Darvasi Ferenc - Elek Tibor

 

DESZKA Fesztivál 2010

 

7. nap - március 14., vasárnap

Apokalipszis itt és most

 

 

Elérkeztünk a fesztivál utolsó napjához - a programdömping és a kialvatlanság miatt megfáradtan, elgyötörten, de nem csüggedten, hiszen a mögöttünk álló hét számos kiváló előadással és izgalmas beszélgetéssel telt el.

A DESZKA záró napján három darabot láthattunk. Délután a Csipkerózsikát, Réczei Tamás rendezésében, Kacsóh Pongrác zenéjével, a Kecskeméti Katona József Színház előadásában. Be kell vallanunk, hogy a Csipkerózsika gyerekkorunkban sem tartozott a kedvenc meséink közé, azóta pedig még bosszantóbbnak találjuk a történet silányságát. A Kacsóh Pongrác mellett társszerzőként feltüntetett Zalán Tibor jó dramaturgiai érzékkel vette észre, hogy valamit csinálnia kell a sztorival ahhoz, hogy egy mai színházban élvezhetővé váljon. Jelenkori narrációt kerített köré, a nagyszülők mesélik a 100 éves álomba varázsolt királylány históriáját unokáiknak, s közben mindannyian át is változnak a mese szereplőivé, amolyan színház a színházban szituációt teremtve ezáltal. A színészek nagy része így két szerepet is eljátszik, ráadásul a gyerekek többször beleszólnak a mesélésbe, félbeszakítják azt. Ez az átjárás a mese és valóság között némi élettel megtölti a színpadi játékot, a zene és a dalszövegek is élénkítik, ahogy prózai szövegben helyenként feltűnő zaláni sajátos poénok, humor is. Működik az előadás, nézhető, számunkra azonban még a fentiek ellenére is felejthető, de nem is mi voltunk a célközönség, a kicsiket kellene megkérdezni arról, hogy hagyott-e bennük valamilyen mélyebb nyomot, emléket legalább.

Horváth Erika, Ferencz Bálint, Zeck Juli a Csipkerózsikában

A Nagyszínpadon az Újvidéki Színház játszotta Gyarmati Kata darabját, a Hét nap a világot, mely a 2007-es újvidéki drámaíró verseny első helyezettje volt. A Puskás Zoltán rendezte darab rendkívül erőteljes atmoszférájáért Csík György fekete, fehér és szürke kockákból álló díszlete és ugyanezeket a színeket felvonultató jelmezei, valamint Erős Ervin monoton, gépies zenéje a felelős elsősorban. A darabos, sarkos mozgásszínházi betéteket (koreográfus: Lavro-Gyenes Ildikó) is tartalmazó előadás rövid jelenetekből, tömör párbeszédekből épül fel. Az első és a második felvonás története lazán kapcsolódik egymáshoz. Az előbbiben főként három lány társkereső, szerelemvágyó próbálkozásait kísérhetjük figyelemmel, az utóbbiban egy eltévelyedett vonat(kocsi) utasainak sorsát. Ha akarjuk, a két felvonás alakjai ugyanazok, ha akarjuk, nem. A figurák fel is idézik korábbi önmagukat, meg nem is. Az Elor Emina és Varga Tamás játszotta szereplők például előbb egymás szomszédai, később viszont csak homályosan rémlik nekik, hogy valaha mintha már találkoztak volna. A két részt a magány, az elvágyódás, a sivárság tematikája (s két, az addigi életőből kilépni, a falujából elutazni akaró, de mégse tudó szereplő), valamint az apokaliptikus hangulat mindenképp összeköti. A világ kiüresedését középpontba állító, a magányos ember lelki problémáit kiveséző, ízig-vérig kortársi problémákkal foglalkozó Hét nap a világ vegyes érzéseket keltett bennünk: amikor humoros, távolságtartó tud lenni, akkor remek pillanatokat okoz, és hatásos, ám amikor ez nem sikerül, kicsit érzelgőssé, szájbarágóssá válik.

Jelenet a Hét nap a világból

A budapesti Vígszínház előadásában igazi kamaraszínházi drámával - Bartis Attila: Romlás - zárult a fesztivál a debreceni Víg Kamaraszínházban. A gyógyíthatatlan rákos betegségével, rövidesen bekövetkező halálával nemrég szembesült neves fotóművész (Hegedűs D. Géza) műtermében és lakásának egyik szobájában úgy követhetjük végig feszültségekkel terhes viszonyát utoljára választott modelljével-szeretőjével (Bata Éva), hogy a háttérben (hol képzelten, hol kézzelfoghatóan is) a feleség (Hegyi Barbara) is jelen van. A díszletekért is felelős rendező, Szikora János, egy nagyon ötletes és praktikus, elhajtható, ablakként, képkeretként is funkcionáló fallal érzékelteti a tér-, éles fény és zenei effektekkel az időváltásokat. Közelről láthatjuk a szerelmi háromszög-drámát a halál árnyékában, de a színészek minden dicséretes erőfeszítése és néhány emlékezetes pillanata ellenére sem igazán belülről. S ennek magyarázata leginkább talán abban rejlik, hogy a szerző egyrészt több más, súlyos kérdéskört is próbált belezsúfolni művébe, például, hogy mi történik az élettel a halál közelségében, hogy a feltétlen szeretetnek vannak-e határai, hogy fontosabb-e a művészet, mint az élet, a végül valahogy elvarratlanul maradt zsarolási szálról már nem is szólva, másrészt helyenként olyan nehezen elképzelhető szituációkba kényszeríti a szereplőket, olyan hiteltelen mondatokat is a szájukba ad, amelyekkel romlik az egész hitele. A debreceni közönség a mi fenntartásainkkal azonban mit sem törődve, éppoly hálásan fogadta ezt az előadást is, mint a fesztivál többi produkcióját.

