A X. Pécsi Országos Színházi Találkozóról

 

 

A hagyományokhoz és a jubileumi évfordulóhoz méltóan gazdag és sokoldalú programot állított össze POSZT vezetősége és a Magyar Színházi Társaság elnöksége az idei Pécsi Országos Színházi Találkozóra. A város legkülönbözőbb helyszínein zajló kavalkád teljességéről beszámolni reménytelen vállalás lenne részünkről, ezért arra törekszünk csupán, hogy a versenyprogramon szereplő előadások többségéről és néhány szakmai tanácskozásról, illetve egy-egy elcsípett off-programról adjunk inkább szubjektív élménybeszámolókat, rövid fragmenteket, mint szakszerű, mindenre kiterjedő kritikákat. Mivel könyvheti elfoglaltságaink miatt nem tudtunk jelen lenni a fesztivál első napjain, felkértük Rádai Andrea kritikust, hogy az ekkor játszott előadások egy részéről írjon a számunkra.

 

 

Még a DESZKA Fesztiválon írtunk a marosvásárhelyi Yorick Stúdió és a bukaresti dramAcum közös előadásáról, a Gianina Carbunariu írta és rendezte 20/20-ról:

 

A Balett teremben a Yorick Stúdió vendégszerepelt egy a játékosságra is építő, ám alapvetően dokumentarista darabbal. A 20/20 az 1990 márciusi marosvásárhelyi eseményeket, a magyarok és a románok több halálos áldozattal járó harcát dolgozza fel - teret engedve többféle megközelítésnek, egészen eltérő nézőpontoknak. Az aspektusok keverése annál is inkább indokolt, ugyanis a 1990-es történések megítélése máig sem egységes. A Gianina Cărbunariu rendezte darabot magyarok és románok játsszák, saját anyanyelvükön, tehát két nyelven, de néhol még a franciát, angolt és németet is használva. "Több, mint ötven, az eseményekben részt vevő, vagy azok hatását közvetve megélő vásárhelyi személyes elbeszélése adja a kiindulópontját" a drámának, olvashatjuk az ajánlóban. A 20/20 érdekes, izgalmas kísérlet, mint a dokumentarizmus és a fékezhetetlen képzelet terméke, amit még élvezhetőbbé tesz, hogy a fiatal színészek a zéró díszletezésű térben láthatóan nagy kedvvel, kimeríthetetlen képzelőerejüket hasznosítva vesznek részt a játékban. Igazi kreatív csapatmunka ez. Mellesleg pedig remek lezárása annak a napnak, amely, mint fentebb említettük, legfőképp arról szólt, közvetve és közvetlenül, az előadások és a beszélgetések révén: elbeszélhető-e megnyugtató módon egységesen, objektíven a történelem. Erre a kérdésre egyébként Gianina Cărbunariu adott is egy sommás választ az előadás másnapján megtartott beszélgetésen: "ahány ember, annyi történelem". Az előadás az egyike volt a legkiválóbbaknak az idei DESZKA Fesztiválon.

A 20/20 debreceni szakmai beszélgetéséről:

 

Boros Kinga (dramaturg), Gianina Cărbunariu, Kulcsár Edit, Sebestyén Aba (fotó: Darvasi Ferenc)

 

Sebestyén Aba, a Yorick alapítója és vezetője hozzáfűzte, hogy bár ő hívta meg a román rendezőnőt, az előadás azonban Cărbunariu érdeme: ő találta ki, hogy valami olyan darabot hozzanak létre, ami a helyi nézők számára fontos témát dolgoz fel. Sebestyén rendkívül elégedetten nyilatkozott a végeredményről, erről a nagyon személyes hangvételű előadásról, katartikusnak nevezve a darabot, melyet számos fesztiválra, többek közt Temesvárra, Aradra, Nagyszebenbe, Újvidékre hívtak meg, Magyarországon pedig a POSZT mellett a Thália Színházba. A legfontosabbnak azonban ő és a rendezőnő is azt tartották, hogy elindított valamit a közbeszédben a 20/20 a nézők, románok és magyarok közt. Hogy a kortárs drámának Romániában sem könnyebb a helyzete, mint Magyarországon, az is kiderült: Gianina Cărbunariu világított rá, hogy egészen a legutóbbi időket szinte egyáltalán nem játszottak mai szerzőket a színházaikban. Sebestyén Aba motivációja éppen az is volt a Yorick létrehozásakor, hogy legyen egy olyan műhelye a fiataloknak, ahol kortársakat mutathatnak be, ennek a tudatos művészeti programnak keretében játszottak már Egressy Zoltánt, Láng Zsoltot és Tasnádi Istvánt is.

