigília-számban A rossz botránya címmel megjelent fordítását veszi alapul. Ricoeur szerint a szenvedést elszenvedő áldozat azért hallgat, mert nincs nyelve, amivel elbeszélhetné fájdalmát. De mondhatunk-e mi valamit a másik szenvedéséről? És lemondhatunk-e egyáltalán erről a szándékról?
A szenvedés nem más, mint a rossz egyik megnyilvánulása. A rossznak magának pedig érzéki és erkölcsi vonulatait lehet megkülönböztetni. A szenvedés a cselekvéssel áll kapcsolatban, ezt a francia peine szó jól szemlélteti: egyszerre jelent szenvedést és büntetést is. Vagyis a szenvedést az egyik ember okozza a másiknak.
Az előadás fontos futama a mitikus és biblikus megközelítés közötti különbségtevés. A mítoszban ugyanis alapvetően nem különül el jó és rossz, a benne jelenlevő ethosz és kozmosz az eredet felől gondol el mindent. Ezzel szemben a Biblia felfogása fizetségként kezeli a szenvedést, vagyis: „azért szenvedsz, mert bűnt követtél el. Az eredettől való elfordulás pedig abban nyilvánul meg, hogy nem válaszol a szenvedő „miért?" kérdésére. Fájdalmát összeveti saját szenvedésével, áment mond rá, és a rossz dacára is hisz. De milyen lehetőségek nyílnak a hívő számára ezen felül? Egyrészt megkérdőjelezni a rossz létjogát. Nem tudjuk, miért van, nem szabadna lennie. A szenvedést irracionálisnak és igazolhatatlannak érzékeljük, ez a szellem tiltakozásának tekinthető, mely fejlődésének állomása is egyben - ha jól kezeljük. És ha jól értem, itt cseng össze Angyalosi előadásának üzenete a kollégája által emlegetett mélység felé fordulással.
Az első szekciót Cseke Ákos zárja Mennyi boldogságot bír el az ember? c. előadásával. Rilke és Kierkegaard felől közelítve a boldogság kifejezetten káros a művészre. A nyugtalanság könyve (Pessoa) egyenesen jogot formál a szenvedésre. A szeretet elfogadása fárasztó, a valakihez tartozás pedig végtelenül banális. A szerelemben csak végesen lehet szomorú az ember, ellenben a hiúságban és az unalomban bőven megmerítkezhet. A boldogságnál nem állapodhatunk meg, ha az igazságot keressük - állítja. Rilke ezért csak isten szerelmét fogadja el, melynek „ott kell hatnia, ahol mindenki egy". Teóriájának alapját talán szeretetre való képtelensége adja. Az ő neve mellett felmerül még Prousté, Becketté és Schopenhaueré is, akik egyfajta kulturális logika alapján győződtek meg a szenvedés és a szeretetlenség gyönyörűségéről. Sikerült feltárniuk a szenvedés értelmét, melyben egyfajta pogány és perverz örömöt lelnek, a fájdalom élvezetét. Ezzel szemben a keresztény hagyományban működő mártír-logika épp arra épül, hogy nincs olyan fájdalom, amit szerethetünk. (Aki a szenvedést jónak tartja, az vagy ideologikus, vagy nem szenvedett még igazán.) Viszont van, hogy érdemes valamit elveszítenünk (elszenvednünk) annak érdekében, hogy valami nagyobbat nyerjünk.
A második szekció első részében Jelenits István Váli Dezső művét elemzi, melyet a közönség meg is tekinthet. A képzőművészeti alkotás néhány nem konvencionális jellel, eredeti és visszafogott nyelvezettel ábrázolja a passió egyes stációit. Jelenits kommentárja ezekre a mozzanatokra hívja fel a figyelmet.
Ezt követően Görföl Tibor az aktív és passzív szenvedésről beszél a kereszténység kapcsán, melyet a buddhizmus szenvedés-felfogásával vet össze. Utána Tvedota György A fájdalom zsenije című, József Attila szenvedő attitűdjét elemző előadásába kezd. A költő szerinte mindenképp előkelő helyet érdemel a Kis magyar szenvedéstörténetben, akár az életét, akár költészetét vesszük szemügyre. Költészetének sikere éppen azon áll vagy bukik, hogy hogyan artikulálja szenvedéseit a líra nyelvén. Idézi is a költő analógiáját, miszerint „a vers papírpénz, s a szenvedés az aranyfedezete". A vers eszerint az a jel, ami az önmagában értékes tapasztalat helyén áll, vagyis a fájdalomra, mint hitelesítő erőre támaszkodik. Tvedota említést tesz Szerb Antal és Németh Andor elmarasztaló értelmezéseiről, melyek kifogásolják a fájdalomról való beszéd közvetlenségét. Szóba kerül Kosztolányi hőse, Esti Kornél, aki József Attila lírai énjével szemben fittyet hány a fájdalomra.
Az Eszmélet elemzésénél a külső és belső világ elkülönítettsége válik hangsúlyossá. Előbb azt láthatjuk, hogy a külső világ, mint ártalmas erő jelenik meg, amely a belsőt sanyargatja, ahol a szenvedés, mint közvetlen negatív tapasztalat keletkezik. Majd megfordul a folyamat és lélektani magyarázatokat kapunk az idegi reakciókra. A líra mindkét esetben lehetőség a szenvedés megfogalmazásához. A kollektív panasz pedig közösségivé homogenizálja az ént, aki így a többség szenvedéséről adhat hírt.
A harmadik és negyedik szekcióban már a doktoranduszoké volt a terep, akik különböző művészeti ágakból választottak témát. Lukácsy György például a lengyel filmrendező, Kieslowski filmjeit elemezte a szenvedés felől, Pfeiffer Tamás Schopenhauer Kosztolányira tett hatását igazolta, főleg annak levelezését alapul véve. Móser Zoltán fotókiállításának megnyitója előtt pedig Józsa Kitty hasonlította össze a Szántó Piroska szöveges és vizuális munkáiban megjelenő aktábrázolásokat. Elemzésében a tulajdonképpeni modell és férj, Vas István is hangsúlyos szerepet kapott.
A program tudományos részének befejezéseképpen Plugor Magor vizsgálta meg A varázshegy és a tékozló fiú történetének összefüggéseit, majd a compassió fogalmának (vagyis a másik szenvedésének észrevétele) tükrében értelmezte Jób szenvedéseit Lesti Judit. Végezetül Nagy Krisztián Balassa Péter esszéisztikáját tárgyaló és Izmindi-Nagy Ágnes Szathmári-Pap Károly háborús fotográfiáit tematizáló dolgozata került sorra, majd pedig a sokadik kávészünet.
A szellemi telítődés és kimerülés határán álló közönséget csak az itt következő felolvasás villanyozhatta fel újra. Borbély Szilárd, Höcher Ferenc, Jász Attila és Marno János művei hol szorosabban, hol lazán kapcsolódtak a nap témájához, ezt leszámítva - ahogy Marno is megjegyezte - négy markánsan különböző költészet darabjai hangoztak el, melyek valahogy mégis közös frekvenciát találtak. Az ötödik meghívott költő, Vasadi Péter személyesen nem tudott megjelenni a felolvasáson. Az ő költeményét Jelenits István olvasta fel, ezzel befejezve és megkoronázva a nap hivatalos programját.
A Stephaneum aulájában, a félhomályban aztán még összeültünk páran - közönség, „elmélészek" és költők - és kötetlenebb módon kerestünk további közös hangokat. Szenvedésnek ekkor már nyoma sem volt.