Bata Éva, Hegedűs D. Géza, Hegyi Barbara

Reméljük, nem várja most tőlünk a kedves olvasó, hogy valamiféle teoretikus összefoglalással és értékeléssel zárjuk fesztiválnaplónkat, erre inkább a Magyar Teátrum áprilisi és a nyomtatott Bárka 3. számában próbálunk meg visszatérni majd. Itt zárásként legyen annyi elég, amire Vidnyánszky Attila, a fesztiválnak otthont adó színház igazgatója is utalt vasárnap éjjel a Színészbüfében: a Deszka Fesztivál az idei, a korábbiaknál is gazdagabb és tartalmasabb programmal bizonyította életképességét, és/de egyúttal a továbblépés, a megújulás szükségességét is.

 

 

6. nap - március 13., szombat

„Az élet van itt felépítve és lerombolva" - avagy játék határok nélkül

 

A már megszokott tartalmas délelőtti beszélgetés után (ami miatt lemaradtunk az Új Színház-Neptun Brigád Világszép nádszálkisasszonyáról) talán az eddigi legsikeresebb délutáni előadássorozat részesei lehettünk szombaton, a közönség vastapsaival, sőt, zajos, füttyös tetszésnyilvánításaival és a Mensáros László-díj átadásával. A nagy közönségsiker nem véletlen, három remek, szeretnivaló társulat lépett fel - három végtelenül szórakoztató, határtalanul játékos, s közben intellektuálisan is felkavaró, életünk alapkérdéseivel szembesítő előadást láthattunk.

De vissza a délelőtthöz. A délvidéki magyar színház különleges helyzete és egyedi vonásai címmel meghirdetett, Bérczes László moderálta beszélgetésre azért is voltunk kíváncsiak, mert a vajdasági magyar színházak itt, a fesztiválon egyébként is nagy szerepet kaptak, négy előadásukat is beválogatták a szelektorok a programba. A társalgás résztvevői arra a konklúzióra jutottak, hogy különlegesek is és nem is a szabadkai, újvidéki, magyarkanizsai, zentai teátrumok, s a vajdasági magyar színházi kultúra. Abban mindenképpen eltérnek az átlagostól, hogy esküsznek a kortárs darabokra, és nem nagyon érdekli őket a hagyományos értelemben vett történet. Az is kivételesnek nevezhető, állapították meg a beszélgető felek, hogy ilyen kis közösségben (250 ezer magyar él Szerbiában) 3 egészen kiváló társulat is található. Jellemző a Délvidékre az összművészetiségben való gondolkodás - és eleve: az egymásra való odafigyelés. Már önmagában az sokat mondó, hogy a délelőtt szereplői mennyi mindennel foglalkoznak: Gyarmati Kata olyan dramaturg, aki egyszersmind íróként és színészként is kipróbálta már magát (a fesztiválon is szereplő Hét nap a világ szerzője), Táborosi Margaréta színész és rendező (a DESZKA Fesztivál keretében szintén bemutatott Tavasz rendezője), Verebes Ernő pedig az irodalom felől érkezett a színház világába. Egyetértés mutatkozik abban, hogy az egész vajdasági alkotóközösségre jellemző a nyitottság, mindenki több dologgal foglalkozik párhuzamosan (néha kényszerből is), erős a csapatmunka, a közösség. De Gyarmati Kata és a Szabadkán A Gézagyereket megrendező Bérczes nem akarják túlmisztifikálni a dolgot, dicséretes szerénységgel jegyzik meg: végül is máshol is vannak összművészeti törekvések, és egyébként sincs lényeges differencia a magyarországi és a délvidéki színjátszás között. (A nap másik beszélgetéséről lemaradtunk. Király Nina vezetésével Kulcsár Edit, Lakos Anna, Pászt Patrícia és Upor László osztotta meg a gondolatait arról, hogy a magyar dráma külföldre vitelének milyen stratégiái vannak, illetve lehetnének.)

Gyarmati Kata, Táborosi Margaréta, Bérczes László, Verebes Ernő

A beszélgetés kiváló felvezetésnek bizonyult a délutáni vajdasági előadáshoz. Az újvidéki Művészeti Akadémia és az Újvidéki Színház Tavasz - Hős kis ibolyák című produkcióját úgy is láttuk már hirdetni, hogy  „Nevetve gondolkodtató fekete-fehér előadás a Vajdaságról". S ez tulajdonképpen helytálló meghatározás is lenne, ha nem szűkítené, korlátozná némiképp a bemutató jelentésvilágát. A rendező, Táborosi Margaréta a hatvanas-hetvenes évek legendás hírű vajdasági költőjének, írójának, jazz-zenészének, Domonkos Istvánnak az írásaiból készítette a szövegkönyvet, s abban és az Elor Eminával megerősített főiskolások játékában benne vannak valóban a régebbi és a mai vajdasági ízek, az ún. couleur locale, de szerencsére annál jóval több is. Az írói szövegben eleve benne rejlő általánosabb érvényű, összetettebb sugallatokat vagy nehezebben fölfejthető hangulatokat, érzéseket a zene, a tánc, a mozgásszínházi megoldások közvetítik hatásosan felénk, a nézők felé, hogy mi is elgondolkodhassunk a költői szó vagy éppen a némaság, a csend erején, a szerelem, a testiség hatalmán, az „én" és a „lenni" határain és határtalanságán („az én: határ" - hangzik egyszer csak föl). Érdekes, hogy a Csokonai Színház esti Novarina-előadása is mintha hasonlókról (is) szólt volna. Szeressétek a Vajdaságot! - kérte Domonkos István anno, és kéri az előadás, mi pedig ígérjük, hogy minél több ilyen produkciót látunk, annál jobban fogjuk szeretni.