 

(Darvasi Ferenc)

 

 

Vinnai András - Turai Tamás - Róbert Júlia - Bodó Viktor: Kockavető. Luke Rhinehart regénye nyomán (Szputnyik Hajózási Társaság - Modern Színház- és Viselkedéskutató Intézet - Labor, Budapest)

Sit down tragedy (TÁP Színház)

 

Nem mind' fénylik, ami Bodó - csupán azért kezdem így soraimat, hiszen most, a „kinti" Liliom sikere, vagy a Handke-bemutató Theatertreffenre való beválogatása után úgyis lépten-nyomon kijár a dicséret hazánk egyik legjobb rendezőjének. Számomra elég vegyes az összkép, ha Bodó munkáit nézem. Mert míg a Katona Kamrájában játszott Ledarálnakeltűntem teljesen magával ragadott s a nyíregyházi Esztrád sokkért is odáig voltam és vissza, kifejezetten gyengének találtam A nagy Sganarelle és Tsa (Don Juan) című darabot a Katonában, s az M, vagy mégsem is inkább egy ujjgyakorlatnak tűnt, olyannak, ami aktuálisan, az előadás pillanataiban elszórakoztatja ugyan a közönségét, de nem hagy benne maradandó nyomokat.

Persze amikor arról beszélek, hogy A nagy Sganarelle nem tetszett, akkor nem a magyar színházi kínálat átlaga a hasonlítási alap, mert azt ez az előadás is üti, hanem Bodó-rendezései. Azért sem illenék ennyire szőrösszívűnek lenni, mert tudjuk, a világon nincs olyan rendező, aki csak és kizárólag emlékezetes bemutatókat prezentálna, az ilyesmi talán nem is lehetséges, a jobb munkák mellett törvényszerűen jönnek a kevésbé jelentősek is. (Ami persze nem jelenti azt, hogy a gyengébbeket ne kellene megkritizálni, a helyén kezelni.)

A Szputnyikot még nem láttam, emiatt külön kíváncsi voltam az előadás előtt: mit tud ez a friss, nyilván még éppen csak összecsiszolódóban lévő társulat, és mire képes Bodó, amikor gyakorlatilag nem függ semmiféle külső elvárástól. Elsősorban (és itt elnézést kérek a társulattól) mégis arra voltam kíváncsi, hogy a rendezői oldala hogyan működik a dolognak. Már azon elképedtem, amikor Bodó egy rövid távú, de máris sikeres színészi pályát otthagyott. Aztán jött a következő meglepetés, és a kérdés: normális az az ember, aki rendezőként otthagyja az egyik legjobb magyar társulatot, a Katona színészeit? Nem túl sok ez a lemondásból? Új társulatot építeni, a nulláról kezdeni mindent, nem túl nagy feladat ez? Persze az eredmények azóta igazolni látszottak, látszanak a rendező választását.

Nos, a versenyprogramban szereplő Kockavető - hogy mindenféle elemzés előtt rögtön a végső következtetésemről valljak - nem a legjobb Bodó-munka, az tény, de vállalható minőség. A Szputnyik erős erényeket mutat, nem sok-sok színész gyülekezete, hanem valóban társulat. Nyilván vannak még benne kiaknázatlan lehetőségek, fejlődési potenciál. Lehet belőle majdan egy új Krétakör, persze odáig még sok munka vezet. Persze nem azt várom el, hogy éppen olyan legyen, mint a Krétakör volt - "csupán" azt, hogy a Krétakör szerepét átvéve a szabadgondolkodás, az új színházi perspektívák „vezére" legyen.

