Kiss László
Lemur, vol. 3.
Garaczi László estje Békéscsabán
Kitűnőre sikerült, várakozást keltő plakátot álmodott meg Szlávik Ágnes Garaczi László békéscsabai fellépése kapcsán. Olyat, amely kiválasztott idézeteivel, színeivel (pl. fekete és fehér) hitelesen idézte fel a máskülönben élénk, mégis sötét borítóval rendelkező legutóbbi Garaczi-regényt, a katonaidőben játszódó, katonaságról „szóló" Arc és hátraarcot. S bár előtte gondolkodtam, miért is nem a tágas és fényes Vigadóban vagy annak oldalszárnyában beszélget a vendéggel Darvasi Ferenc, a Bárka szerkesztője, a bő egy órás esten határozottan az volt az érzésem, hogy ez a szöveg, ezek a történetek a komorabb hangulatú stúdiószínházban talán hitelesebben is szólnak.
Az Arc és hátraarc, alcíme szerint, egy lemur vallomásait tartalmazza, beilleszthető tehát a sorba, amelyet az 1995-ös Mintha élnél nyitott, és a három évvel későbbi Pompásan buszozunk! (Darvasi Ferenc szerint a jelenkori magyar próza egyik legütősebb címe, egyetértünk) folytatott - egy nevelődési nagyregény harmadik fejezete.
Indításképp pontos szerzőtörténeti hátteret kapunk, afféle bevezetést a garaczizmusba, a kezdeti kisprózák asszociatív poétikájától a történetes vagy történetesebb prózáig. Jó ötlet a házigazdától az alapozás, a közönség soraiban ugyanis örvendetesen sok a középiskolás, akik talán még csak ismerkedhetnek a tankönyv kínálta szöveganyaggal radikálisan szembehelyezkedő - nevezzük úgy: - posztmodern irodalommal, s akiknek a katonaság világa aligha ismerős. Gyanús, hogy sztorik, anekdoták formájában sem nagyon találkoznak ezzel a közeggel, amely nekem is, aki a tanáruk lehetnék, csupán a sorozás előtti levegőtlen két óra groteszk emlékének formájában él.
Két alapkérdés képezi az est első felét, és jóllehet a második az igazán irodalmi jellegű, már az első a valóságteremtés, a semmiből, ez esetben azonban nagyon is a vanból létrehozás problémáját célozza meg. Megtudjuk, hogy egyfelől saját, megélt történetek az Arc és hátraarcban olvashatók, Garaczi László katonaélményeiből táplálkoznak, másfelől komoly kutatómunkát kellett végeznie, hogy a prózáiból ismerős technikáknak megfelelően, és az új könyvre is jellemzően több szemszögből tudja ábrázolni a hetvenes évekbeli sorkatonaság világát. Könyvtárazás, szlengszótárak, interjúk. A történelem iránt kiskora óta élénken érdeklődő szerző említi ugyan, hogy a korábbi lemur-köteteket is megelőzte ilyen jellegű munka, de érezni, az Arc és hátraarc mögött komolyabb kutatói erőfeszítések vannak. A kevésbé szöveg-központú, kevesebb „öncélú" szellemességgel élő, és látványosabban a történetre építő poétika kapcsán pedig megjegyzi, hogy a katonaság, mint „tér" eleve ad egy struktúrát, egy kezdő- és egy végpontot: a bevonulásét és a leszerelését. Ez az ív, amelyre rá, ez a keret, amelybe bele lehet építeni az elemeket, karaktereket, sztorikat. Szóval „különösen nagy trükkök nincsenek benne".