 

Eddig a gyermekszínházi előadásokat idő és energia híján elhanyagoltuk - amit akkor kezdtünk el csak igazán bánni, amikor megtekintettük a Horváth Árpád Stúdióban a Szabó Borbála-Varró Dániel szerzőpáros által írt Líra és Epikát, mely frenetikus élményt nyújtott. Nem csupán a kétségkívül kiváló, végig szórakoztató, nyelvi bravúrok tömkelegét felvonultató szövegen, rímparádén szórakozhattunk jól, mely az érzelmek és a hűvös racionalitás harcának krónikája; maga az előadás, a Budapesti Bábszínház Mácsai Pál által rendezett produkciója is elsőrangú volt. Ezer apró ötlet, geg fűszerezte az előadást, melyben a bábosok mindvégig láthatóak, és szerepük nem csupán a Bagossy Levente tervezte trükkös bábok mozgatására korlátozott, tulajdonképpen ők maguk is jelen vannak végig, a saját gesztusaik, mozgásuk és, persze, hangjuk, nagyban hozzájárul a játékhoz. Különösen finom színészi ötlet a báb és a mozgatójának időnkénti egymásra reflektálása. Semmi prüdéria, semmi elitizmus nincs az előadásban, ezzel szemben van sok-sok humor, báj és igazi emberi érzelem - a hétköznapi valóság nem egy jelenetbe beszűrődik. Zseniális - tör ki a hátunk mögötti sorban egy lelkes szakmabeliből az elragadtatottság, s bizony, csak bólogatni tudunk. A közönség pedig olyan ovációban tör ki az előadás végén, amilyen nem volt még itt a fesztiválon.

A Líra és Epika bábjai

Az est végén egy kakukktojás, hiszen egy külföldi szerző darabja következett a Nagyszínpadon: a francia Valère Novarina Képzeletbeli operettje - melyet maga a világhírű szerző rendezett meg. A Csokonai Színház bemutatója nem kis fejtörést okozhat a racionális magyar nézőnek, aki az agyaláshoz, a logikai összefüggések kereséséhez szokott a színházban. Novarina drámája gyakran szétesik ("Az élet van itt felépítve és lerombolva" - halljuk még az előadás elején), természetesen szándékosan, nem lehet felfűzni egyetlen szálra - olykor a jelenetek önmagukért valók, az adott pillanatra és nem a kontextusba helyezésére kell koncentrálnunk. Nem elsősorban a szöveg egészére, hanem az egyes mondatokra kell figyelnünk, de nagyon, mert egyik pillanatról a másikra értelmi szakadékok tárnái nyilnak meg előttünk. ("Szakadékolom az embert" - jelenti ki többször is Ráckevei Anna.)Túl egyszerű lenne azt mondani, hogy ez egy operettparódia - és nem is volna igaz az állítás. A cím másik tagja már jobban segít a megfejtésben: olyan, mintha a darab a szereplők (gyermeki) képzeletében játszódna. Nincs határ élet és halál közt ebben a végtelen gegparádéban. A szereplők - akár Esterházynál - olykor az instrukciókat is monológként adják elő, máskor belső motivációikat osztják meg velünk. Hol a kommunikációképtelenség drámáját szemléltetik, hol az egymásra és minden másra reflektálás bravúrját.

Jámbor József, Újhelyi Kinga és Vranyecz Artúr a Képzeletbeli operettben (fotó: Máthé András)

Miközben Novarina darabja a ionesco-i abszurdot vagy az avatgarde-ot idézi (például a dadát), abban mindenképp különbözik ezektől az "irányzatoktól", hogy nem célja a hagyománytagadás, sőt: Csehov, Szophoklész és Shakespeare közvetlen hatását is felfedezhetjük benne (az intertextusok sokaságáról nem is beszélve). A rendezés tele van teátrális gesztusokkal. A geometriai gondolkodásmód megjelenítésében nem csak a szöveg gazdag (Novarinához képest a már más tekintetben is említett Esterházy szövegekbe plántált matematikai gondolkodásmódja egészen könnyednek tűnhet...), hanem ennek nyomán az előadás is: maga a Philippe Marioge tervezte díszlet, de olykor még Kiss Borbála jelmezei is különféle térformákat, a négyszögek különféle változatait jelenítik meg. A színészek rengeteg apró játékkal teszik mindvégig mulatságossá az előadást, melynek elképesztő csúcspontja Mészáros Tibor körülbelül 10 perces (ha nem több) monológja, egy a fikció szerinti regénynyitány, melyben a mondatokat egyáltalán nem lehet logikailag egymáshoz rendelni, maximum az asszociációk segítségével, de úgy sem mindig. A Képzeletbeli operett úgy szórakoztat, hogy közben nehéz feladvánnyal szolgál a befogadónak - aki bizton megnyúzva jön ki az előadásról, de talán elégedetten, mert egy remek szellemi kalandban, igazi költői színházban volt része; még ha esetleg sok dolog nem is lesz a világos a számára még a legvégén sem. Az előadás befejeztével, a meghajláskor jött a meglepetés: a darabban szereplő Varga József megkapta a Mensáros László-díjat, a szöveg fordítója, Rideg Zsófia pedig a Mensáros László Alapítvány oklevelét vehette át.

 

Mészáros Tibor Novarina darabjában (fotó: Máthé András)

 

 

5. nap - március 12., péntek

Szakmai beszélgetések

 

A mai krónika jóval egyoldalúbb lesz a korábbiakhoz képest - ugyanis csak a szakmai beszélgetésekről fog szólni. Ennek oka egyszerűen az, hogy az eddig bevált stratégia most csődöt mondott. Eddig minden olyan előadásra is sikerült bejutni, amire nem volt jegyem, ma először viszont nem. Háy János A Gézagyerekéről, a Szabadkai Népszínház előadásáról így lemaradtam - pedig nagyon vártam ezt a produkciót, mind a darab, mind a rendező személye, mind amiatt, mert eddig csak jókat hallottam róla. Bérczes László rendezése a Nagyszínpadra került, igen ám, de a nézőtér is ott lett berendezve, így csak elég kis közönség fért be - vagy 25-30 érdeklődő ezért kint rekedt az előadásról. Ennek persze bizonyos szempontból örülni is lehet, hiszen fel lehet úgy fogni, hogy legalább van érdeklődés a kortárs magyar dráma iránt. De mivel a mai napra kivételesen ezt az egy előadás terveztem megtekinteni, darab nélkül maradtam.