 

Gazsó György és Fábián Gábor a Kockavetőben

De beszélni kellene lassan az előadásról is... A Luke Rhinehart regényéből készült munka főhőse egy pszichopata pszichiáter (pszichológusoknak külön ajánlatos megnézni az előadást!), aki, bár pályája ígéretesen indult, egyre inkább elkallódik. Kiég, nihilistává válik, és gyakorlatilag mindent a vakvéletlenre bíz, döntéseiben a dobókockára hagyatkozva. Családját és szakmai környezetét is terrorizálja. A szerepet Fábián Gábor játssza, és igaz, hogy a társulat is remek körülötte, de azért elsősorban ez az ő estéje: a kisszerű, jelentéktelen pszichológustól kezdve a kiszámíthatatlanul őrültig megannyi színét és fonákját megmutatja karakterének.

Munkája, amint elmondja, abból áll, hogy az egységes személyiségű emberekből torzakat, skizoidokat „gyártson" - hiszen a mai világ ezerféle kihívására csak heterogén személyiséggel lehet jól megfelelni. Maga az előadás egyszerre játékos és elgondolkodtató, szórakoztató és olykor sokkoló is. Groteszk és szürreális vízió, táncos, énekes, zenés betétekkel, karikatúraszerű alakokkal, intenzív színészi jelenléttel, filmszerű váltásokkal, látomásokkal. Csupán az előadás vége felé, a képzelet teljes elszabadulásakor bicsaklik ki kissé a rendezői arányérzék, például a Hair-jelenet mintha már túl sok és némileg öncélú lenne.

Nézői szempontból azért is érdekes az előadás, mert ugye olyan bolondok szerepelnek benne, akiken akár nevetni is lehet. Kényelmetlen helyzetbe hoz minket, amit látunk, és folyamatos gondolkodásra késztet: nevethetünk-e még - vagy bosszankodnunk kellene, netán sírnunk? Meddig vicces egy őrült téblábolása a színpadon? Mikortól érezzük úgy, érezzük-e egyáltalán bármikor is azt, hogy morálisan nem megengedhető szórakozni azon, amit a színpadon ezekről a bolondokról kapunk? Hol vannak a művészet és a valóság határai? Mennyire tükrözi vissza a valóságot a színház? Lehet-e vicces a színpadon valami, ami a valóságban egyáltalán nem az?  Az ilyesmi, azt gondolom, a legizgalmasabb felvetések közé tartozik azok közül, amiket a színház közvetíthet felénk.

A jelenség iskolapéldája számomra a Mohácsi-testvérek kaposvári Csak egy szög című előadása volt. Lehet, hogy  ez a produkció színházi-művészeti értelemben nem tartozik a legjelentősebb Mohácsi-rendezések közé, ám társadalmi állásfoglalása tekintetében mindenképp ott a helye, akkor mindenképp, ha elfogadjuk, hogy minden jelentősebb mű egyfajta állítás is a világról, erős állásfoglalás, amint ez a gondolat a POSZT szakmai beszélgetésein többször is előkerült. A Csak egy szög ezer meg ezer poén, ironizálás, humorkodás útján vezetett végig a cigányság történetén a kezdetektől napjainkig. Az csak az egyik rétege volt, hogy szabad-e még nevetni a felkínált poénokon, vagy az már ciki. Hol a rasszizmus határa, és mi fér még bele egy rasszról szóló humorizálásba? Poénok minden népről születnek - de meddig lehet elmenni? A fájdalmasabbnak az tűnt a számomra, ahogy nevettetve ugyan, de az előítéleteinkkel szembesített az előadás - azzal, hogy lehet, hogy magunkat toleránsnak gondoljuk, de a faji megkülönböztetés rendkívül erősen, mélyen belénk ivódott (természetesen nem levetkezhetetlen ez).