Garaczi László egyetértőn bólint, amikor beszélgetőtársa a könyv hagyománytörténetére, beágyazottságára tereli a szót, sőt ekkor kezd igazán megnyílni, és nagy lendülettel mesél olvasmányélményeiről, a megkerülhetetlen hatás csapdájáról (meddig érdemes „ottlikul írni"). A fölsorolt műveket, írókat, Kertész Imrét, Musilt, a minden szempontból alapvetőnek tekintett Ottlik Gézát további nevekkel egészíti ki, Hellerével, Vargas Llosáéval vagy Kuncz Aladáréval, egyértelművé téve, az Arc és hátraarc sem csupán a katonaélet viszontagságait mutatja be, hiszen egy ilyen tematikájú munka az összezártság, az együvé tartozás, a folyamatosan teremtődő kis és nagy világok konfliktusaival kapcsolatban is érvényes kérdéseket vet föl.
Kétszer hallunk részletet a regényből, kétszer olvas a szerző. Először a Kamillával ismerkedés történetét, a táncfilozofikus részt, majd, az est levezetéseként az utolsó oldalakat, a leszerelést, a hazaérkezést.
A műben kibontakozó kapcsolat fölelevenítése utáni kérdés az egyik legjobb, amit valaha Garaczinak feltenni hallottam, olvastam. Vannak szerzők, akiknek a munkáit olvasva nehéz elvonatkoztatni az ismert arctól, folyamatosan csábít a beszélő hang és az író azonosításának lehetősége. Garaczival sokszor vagyok így, ezért különösen izgalmas a kérdésre adott válasz is. Hogy nem tudja, milyen művet írna, ha meg kéne szabadulnia a „személyességtől". Hogy ha esetleg történelmi regényben gondolkodna (jellemző a megfogalmazás: „ha kapnék egy olyan feladatot"), akkor is vélhetően addig olvasna a témáról, addig menne utána, míg nem talál valami olyan elemet, lehetséges szereplőt, helyzetet, amellyel együtt-érez, és amely mégiscsak személyessé teheti a munkát. Alkalom adódik elkalandozni a történelmi regény műfajának irányába, gondolkodnak is rajta, elhangzik egy-egy érdekesebb megjegyzés, de nem viszi el a társalgást. Ekkorra már világosan kialakul az est karaktere: a beszélgetés elegánsan egyensúlyoz a szakmai és a „közönségbarát" témák között, s a ritmusa is nagyon jó, nem pörög funkció nélkül, nyugodt, csendes, és mindenekelőtt érezhetően őszinte. Darvasi Ferenc ritkán kérdez vagy szól közbe, hagyja menni a szerzőt, aki rendesen bejátssza a teret, nem fukarkodik a szavakkal. Bár láthatóan nagyon tudja, mit akar mondani, a hogyannal többször elégedetlen, emiatt tűnik úgy, hogy nem rendelkezik „kész" válaszokkal, s minthogy nem elégszik meg első gondolataival, sokszor körbejár egy-egy kérdést. Amikor például prózájának a helyéről van szó, szinte értelemszerűen Esterházytól indítanak, hogy aztán Tar Sándor említése után az amerikai minimalisták módszerénél kössön ki a vendég.
Fontos információ az est végén, hogy a lemur-könyvek folytatódni látszanak, s hogy a tervbe vett negyedik kötet a rendszerváltás környékén játszódik, aminek kapcsán a közönség is élénkebb lesz (egyébként is érdeklődők a nézők, kérdeznek, hozzászólnak). Még inkább figyelemreméltónak gondolom, hogy Garaczi László mostanában novellákat ír, s mivel az eddig elkészült újabb anyagok is körülbelül ebben a műfajban találták meg a helyüket, elképzelhető, hogy novellafüzér lesz ez a bizonyos „folytatás", ami nem csak azért érdekes, mert újabb kötettel gazdagodik a novellaciklusokban amúgy sem szegény kortárs magyar irodalom, de az egyes lemur-könyvek műfaji természete felől nézve is izgalmas olvasatokat kínálhat majd az „összes". „Bármi lehet."
És, végül, a második fölolvasás. A leszerelés és hazatérés pillanatai. Pontos mondatok, éles képek. Az est záróakkordja a katonaság teátrális, „játékos", mégis valóságos, brutális vonásaival szembesít. Van az érzés, hogy mégis mi ez, mi volt ez már. Hogy úristen, ki hagyta, hogy legyen.