Vicei Natália és Pálfi Ervin A Gézagyerekben

Nem mintha a beszélgetésekről ne lenne érdemes írni, ezek - most már, öt nap után kijelenthető - ugyanolyan fontos részét képezik a fesztiválnak, mint a bemutatók, köszönhetően a felkészült moderátoroknak és a kis létszámú, de szakértő közönség nyitottságának, diszkurzivitásának, és persze a meghívott vendégeknek. "A történelmi darabok létjogosultsága - a Bethlen című előadás kapcsán" című beszélgetéssel indult a nap, melyet Nagy András író vezetett, s a további részvevői Závada Pál, a Bethlen szerzője, valamint annak rendezője, Kövesdy István voltak. Nagy András provokatív felvezetésében azt említette meg, hogy a történelmi dráma műfaja bizonyos színházelméletekben, mint elavult formáció, nem is szerepel - ilyen Peter Szondi híres munkája, A modern dráma elmélete is. Nem szerepel, többek közt azért, mert korszerűtlennek tartják, a személyiség ábrázolására alkalmatlannak - Nagy erre azt a példát hozta, hogy Luther jellemén keresztül képtelenség bemutatni a reformáció folyamatát. Ezzel ellentétben azonban a magyar dráma talán legfontosabb vonalának számít a történelmi, itt tehát van egy jókora ellentmondás. Nem beszélve arról, hogy a színészek visszaemlékezéseikben általában a nagy történelmi szerepeket tartják pályafutásuk legfontosabb állomásainak, ahogy azt Király Nina jegyzi meg hozzászólásában. És ha a történelmi dráma egybeér napjaink problémáival (gondoljunk csak arra: 1848. március 15-én a Bánk bánt mutatták be Pesten, az 1956-os forradalom alatt Németh László Galileijét játszották), az mindig nagy hatással van a közönségre.

Závada Pál első reakciójában elhatárolódik a teoretikus felvezetéstől - szerinte nem az a lényeg, hogy egy darab történelmi-e vagy sem, ez önmagában sem nem előny, sem nem hátrány, hanem, hogy sikerül-e valamilyen komoly konkfliktust, problémát felmutatni avagy nem. Elmondja, hogy nem gondolkozott ilyen elvi kérdéseken az írás során, és olyan drámát akart írni, amely egyszerre történelmi és magánéleti. Móricz regénye, az Erdély-trilógia volt a kiindulópontja, amiben teljesen magával ragadta Báthory és Bethlen formátuma, s az ő konfliktusaik alkalmasnak mutatkoztak a számára egy dráma létrehozásához. Kövesdy István azt fűzi hozzá Nagy András felvezetéséhez, hogy azért is fontosak a történelmi darabok, mert a segítségükkel alkotjuk meg identitásunkat. És szóba kerül Radnóti Zsuzsa könyve is, a Mellékszereplők kora - mint annak megjelenítője, hogy bizonyos történeteket már nem is tudunk elmesélni színházban, mert nincsenek nagyformátumú hősök; ennek a hiánynak a megszüntetésére is jó lehet a történelmi dráma.

Závada Pál, Nagy András, Kövesdy István

Eztán arról esett szó, hogy a történelemkönyvekben ábrázolt, a móriczi és a závadai Bethlen-kép mennyire távol esik egymástól. Kövesdy megjegyzi: nehézséget is jelentett a számukra az erdélyiek Bethlen-kultusza, az, hogy az ottani közönség valamiféle - sohasem volt - történelmi igazság és hitelesség felmutatását, az uralkodó személyének idealizálását várta az előadástól. Závada szerint ő sem nem idealizálta a fejedelem alakját, sem nem rombolta le. Az Idegen testünk szerzője (Nagy Andrással ellentétben, aki a műfajiság kérdésére koncentrál, ami teljesen érthető, hiszen ez a délelőtt előzetesen megadott témája) az elméletibb felvetések felől mindinkább gyakorlatiasabb vizekre evez. Teszi ezt azért (és ez a nézőpont is elfogadható), mert ő maga is úgy érzi, becsülendő éleslátással, hogy a darab és az előadás ezer sebből vérzik (milyen ritka az ilyesfajta önkritika a szerzők részéről...). Hogy például Kovács András Ferenc jócskán húzhatott volna még a szövegből, vagy hogy a kar szerepeltetése is problematikus, néhol zavaró. Závadát kiegészítve Nagy András azt jegyzi meg, hogy jól látható, modellezhető a darabon a történelmi dráma tehertétele, az, hogy az epikusság - az elmesélendő élettörténet - hogyan teszi drámaiatlanná az anyagot. Forgách András (miután kifejti, hogy a Németh László és Illyés Gyula történelmi darabjai mennyire káros hatásúak, mert szerinte egy sohasem létezett, nem színpadképes műnyelven szólalnak meg) azt jegyzi meg, hogy ebben a - marosvásárhelyinél jóval szűkebb - térben mennyire nem tudott élni a díszlet sem. Sándor L. István pedig arra tér ki, hogy az is zavaró a Bethlenben, hogy míg az elején úgy tűnik, benne rejlik egy shakespeare-i mű lehetősége, a végén ez a szál elmarad, és mintha nem is szólna másról a darab, mint Bethlen Gábor és a körülötte lévő két nő szerelmi történetéről - amely gyakorlatilag a Móricz-Simonyi Mária-Janka háromszöget modellezi; így végeredményként elvész a történelmi dráma. A diskurzus hasznosnak, termékenynek mutatkozott, igazából ebből kiindulva - ebben többen egyetértettek a jelenlévők közül - át lehetne dolgozni a Bethlent, korrigálni a "hibáit".