 

Jelenet a Csak egy szögből; balra a "magyarok", jobbra a "cigányok" (fotó: Simara László)

 

(Darvasi Ferenc)

 

 

Bertold Brecht: Arturo Ui feltartóztatható felemelkedése (Örkény Színház)

Gogol: A revizor (Hevesi Sándor Színház, Zalaegereszeg)

Ödön von Horváth: Kasimir és Karoline (Örkény Színház)

 

Mint a mesében,

 

úgy lendül működésbe a diktatúra és a terror gépezete az Arturo Ui feltartóztatható felemelkedésében. Az Örkény Színház előadásában mozdíthatatlan, üveghegynyi karfiol a fő díszletelem, melyet mint apró rovarok vagy hernyócskák vesznek birtokba a szereplők. És a karfiol mindenhol ott van: parókaként a fejeken, a fejekben, minden harmadik mondatban - a zöldségüzlet: a karfiol a kiindulópont, az ürügy, a mindent bekebelező korrupció alfája és ómegája. A panama részletei, a százalékos részesedések, a konkurencia és az üzleti partnerek sűrű cseréje kevésbé érdekel, olykor egyenesen elnehezítik a fejem. Ám épp a követhetőség nehézsége és persze a karfiol súlyossága miatt válik annyira nyomasztóvá az előadás. Hiszen a lényeg ugyanaz, a gépezet anélkül is működik - először nyikorogva, majd egyre olajozottabban -, hogy ismerném működésének mechanizmusát: Arturo Ui feltartóztathatatlanul emelkedik, mindenkit megfélemlít, megvásárol, hatalomra tör Jászfényszaruban is, de ő maga meg nem töretik.

 

Kerekes Éva az Arturo Uiban (fotó: Éder Vera)

Pedig olyan ez az Arturo Ui, mint a karcsú nádszál, mint egy kecses Pöttöm Panna vagy a szempilláit rebegtető Marilyn Monroe. Ami Bertolt Brecht drámájában Hitlerre hajazó, erőshangú és -kezű diktátor, az Zsótér Sándor előadásában törékeny, a meggyőzés érdekében nőies és kislányos technikákat alkalmazó színésznő, Kerekes Éva, aki egyetlen egyszer emeli fel hangját. És éppen ezért olyan félelmetes Arturo Ui alakja: nem szerzett tulajdonsága, hanem adottsága a terrorra törő akarnokság. Mintha a zsarnokság gépezete, a karfiol és működtetője, Ui nem is szövetségesek lennének, hanem szimbiózisban élnek.

 

Kerekes Éva, Szandtner Anna, Debreczeny Csaba, Máthé Zsolt az Arturo Uiban(fotó: Éder Vera)

Sokkal szánalmasabb és kisstílűbb gazemberekből áll a zalaegerszegiek Revizorjának siserehada: az előadásban mindent áthat a provincialitás és mindent elborít a

sár,

ami a kisváros potetántainak csizmájára, kabátjára levakarhatatlanul rátapadt. A vélt revizornak benyaló hivatalnokok mintha egyenesen a Ludas Matyiból léptek volna elő: egytől egyig, mind külső jegyeikben, mind gesztusaikban elrajzolt karikatúrák. Különösen a polgármester (Kiss Ernő), aki öreg róka már mindhárom szakmájában: a lefelé rúgásban, a felfelé nyalásban és az urambátyámos dörgölőzésben. Rituálisan ismétlődő élvezkedés szolgájának megpofozása, a közös titkokat dédelgető cimborákkal való összekacsintás, ölelés és csók (!). Hlesztakovval (Nagy Péter), a vélt revizorral szemben pedig csupa párás szemű, földig hajlongó alázat. Egy ízben a hivatalnokok szó szerint dédelgetik Hlesztakovot: a szánon ülve ölükbe veszik, babusgatják, göndör fürtjeit simogatják, altatódalt énekelnek neki. Az aranyifjút fényesen csillogó lakkcipője, a nagyvilágit utánzó modora, és az élvhajhászás amplitúdója emeli a kisvárosi hivatalnokok fölé. Bagó Bertalan rendezésének értéke elsősorban a részletekben rejlik: egy-egy végletekig karikírozott rúgásban, ajtónyitásban vagy kalapemelésben. Így persze az a veszély is fennáll, hogy valamiből túl sokat kapunk vagy egy gesztus hamar kifullad.

