Hajóhíd

 2.jpg

 

Török Ábel 

A famardosó

(regényrészlet)

 

katla bekopogott az ajtón, négyszer egymás után, hangosan. türelmesen várt, összehúzta magán új kabátját, édesanyja varrta neki meleg prémekből. egyre hidegebbre fordult az idő, a fű ropogott a dértől, a kémények füstöt okádtak. nanna nyitott ajtót, szervusz, katla, kerülj beljebb! csipkebogyóteát főztem reggel, melegítek neked, biztosan jólesik ilyen fagyban. köszönöm szépen, surrant be katla. most még nem olyan rossz az idő, télen sokkal keservesebbek is lesznek a napok. úgy bizony, mosolygott nanna, lassan leesik az első hó.

katla hálásan fogta kezébe a forró bögrét, és belekortyolt a teába, égeti a nyelvem. a fiúk merre vannak? nem láttam őket az utcán játszani. dómar valahol az erdőben kódorog, magnar pedig átment nagyanyóékhoz, régen látogatta meg őket. ó, mondta katla, nem számított rá, hogy mindketten elfoglaltak. arra gondoltam, bújócskázhatnánk ebéd előtt, mondta. nem hiszem, hogy hamar hazajönnek, de délután biztosan örömmel veled tartanak. rendben, tette le a bögrét kissé csalódottan a lány, most mennem kell, de még látjuk egymást. viszlát, nanna!

kilépett a házból, és elindult, hogy megkeresse dómart az erdőben. szekérkerék lapította földút vezetett a fák és sziklák közé. sokkal inkább ez dómar otthona, mint bölverk háza, gondolta katla a bokrok között sétálva. a talaj megkeményedett a talpa alatt, a gyomokat elsorvasztotta az ősz. a levelek lehullottak, a tölgyek és kőrisek csupaszon hajlongtak az örökké zöld fenyők előtt. katla a fenyvesbe indult, ismert egy helyet, úgy sejtette, ott találja majd dómart.

csendes volt az erdő, a levelek között szellő sziszegett. katla sokkal nagyobb biztonságban érezte magát kint a tél közeledtével, mert tudta, hogy a medvék visszahúzódtak a barlangjaikba hosszú álmot aludni.

keskeny ösvény vezetett a fenyők között, a rengetegnek ez a része igen sűrű volt, a csapáson túl, a tűlevelek mögött sötétség vert tanyát. néha rémisztő itt egyedül, gondolta katla, és legszívesebben még mélyebbre bújt volna a vastag kabátba.

elért a fenyves közepén fekvő kis tisztásra, ahol régen kunyhót építettek a fiúkkal. vastag ágakból és kidőlt fák törzséből eszkábálták össze egy magas fenyő köré. emlékezett, először levágták a fa alsó ágait, aztán egy nagy körben gödröt ástak köré. rengeteg gyökérbe akadtak, de mindet kirángatták a földből. a fatörzsekből karókat faragtak, és leszúrták a kör szélére, aztán régi deszkákból tetőt ácsoltak maguk fölé. kötelekkel szilárdították meg a kunyhót, hogy ne essen szét a viharokban. bent kopott szőnyegeket terítettek le. egy időben sokat játszottak ott, de már nem használták, csak hébe-hóba jártak ki hozzá. emlékezett, édesanyja és dalla, aki margret anyja, mennyire aggódtak értük. elküldték a fáradtlábú ákit, hogy erősítse meg a viskót, nehogy a fejükre dőljön. áki olyan biztonságossá tette a kunyhót, hogy olyat még nem látott a világ. kijavította a gyerekek összes hibáját: a falak egyik napról a másikra megvastagodtak, és sehol egy rés sem látszott a tetőn. ajtót szerelt rá, lehetett csukni és zárni, sőt a padlót is ledeszkázta. áki, bár lassan szánta rá magát a munkára, ha egyszer nekiállt, nem ismert megállást.

katla benyitott a kunyhóba. az építmény kissé megöregedett, de még mindig szilárdan állt a rét szélén, régi játszópajtásaira várva. a napfény nem szűrődött be a deszkák között, hiszen áki alapos munkát végzett, de a kis asztalon égő gyertya bevilágította a félhomályt. valaki felugrott az asztaltól, és beverte a fejét a tetőbe, aú, de megijesztettél, katla! szia, dómar, mosolygott a fejét dörzsölő fiúra, és leült az egyik székre. annak idején berendezték a viskót, három szék, egy asztal és két poros szalmazsák, hogy legyen min aludniuk. persze sosem töltötték kint az éjszakát, ahhoz még a fiúk is túlságosan féltek.

hogy kerülsz ide, kérdezte dómar. téged kerestelek, bújócskázni szerettem volna a többiekkel, de mindenkinek akadt valami dolga. értem, dünnyögte a fiú, és azon töprengett, hogyan találja ki katla mindig a gondolatait. bárhová megyek, nem volt még olyan, hogy ne tudta volna, hol keressen.