A délutáni beszélgetés a debreceni színház tagjainak, rendezőnek, dramaturgnak, színésznek a bevonásával arra kereste a választ, milyen színészi kifejező eszközökkel lehet a kortárs drámákat megszólaltatni a színpadon. Az apropó a Csokonai Színház két bemutatója volt, Borbély Szilárd Halotti pompája és Novarina Képzeletbeli operettje (és kicsit még a Fodrásznő is). A Képzeletbeli operett kapcsán arról esett szó, hogyan, milyen eszközökkel építi fel a szerepét a színész, ha nem tud elsősorban a szövegre hagyatkozni. Ráckevei Anna szerint ilyenkor a megérzések a fontosak, úgymond a gyermeki én előhívása a feladat - ami persze nem egyszerűen kivitelezhető a más színházi kódokon, kultúrán felnőtt, inkább agyas, technikás, semmint az érzékenységre építő magyar színészeknek. Azért is volt nehéz dolguk a Novarina-darab kapcsán, mondja Jámbor József, mert az gyakorlatilag újrateremti a nyelvet. Nincs szoros logika a szövegrészek között, Szűcs Nelli ezért azt a módszert alkalmazta a próbafolyamat során, hogy külön képekként értelmezte az egyes mondatokat. Az ő hozzászólásánál ér össze a nap két beszélgetése. A Závada-darab kapcsán is szóba került, hogy az mintha túl lenne írva, határtalanul hömpölyög. Szűcs Nelli szerint éppen az a legnagyobb baj a kortárs magyar darabokkal, hogy (amellett, hogy gyakran felszínesek) túlírtak, lezártak, nem hagynak levegőt sem a színészeknek, sem a nézői értelmezésnek. Novarinában pontosan azt szerették a játszók, hogy nyitott, szabadon ereszti a fantáziájukat.

De nem titkolták azt sem a játszók, milyen nehéz volt elfogadniuk, hogy a jelenetek közt nincs szoros logikai kapcsolat. Mint ahogy azt sem, hogy nem tudták megtagadni önmagukat, és kikerülni a Sztanyiszlavszkij-módszert, vagy elhagyni az érzelmeket. A magyar színjátszástól persze idegen az ilyen megérzéseken alapuló játék, vagy a szimbólumokban, nagy képekben való gondolkodás (nem úgy a szláv színháztól), így sokat küzdöttek a színészek, mire elsajátították ezt a módszert. De, ahogy azt Ráckevei Anna mondta, a színész szerencsére képlékeny, így semmi sem lehetetlen a számára. Vidnyánszky Attila ezt azzal egészítette ki, hogy az a jó a magyar színészekben, hogy tanulékonyak, és nem esnek kétségbe, ha valamilyen új módszert kell elsajátítaniuk. És a rendezőnek is ugyanilyen fogékonynak kell lennie az újra, zárta le gondolatmenetét Vidnyánszky, mert mindegyik előadás más megközelítési módszert kíván. A széles körben zajló és ismét sok hozzászólással kísért beszélgetés megtette egy jó felvezetésnek a másnapi Képzeletbeli operetthez.

 

 

4. nap - március 11., csütörtök

Dokumentarista színház, gyerekdarabok, szerelmi háromszögek

 

A mai és a holnapi nap folyamán egyedül írom a fesztiválbeszámolót, kollégám, Elek Tibor, a Bárka főszerkesztője a papíralapú lap készülő új számának nyomdai munkálatait ellenőrizni hazautazott Békéscsabára, illetve Gyulára, de szombat-vasárnap újra közösen jegyzetelünk majd. Tegnap ígéretet tettünk rá, hogy beszámolunk a marosvásárhelyi Yorick Stúdió 20/20 című előadása kapcsán lezajlott szakmai beszélgetésről - nos, következzék is most ez. A Kulcsár Edit moderálta eseményen ismét igen szűk kör gyűlt össze, ráadásul a már megszokott, vissza-visszajáró arcok. A téma a dokumentarista színház volt. Gianina Cărbunariu rendező elmondta, hogy mintegy 60 interjút készítettek a 20 évvel ezelőtti vásárhelyi eseményekről (a magyarok és a románok összecsapásáról) a színészekkel, s az ezek közül kiválogatottakat dolgozták fel az improvizáció módszerével a játszók - így tehát, ahogy azt a rendezőnő megjegyezte, nem is beszélhetünk totális dokumentarizmusról. Szerinte elkerülhetetlenül politikai színház is lett a végeredmény, ám a cél nem valami abszolút igazság bemutatása - ennek létezésében nem is hisznek -, hanem, hogy a szubjektív nézőpontokat felvonultatva ők maguk, akik a történtek idején még gyerekek voltak, megértsék, mi is zajlott le annak idején. Cărbunariu egy kérdésre válaszolva elmondta, hogy eleve (minimum) két nyelvűre tervezték a bemutatót. Megtudhattuk, hogy eddig még nem dolgozott magyar színészekkel, és a munka során az tűnt kicsit nehéznek a számára, hogy míg a magyaroknak volt érzelmi viszonyulásuk az eseményekhez (olyannyira, hogy Korpos András és Tompa Klára személyes élményeit dolgozta fel az improvizációk során...), a románoknak az egész jóval kevesebbet mondott - őket közelebb kellett hozni a témához, a magyarokat pedig el kellett távolítani tőle.