 

A zalaegerszegi A revizor (fotó: MTI)

Jómagam tehát a részletekbe feledkeztem bele, s nem annyira az előadás egészébe, melyet a nézőtéren végig jelen lévő valódi revizor alakja és „tartozékai" fognak át. Az igazi, egyenruhás revizor (Mihály Péter) már a szünetben is a nézőket vizslatta, az előadás végén pedig előretör a nézőtérről, felmegy a színpadra és mindent akkurátusan megvizsgál - bár aztán kiderül, hogy egyezkedni vele is lehet. Így utólag válik teljesen világossá a szereplőket bemutató, felvételről hallható, kartotékízű hang szerepe. A Nagy Testvér mindent tud, és a hivatalnokok minden igyekezete - akár ál, akár igazi revizor esetében - teljesen és eleve hiába. A revizor másik tartozéka a nézőtér erkélyén felálló, templomira emlékeztető férfikórus. Szerepük, az aláfestésen kívül, nem sok, halandzsaszövegeik, mozgalmidal-paródiáik a karikatúrát húzzák alá. A záró, plakátszerű képbe merevedő revizor - tarackkal a lábánál és vörös zászlóval a háttérben könnyű, világos megoldás.

 

Kiss Ernő és Deák Gábor A revizorból (fotó: MTI)

Ha még lejjebb megyünk a társadalmi ranglétrán, az Örkény Színház Kasimir és Karolinéjéhez érkezünk. Igazi kisemberek, pontosabban

 

kisemberrészletek

a főszereplők: az állását elveszítő, emiatt önsorsrontó melankóliába zuhant Kasimir (Polgár Csaba), barátnője, Karoline (Szandtner Anna), aki menekül ebből a reménytelen csüggedésből, s csak egy kis fagyira, sörre, hullámvasútra és likőröcskére vágyik, Merkel Franci, az agresszív, hímsovén kisstílű bűnöző (Széles László) és az ő barátnője, Erna (Hámori Gabriella). A rendező, Bagossy László ugyanis egy, azaz egy ötletre építette fel az előadást: a színpadot fekete vászon takarja, s egy tévé vagy mozivászon formájú lyukon keresztül tekinthetünk az Oktoberfest eseményeire. Az a lukas lepedő jut eszembe, melyen keresztül az orvos, Ádam Aziz vizsgálhatta eljövendő feleségét, Naszímot Salman Rushdie Az éjfél gyermekei című regényében, s az, hogy bár a részek tartalmazzák az egészet, az egész mégsem ismerhető meg.

 

Polgár Csaba és Szandtner Anna a Kasimirből (fotó:Gordon Eszter)

Mi is csak mozaikokat, kaleidoszkóp-szeletkéket, testrészeket látunk a színpadon, ami nem csak a megismerés folyamatának, illetve lehetetlenségének bizonyos ismérveire emlékeztet, hanem rendkívül vicces és szellemes megoldásokat is szül. Például a Zeppelint éljenző tömegből csak a levegőbe dobott kalapok látszanak, fenekek keserednek el, lábszárak szégyellik magukat. Másrészt, mivel a színpadkép mozivászonra vagy egy bábjátékos társulat utazó színpadára emlékeztet, a színházi eszközök önmagukban idézik fel a vásári, karneváli hangulatot, melyben egy másik, talán igazibb énjét mutatja meg az ember.

 

Polgár Csaba, Széles László és Hámori Gabi a Kasimirből (fotó: Gordon Eszter)

Az előadáshoz természetesen mozizongorista is dukál, aki, Darvas Ferenc személyében, nem csak zenével kísér, hanem a jelenetszámokat és a olykor a szerzői instrukciókat is bemondja. Darvas Ferenc pedig bájosan civil, ugyanakkor együtt lélegzik az előadással. Először az a félelem fogalmazódik meg bennem, hogy az ötlet nagyon hamar kifulladhat, de minden jelenet egy újabb játék és fricska, míg, az előadás legvégén, széthúzzák a színpadot takaró fekete vásznat: lelepleződik a játék és az ember.

