Németvárosi Attila
Csak derűs órát
Fecske Csaba volt a Bárka vendége

Jó választás – csendes, közvetlen koraesti beszélgetés volt Békéscsabán az április 11-i. Felvezetésképp Elek Tibor, a lap főszerkesztője méltatta a tizennyolc kötetnél járó Fecske Csabát. Értelmező-értékelő bevezetőjében a magyar líra élvonalába tartozónak nevezte a miskolci költőt, akinek versei „az emberi létezés örök tragikumát” közvetítik, s kitért arra, hogy Fecske Csaba műveinek esztétikai minősége nincs arányban a szerző hivatalos (szakmai) elismertségével, aminek legjobb bizonyítéka, hogy köteteinek jelentős része nem az igazán népszerű és tekintélyes kiadóknál jelent meg.

Elek Tiborból az est folyamán még többször előbújik az irodalomtanár, de ez nem tesz rosszat a beszélgetésnek, sőt – a vendég okosan, pontosan, ironikus szellemességgel válaszol a kérdésekre. A társalgás célkeresztjében természetesen a 2006-ban napvilágot látott Első életem című verseskönyv áll. Ennek kapcsán merülnek fel – jó ritmusú, fegyelmezett, ám nem rugalmatlan menet-rend alapján – az átbeszélendő témák.

Elsőként a költő viszonya a lírahagyományhoz. „Kezdetben vala” a lágy dallamú Arany János, akit a csengő rímes Weöres Sándor, végül a markáns Ady váltott fel – bár eleinte megorrolt rájuk a kötelező iskolai versmondások miatt. Kiderül ugyanakkor, hogy a Fecske Csaba szövegeiben megfigyelhető kimunkált versbeszéd a modernség nyelvétől vett leckét, konkrétan Eliot és Rilke neve hangzik el, de felsejlik Szabó Lőrincé, Radnótié és Kosztolányié is. Ennek bizonyítására hallgatjuk meg a költő előadásában a Szeptemberi átiratot, a kötet utolsó ciklusából (Idegen érzés).

Szerelmes-erotikus versekből mostanra már összegyűlt egy tisztességes kötetnyi, bár ezek egy része már az előző könyvekben elszórtan olvasható – együtt minden bizonnyal másképp, másféle élményt nyújtva szólalnak meg. A test-beszéd egyértelműen Fecske Csaba költészetének erősségei közé tartozik, s bár a csiklandósabb vagy naturalisztikus pillanatoktól a visszafogott költő megkíméli közönségét, A test maradt felolvasása közben („nyár van és mi ketten mindenütt”), nem tudunk nem gondolni a Bárka legújabb számában közölt Így volt, nem így volt című pajzán remekre („mint lottyadt naspolya csüngött a herém / csatakosan ölemben mintha nem én / volnék gazdájuk hanem valaki más”). Az ambivalens érzésről, hogy milyen, amikor a domina visszatalál egykor elhagyott lovagjához, hamarosan remélhetőleg verset is olvashatunk.

A szakrális, biblikus szövegek jövendőbeli sorsa a „szerelmes” versekéhez hasonlóan alakulhat; lassan ezek is kötetté állnak össze. Adyéból származtatható, kételkedő istenhit a Fecske Csabáé, az „Én miért, ha Te nem” gondolatának megfelelően. Az új kötet ószövetségi alakok és mozzanatok köré írt Eleitől fogva című ciklusa beszédes példája ennek a csapásiránynak.

A jobb híján filozofikusnak nevezett versek alapvetően az emlékezés, de különösen az idő problémáját járják körül („nem az idő múlik ők múlnak el”). Ennek kapcsán szóba kerülnek –érezhető szomorúsággal – a gyermekkori élmények és különösen a helyszínek, elsősorban Szögliget. Bár meglehet, a hely mindegy, hiszen a Mese varázsát mégiscsak az adja, hogy „darázs sír valahol messze / túl az Óperencián / két halántékom között félúton”.

A záróaktus innen sejthető: gyerekversek. Usque ad mala.

Kiemelendő, hogy akusztikai élménytől sem volt mentes a bő hatvan perc, a műfaji eklektika nyomán, a Gesamtkunstwerk jegyében: a költő megzenésített verseit a Hangraforgó tolmácsolásában hallhatták az egybegyűltek.

Jó volt, a költészet napjához méltó volt.