Boros Kinga (dramaturg), Gianina Cărbunariu, Kulcsár Edit, Sebestyén Aba

Sebestyén Aba, a Yorick alapítója és vezetője hozzáfűzte, hogy bár ő hívta meg a román rendezőnőt, az előadás azonban Cărbunariu érdeme: ő találta ki, hogy valami olyan darabot hozzanak létre, ami a helyi nézők számára fontos témát dolgoz fel. Sebestyén rendkívül elégedetten nyilatkozott a végeredményről, erről a nagyon személyes hangvételű előadásról, katartikusnak nevezve a darabot, melyet azóta számos fesztiválra, többek közt Temesvárra, Aradra, Nagyszebenbe, Újvidékre hívtak meg, Magyarországon pedig a POSZT-on, valamint a Thália Színházban lesz látható. A legfontosabbnak azonban ő és a rendezőnő is azt tartották, hogy elindított valamit a közbeszédben a 20/20 a nézők, románok és magyarok közt. Hogy a kortárs drámának Romániában sem könnyebb a helyzete, mint Magyarországon, az is kiderült: Gianina Cărbunariu világított rá, hogy egészen a legutóbbi időket szinte egyáltalán nem játszottak mai szerzőket a színházaikban. Sebestyén Aba motivációja éppen az is volt a Yorick létrehozásakor, hogy legyen egy olyan műhelye a fiataloknak, ahol kortársakat mutathatnak be, ennek a tudatos művészeti programnak keretében játszottak már Egressy Zoltánt, Láng Zsoltot és Tasnádi Istvánt is.

A 20/20 című előadás magyar és román színészei a szakmai beszélgetésen a Csokonai Színház Balett termében

A Vojtina Bábszínházban bemutatott Galuska László darab, Az ördög sziklája után egy másik fontos és izgalmas beszélgetés kezdődött "Hol kezdődik ma a gyermekszínházban az alkotó művész felelőssége?" címmel. Sándor L. István, az Ellenfény folyóirat főszerkesztője kezdésként arra hívta fel a figyelmet, hogy a gyerekszínház igen speciális helyzetben van, hiszen nem önmaga számára neveli ki a közönséget. (Miközben persze a felnőttek is nézői, kedvelői lehetnek - mint ahogy Gimesi Dóra felhívta rá a figyelmet, a mesék eredetileg, a 19. században eleve a felnőtteknek szóltak.) Igen szűk korosztálynak szól egy-egy darab, s amolyan jó értelemben vett népszínházi előadások ezek. Azt is kiemelte, hogy a kicsik színháza még izgalmasabb is, mint a felnőtteké, amelyből jelenleg Magyarországon hiányzik az a vizualitásra, zeneiségre, érzékiségre építő komplexitás, ami itt megvan, ráadásul ezek a mesedarabok nem túlracionalizáltak, nagy szerepet kapnak bennük a megérzések is. A Láposi Terka vezette beszélgetés azért is lehetett izgalmas, mert a résztvevők különböző nézőpontból közelítettek rá a témára: volt köztük rendező, író, kritikus, képzőművész. Az első nézetkülönbség a körül bontakozott ki, hogy feladata-e a nevelés a gyerekszínháznak. A vélemények megoszlottak, egyesek szerint nem veheti át az iskola és a szülők szerepét, mások igen is a nevelői funkciójára esküdtek. Annak a megítélésében is differencia mutatkozott, mit kell megmutasson a világból a gyerekszínház. Sándor L. István azt mondta, hogy az ő ideálja szerint a színház még mindig az az arisztokratikus műfaj, amelynek nem kell mindent visszatükröznie a valóságból. Mások ezzel nem értettek egyet. Az is szóba került, hogy az erőszak milyen mértékben ábrázolható egy gyerekelőadásban. Általános volt a vélekedés, hogy nem kell ilyen téren félteni senkit, egy egészséges gyermek fel tudja dolgozni a darabban látottakat. A lényeg, hogy következetes, őszinte és hiteles legyen az előadás - ebben mindenki egyetértett. Egy harmadik beszélgetés is zajlott (melyről a programok egybeesése miatt lemaradtam), éspedig Szakonyi Károly vezetésével, Érdi Sándor, Mészáros Katalin és Szolnoki András között "Drámai szöveg a képernyőn - tévés színház" címmel.

A gyermekszínházi beszélgetés résztvevői: Szabó Borbála, Gimesi Dóra, Kovács Géza, Sándor L. István

A Nagyszínpad Závada Pál Bethlenjét kínálta csütörtök este, mely Móricz Zsigmond Erdély-trilógiájának átirata. Závada 'történelmi játék' alcímű és műfajmegjelölésű darabja egyszerre mutatja meg a fejedelmet, mint politikust és mint magánembert. A mű még a Színház folyóiratban jelent meg, nem felkérésre, hanem saját érdeklődésből írta szerzője. Bemutatta már korábban Máté Gábor osztálya is a Színház- és Filmművészeti Egyetem Ódry Színpadán. A Bethlen mellett Báthory Gáborra, Báthory Annára és Károlyi Zsuzsannára fókuszáló történet egyik érdekessége, hogy, mint a klasszikus drámákban, szerepel benne kar, mely a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház előadásában abroncsszoknyás, bohócosra kifestett, folyton izgő-mozgó, fura hangokat hallató, olykor egészen gúnyos, ironizáló alakokból áll. A szerző instrukciói szerint "a férfiakból és nőkből álló kar identitása jelenetenként változó - részint mellékszerepeket játszik, részint narrátori feladatokat tölt be". A hatalom átvételétől az egészen a bukásig zajló történet lassan hömpölyög Kövesdy István rendezésében. Mint ahogy az az esti szakmai beszélgetésen is elhangzott, nem ártott volna némi dramaturgiai beavatkozás, sűrítés a szövegnek. Kovács András Ferenc dramaturg húzott ugyan a drámából, de nem eleget ahhoz, hogy egy feszes, pergő előadás szülessen belőle.