 

(Rádai Andrea)

 

 

Szergej Medvegyev: Fodrásznő (Debreceni Csokonai Színház)

 

A Békés megyei és a budapesti könyvheti kötelezettségeink miatt csak vasárnap este érkeztünk meg Pécsre, de még épp időben, hogy  a debreceniek Fodrásznőjéről ne maradjunk le (ha már az előző 2-3 nap verseny- és offprogramjairól lekéstünk). Igaz, hogy mióta itt vagyunk, azóta is folyton azt érezzük, hogy valamiről lemaradunk, mert, kis túlzással, minden pillanatban legalább három program zajlik párhuzamosan, s abból kettőn szívesen részt is vennénk.

Szűcs Nelli, Trill Zsolt, Kristán Attila és Tóth László a Fodrásznőben (Máthé András fotója)

 

(Elek Tibor)

 

Egy megfáradt "posztoló" a Művészetek Házában (fotó: Darvasi Ferenc)

 

 

Závada Pál: Janka estéi (felolvasószínház) (Vígszínház)

 

Számtalan kísérőrendezvény követi a versenyprogramot Pécsen: szakmai beszélgetések, a kortárs magyar dráma Nyílt Fóruma, koncertek, felolvasószínház. Utóbbiak közül Závada Pál darabját, a Janka estéit láttam a Művészetek Házában. A dráma szereplőit a kimívelt olvasók már ismerhettek több Závada-munkából, így például a legutóbbi regényből, az Idegen testünkből is: hiszen most is a zsidó származású egykori fényképésznőről, az ellenállhatatlan Weiner Jankáról, valamint a velejéig magyar falukutatóból örökös, minden rendszerben és kormányban miniszterré avanzsáló Dohányos Lászlóról szól a történet. A Vígszínház színészei, Láng Annamária, Hegedűs D. Géza (aki a rendezője is a produkciónak), Epres Attila, Kútvölgyi Erzsébet, Varjú Kálmán, Tahi Tóth László előadta történet kellemes meglepetésekkel szolgál. Jómagam nem rajongom különösebben a felolvasószínház műfajáért, a Janka estéi azonban végig lekötött, szórakoztatott.

 

Tahi Tóth László, Kútvölgyi Erzsébet, Varjú Kálmán, Láng Annamária, Epres Attila és Hegedűs D. Géza a Janka estéiben
(fotó: Tóth László)

 

Azt nem tudom, színpadon hogyan működne ez a szöveg, de az biztos, hogy az alkotók mindent megtettek, hogy mint felolvasószínház, működjön.  A hatásosságban nagy szerepe van a Katona József Színház színésze, Keresztes Tamás által megkomponált zenének - melyre vissza-visszatérően kórusban énekelnek a játszók, egy-egy már korábban, prózában előadott jelenetet eldalolva, ugyanazt a történést így más nézőpontból is megmutatva. Különösen szórakoztatóak Janka és László párbeszédei, örökös vitái és Janka replikái - a két főszereplőt Láng Annamária és Hegedűs D Géza alakította. A darab 40 év történetét öleli fel: 1941-től 1981-ig ível. A politika nem is annyira a háttérben van itt, hiszen erőteljesen befolyásolja a szereplők sorsát - ám Závada teremtményei nem papírízűek, hanem eleven, hús-vér alakok, így a Janka estéi egyszerre képes a történelemről és a magánéletről, illetve azok összefüggéseiről szólni.