Ady szerepében Kovács Nemes Andor (fotó: Molnár Edvárd)

Este két előadás ment egy időpontban: a Horváth Árpád Stúdiószínházban Kiss Csaba Esti próba című darabjával vendégszerepelt a Pinceszínház. A darabot maga az író rendezte, a két szerepet Ujlaki Dénes és Tar Renáta játszotta. Jómagam a Szabadkai Népszínház Magyar Társulatának előadását néztem meg a Víg Kamaraszínházban. A négy szerzős Adieu Bandi (Kalmár - Ralbovszki - Kovács Nemes - Brestyánszki) Ady, Diósy Ödön és Léda szerelmi háromszögéről szólt - így ez az este a szerelmi háromszögeké lett. Szerelmi beteljesülés, féltékenység, szakítás, minden feltűnt a darabban, ami egy párkapcsolat stációit jelentheti. Kiss Kovács Gergő díszlete kissé muzeálisra sikeredett, akár Kalmár Zsuzsa jelmezei (bár lehet, hogy csak a pénztelenség miatti kényszermegoldásként szerepelnek ilyen poros, avitt tárgyak és ruhák a színpadon - és akkor vissza is vontam megjegyzésemet). És mindent, kanapét, ágyat, köntöst beborít a vörös szín. Az Elbocsátó szép üzenettel kezdődik az előadás, tehát a kapcsolat végszavával - hogy aztán az Ady-Léda történet összes fontos állomása leperegjen előttünk. Mivel az összes Ady-klisé felbukkan itt (Ady, a zseni, a léha, az alkoholfüggő, a nőcsábász, a szenvedő...), s az előadás mesélte történet ismerős, így az nem okoz önmagában sok meglepetést. Szerencsére azonban humorban bővelkedik a játék, melyet Mezei Zoltán rendezett, s Ady szerepében Kovács Nemes Andort, Adéléban Kalmár Zsuzsát, Dodóéban Ralbovszki Csabát tekinthettük meg.

 

3. nap - március 10., szerda

"Ahány ember, annyi történelem"

 

A színházi produkciókat szerdán egy fontos szakmai kérdésekkel foglalkozó és egy mély értelmű, de ugyanakkor szórakoztató beszélgetés vezette föl. Úgy is fogalmazhatnánk: a délelőtt a Deszka Fesztivál, sőt, általában a kortárs magyar dráma önreflexiójának az ideje volt, sajnálatos, hogy csak kevesen voltak kíváncsiak rá (ezért is próbálunk részletesebben hírt adni róla). Németh Ákos az idei találkozó két válogatójával, Garaczi Lászlóval és Szakonyi Károllyal beszélgetett a Víg Kamaraszínházban. Elhangzott, hogy a szervezők és a válogatók az adaptációkat, mozgásszínházi bemutatókat is számítva 100 fölötti produkciót vettek figyelembe, ezek közül 30-40 jöhetett valóban számításba. Németh Ákos, aki korábban maga is részt vett a program válogatásában, igyekezett minden körülményre, szempontra rákérdezni. Így a beszélgetés során kiderült, hogy nem voltak merev szabályok, de csak az év végéig bemutatott előadások jöhettek szóba, s figyeltek arra, hogy ne csak stúdiódarabok, hanem nagyszínpadiak is legyenek (amiből mindig nagyon kevés van). A válogatók maguk is drámaírók, de ilyenkor a saját ízlésüket igyekeznek félretenni, körképet próbálnak adni („a legjobbakból egy pazar fesztivált összehozni" - ahogy Garaczi fogalmazott), így akár olyat is meg kell hívniuk, ami nem feltétlenül az ő kedvencük. Ennek ellenére a három ízlés összehangolása nem járt különösebb vitákkal, abban is konszenzus mutatkozott, hogy nem szövegek, hanem előadások fesztiválja lesz ez, s ahogy Szakonyi elmondta, elsősorban arra figyeltek, hat-e rájuk az adott előadás vagy sem. A délvidékiek erőteljes jelenléte sem a harmadik válogatónak, Brestyánszki Boros Rozáliának köszönhető, hanem annak, hogy jók. Több meghívott produkció (például a Cucc, az Apacsok, a székesfehérvári Ibusár) viszont technikai és\vagy egyeztetési problémák miatt kimaradt. A beszélgetés során a három drámaíró egyetértett abban, hogy ma már jobb a kortárs magyar dráma helyzete, mint tíz-húsz évvel ezelőtt, több a bemutató, a színházak jobban érdeklődnek a kortárs darabok iránt (Garaczi szerint felfutásról nem beszélhetünk, de elmozdulás van), amelyek sokféleképpen érdekesek, nem egy kaptafára készülnek, de miközben a rádió drámapályázatára 400 körüli pályázat érkezett, még mindig csak 20-30 ember írja azokat a darabokat, amelyeket be is mutatnak. Németh Ákos a saját németországi bemutatóinak a tapasztalataira is hivatkozva kijelentette, hogy a stúdiószínpad kontra nagyszínpad kérdés megválaszolása általában „a színházi menedzsment gyávaságán" bukik el. Végül a Deszka Fesztivál nemzetközivé tétele is szóba került, a helyi szervezők hozzászólásából is kiderült, hogy az elképzelések megvannak (külföldi sajtó, szakemberek és előadások bevonására), kérdés, hogy lesz-e hozzá megfelelő anyagi erő.

 

Kora délután Korrajzok címmel Kozma András beszélgetett ugyanott Bereményi Gézával és Szőcs Gézával, s mintha csak a nap további előadásait akarták volna előkészíteni: olyan súlyú kérdéseket jártak például körül, hogy a nagy alkotó személyiségek válhatnak-e a történelem, a világ alakítójává is vagy csak ábrázolójává (lásd: van Gogh, Haydn), s hogy egyáltalán mi a világ, mi a tenger - gondolkodik el egyszer csak hangosan Szőcs Géza (az Esterházy-darab egyik válasza, a mi a világ-kérdésre ennyi: szar, bár ezt még tudja ragozni is), van-e múlt, van-e igazság, vagy csak különböző narratívák léteznek (van Gogh, Haydn, 20/20), a történelem annál igazabb-e, minél inkább a máról szól stb. Eközben a két író, természetesen önnön (sőt, egy kicsit a másik) portréját is megrajzolta, beszélt saját sokirányú alkotómódszeréről, s a jelenlévők megismerhették olyan kiemelkedő alkotások születési körülményeit is, mint például a Tanítványok, az Eldorádó, a Liberté 1956.

 

 

A debreceni Csokonai Színház két előadását is beválogatták a fesztiválra. A stúdiószínházi Vincent van Goghot Pinczés István rendezésében a harmadik nap délutánján már meg is nézhettük.  A szerző, Kocsis István egész pályáját végigkíséri (s talán kísérti is?) van Gogh alakja, a hatvanas évek vége óta többször, több formában feldolgozta már életútját, sorsát, eszmevilágát. Az alapszituáció, ebben a legfrissebb változatban is ugyanaz: a szánalomra méltó, mellőzött, éhező festő, aki egykor megfélemlíthetetlen, hatalmas akaratú prédikátor volt, a teljes és kibírhatatlan egyedüllét állapotában próbál számot vetni egykori társaival, a trópusokra távozott Gaugainnel (miért is nem ment vele?), a testvérével, szerelmeivel, s legfőképpen élete értelmével, az ember és a világ megváltoztathatóságába, a szó és a kép erejébe vetett hitével. Sárközy Zoltán van Gogh végletes elesettségét és a fel-felszárnyaló nagy lelkesüléseit egyaránt képes megjeleníteni, az igazságtalan hatalommal szembeni ellenállás jogát és méltóságát, a hamis és a valódi fény megkülönböztetésének szükségességét átélten hirdetni. Annak a belső, lelki vívódásnak az érzékeltetésére azonban, amelyből végül is hitében megerősödve kerül ki, a képeiben ismerve föl saját az erejét, mintha már nem jutna elegendő ereje. A dráma lényege pedig talán épp önmaga legyőzése, az önmagán való felülkerekedés lenne. Lehet, hogy az egyébként ötletes, trükkös, a háttérbe vetített (a képeit kinagyító) folytonosan változó, a szavakat illusztrálandó látványvilág is elvonja erről a figyelmet, nem beszélve az előadás zenei világáról; különösen a nyitó, felvezető dalról lett volna érdemes lemondani.

 

 

A Nagyszínpadon a Bárka Színház vendégszerepelt Esterházy Péter legújabb darabjával. A Harminchárom változat Haydn koponyájára vérbeli szórakoztató előadás. Minden benne van, amit a szerző korábbi darabjaiban megismerhettünk - önreflexió, önirónia, megszakítások, a történetből való ki- és belépések, kiváló gegek, vendégszövegek, nyelvi regiszterkeverés, a hatáskeltő eszközök önnön leleplezése, szándékosan alkalmazott giccs és annak kiparodizálása, teátrális gesztusok, epikus betétek, az élet nagy kérdéseinek játékos formában való megfogalmazása, szerzői instrukciók monológszerű "felmondása"... Ahogy azt Esterházynál megszokhattuk, nem a sztori a lényeg, sőt, az egészen gyér: mindössze Haydn koponyájának ellopására, illetve Haydn unalmas életére korlátozódik. Ám az alkotó remek humorának hála folyamatosan lüktet a szöveg, nem ül le egy pillanatra sem. Ebben persze nagy szerepe van Göttinger Pál rendezőnek, aki sok-sok játékos ötlettel fűszerezi az előadást - és akkor arról még nem is beszéltem, milyen látványosak, mókásak a Katona Gábor koreografálta táncjelenetek, és milyen jól sikerült, mennyi játéklehetőséget biztosít Csík György emeletes díszlete, vagy milyen jót tesz az előadásnak a barokk tüllfüggöny mögül felcsendülő, Dinnyés Dániel vezetésével előadott élő muzsika. A Harminchárom változat - és ilyet, ahogy az már a fentebbi sorokból kiderülhetett, ritkán mondhatunk (előadott) kortárs magyar dráma kapcsán - valóban nagyszínpadra illő produkció.

 

A Balett teremben a Yorick Stúdió vendégszerepelt egy szintén a játékosságra is építő, ám - a Bárka Esterházyjától eltérően - alapvetően dokumentarista darabbal. A 20/20 az 1990 márciusi marosvásárhelyi eseményeket, a magyarok és a románok több halálos áldozattal járó harcát dolgozza fel - teret engedve többféle megközelítésnek, egészen eltérő nézőpontoknak. Az aspektusok keverése annál is inkább indokolt, ugyanis a 1990-es történések megítélése máig sem egységes. A Gianina Cărbunariu rendezte darabot magyarok és románok játsszák, saját anyanyelvükön, tehát két nyelven, de néhol még a franciát, angolt és németet is használva. "Több, mint ötven, az eseményekben részt vevő, vagy azok hatását közvetve megélő vásárhelyi személyes elbeszélése adja a kiindulópontját" a drámának, olvashatjuk az ajánlóban. A 20/20 érdekes, izgalmas kísérlet, mint a dokumentarizmus és a fékezhetetlen képzelet terméke, amit még élvezhetőbbé tesz, hogy a fiatal színészek a zéró díszletezésű térben láthatóan nagy kedvvel, kimeríthetetlen képzelőerejüket hasznosítva vesznek részt a játékban. Igazi kreatív csapatmunka ez. Mellesleg pedig remek lezárása annak a napnak, amely, mint fentebb említettük, legfőképp arról szólt, közvetve és közvetlenül, az előadások és a beszélgetések révén: elbeszélhető-e megnyugtató módon egységesen, objektíven a történelem. Erre a kérdésre egyébként Gianina Cărbunariu adott is egy sommás választ az előadás másnapján megtartott beszélgetésen: "ahány ember, annyi történelem". De itt zárjuk is sorainkat, a 20/20-ról zajló beszélgetésről majd holnap írunk - megéri a részletezést, hiszen egyrészt érdekes, fontos dolgok hangzottak el közben, másrészt az előadás az egyike volt az eddigi legkiválóbbaknak az idei DESZKA Fesztiválon.

 

 

 

2. nap - március 9., kedd