 

(Darvasi Ferenc)

 

 

Az elveszett levél (Pécsi Nemzeti Színház)

 

Caragile Az elveszett levelét idén láttam már egyszer áprilisban, a Békés Megyei Jókai Színház előadásában az aradi színházigazgatón, Laurian Leontin Oniga rendezésében, ezért is voltam kíváncsi a Mohácsi fivérek interpretációjára, Mohácsi János rendezésére a Pécsi Nemzeti Színház hazai pályáján. Azt Mohácsiék korábbi produkciói alapján is sejtettem, hogy a két előadás között jelentős eltérések lesznek, de hogy ekkorák, az mégis meglepett, jóllehet az előadás színlapján a cím alatt szereplő furmányos mondat akár előre jelezhette volna számomra ezek mértékét is: „Ion Luca Caragiale után és Rusznyák Aladár elveszett nyersfordítása alapján írta Mohácsi István nomeg Mohácsi János".

 

Kovács Zsolt (fotó: Körtvélyesi László)

A Mohácsi testvérek a sztori magját ugyan megtartották (egy elveszett szerelmes levél magánéleti és politikai bonyodalmakat okoz a hatalmon lévők számára a 19. század végi Románia egyik kisvárosában, mert az ellenzéki újságíró kezébe kerül), de számos ponton dramaturgiai változtatásokat hajtottak végre, átalakították a cselekményt, átrajzolták egyes szereplők alakját, újakat találtak ki és nemcsak újrafordították, hanem újraírták a szövegét úgy, hogy bele is írtak jócskán. Caragiale művének ez a kilencedik fordítása hasonlít valószínűleg a legkevésbé az eredetire, de úgy sejtem, nem idegen annak még nyelvi természetétől sem, nemhogy szellemétől, lényegétől, szándékaitól. Az előadásnak pedig az egyik legnagyobb erénye ez a nyelvi pontatlanságokkal, retardáltságokkal, ferdítésekkel, poénokkal, szójátékokkal, szóviccekkel telezsúfolt szövegvilág (egyetlen, de többször elhangzó mondattal hadd szemléltessem: „Minden másban a véleményem az, hogy Erdély hová tartozik."), nem is csak a végtelen szellemességei miatt, hanem azért is, mert nagyban hozzájárul a szerelmi és politikai árulás, a korrupció, a múlt ködéből táplálkozó nacionalizmus világának időtlenítéséhez, hogy erőszakolt aktualizálások nélkül érezhetjük magunkat a 19. század végi Romániában, de akár napjaink Magyarországán is.

 

(fotó: Körtvélyesi László)

Ehhez és az produkció egészének frenetikus összhatásához, természetesen, hozzájárul az előadás többi fontos eleme is, a díszlettől (Fodor Viola), az öltözékeken (Remete Krisztina), a zenén (Kovács Márton), a megkoreografált mozgássorokon át a színészek groteszkbe, abszurdba hajló játékáig. Az őt megcsaló feleségében és öccsében a legutolsó pillanatokig maradéktalanul bízó, sőt, nekik a lelepleződésüket követően is megbocsátó, a helyi párt és állami hatalmi hierarchia élén bukdácsoló Kovács Zsolt és a rend őrével kapcsolatos negatív toposzokat egy személyben megtestesítő Urbán Tibor játéka már-már bravúros, Herczeg Adriennek viszont mintha sem hangja, sem színészi ereje nem lenne egy összetettebb jellem- és érzésvilágú Zoé megformálásához.

 

A pécsiek az előadást követő szakmai beszélgetésen (fotó: Darvasi Ferenc)

Az előadás létrehozói a másnapi szakmai vitán elég sok bírálatot kaptak, szerintem nem egészen megalapozottan. Nekem egyedül az arányérzékkel van gondom, ha jobban működne ez esetben, s mindennel (a nyelvi poénoktól a váratlan mozdulatokig) egy picivel ökonomikusabban gazdálkodnának, a dramaturgia pedig feszesebb lenne (elhagyva az olyan felesleges kitérőket, mint például Petőfi legyilkolásának előadása), akkor egy hibátlanul remek előadás részesei lehettünk volna, de a legjobb előadás díjára így is esélyesek lehetnek.

(Elek Tibor)

 

Az elveszett levél felkért hozzászólói: Szűcs Katalin Ágnes, Nádasdy Ádám, Térey János (fotó: Darvasi Ferenc)

 

---