mit csinálsz itt egyedül, kérdezte a lány a gyertyafény fölött. kinevetsz, ha elmondom, ült vissza dómar az asztalhoz. nem nevetlek ki, ígérem, látta a szemében a kíváncsiságot. csak játszottam. egyedül? igen. néha eljárok ide, azt képzelem, hogy ez a kunyhó a váram, és gonosz óriások meg medvék próbálják áttörni a falakat. valahogy aztán mindig felülkerekedem rajtuk. néha karddal, mutatta a kezében tartott hosszú botot, máskor az erdei manók segítségével. hát léteznek erdei manók, nevetett katla. léteznek bizony! én még nem láttam őket, de myrkvi gyakran találkozik velük. a fák üregeiben laknak és a barlangok titkos réseiben. amikor meghallják, hogy ember vagy óriás jár a közelben, eliszkolnak földalatti alagútjaikba, hogy senki meg ne lássa őket. akkor myrkvi mégis hogyan ismerkedett meg velük? nem tudom, vonta meg a vállát a fiú, ezt tőle kell megkérdezned.

gyere, ugrott fel katla a székből, bújócskázzunk! ketten, húzta a száját dómar, kevesen vagyunk hozzá, így nem túl izgalmas. dehogynem, mosolygott katla, én elbújok, te számolj itt harmincháromig. ha végeztél, meg kell keresned, és ha megtalálsz, kérhetsz tőlem valamit. de ha nem találsz meg, én kívánhatok tőled. így már érdekesebb? hmm, vakargatta meg a fejét dómar, legyen, hiszen úgysem fogok tudni nemet mondani ennek a fakó mosolynak soha. számolás közben már azon töprengett, mit kérjen, amikor megtalálja. egy, kettő, három, négy, öt, hat…

katla átfutott a tisztáson, be a fák közé. ismert a kunyhótól nem messze egy rejtekhelyet, ahol soha senki nem lelhet rá. dobogó szívvel szaladt a fák között, talpa alatt zizegtek a tűlevelek. tetszett neki, hogy csak ketten játszanak, mintha titkos szövetséget kötöttek volna. mellkasa bizsergett, a haja szállt a levegőben. ő is számolt magában, hogy tudja, nagyjából hol tarthat dómar, és mennyi ideje van hátra. amikor huszonhatnál járt, meghallott valamit a fák közül. megtorpant, körbenézett, dómar, te vagy az? nem ér ilyen gyorsan számolni! nem is volt időm elbújni! még egyszer meghallotta, reszelős, hideg morgás volt. ez nem dómar, nyelt nagyot. el akart futni, de az izmok megmakacsolták magukat a lábában. lassan, halkan indult visszafelé, mint a bőrön surranó vér, és minden zajra felkapta a fejét. nyugalom, suttogta magának, apa mindig azt mondja, hogy ilyenkor csak a nyugalom vonhat az ember köré rendíthetetlen védőfalat. újabb morgás, valami feloldódott katla elméjében, végre leszakadt róla a félelem bilincse. farkas, ismerte fel azonnal, téli éjszakákon gyakran lehetett hallani őket.

futásnak eredt, dómar, sikoltotta, farkas, segíts! azonnal megbánta, hogy nem azt mondta, fuss. szedte a lábát, ahogy csak tudta, és hallotta, ahogy nem túl messze mögötte hatalmas fenevad ugrik az ösvényre. sikított, nem tudta visszatartani a könnyeit, a fejében egyetlen szó zakatolt

farkas farkas farkas farkas farkas farkas farkas farkas farkas farkas farkas farkas farkas farkas farkas farkas farkas farkas farkas farkas farkas farkas farkas farkas farkas farkas

dómar, sikoltotta, dómar, ruhája beleakadt a tűlevelekbe, de tovább futott, hagyta elszakadni az új kabátot, jaj, mit szól majd ehhez anya, de farkas, és rohant, már hallotta az állat lihegését, mindez négy pillanat alatt történt, dómar, apa, hálfdan, dómar, dómar, dómar!

látta a fiút felé rohanni, könnyeinek árja tisztára mosta arcát, dómar, sikoltotta, és a fiú minden bátorságát összeszedte, megparancsolta makacs izmainak és ösztöneinek, hogy fussanak tovább katla felé. ahogy meghallotta az első sikolyt, a kezébe fogta a botját és egy nagy követ, és nekiiramodott arrafelé, amerről a hang érkezett. amikor meglátta a farkast katla mögött, a szívébe iszonyatos félelem mart, de a lány hívta, és ő ment. katla, üvöltötte, és elhajította a követ.

soha olyan szerencsém nem volt egész életemben, így mesélte később a barátainak és a gyerekeinek. a kő éppen orron találta a farkast, és amint az köztudott, a farkasok igen kényesek az orrukra. a bestia felnyüszített, megtorpant, és ez elég volt katlának, hogy elmeneküljön, hétboltozatú ég, már csaknem a karmai között volt. dómar csak később jött rá, hogy a jószág igen öreg és gyenge szerzet lehetett, máskülönben rég utolérte volna a lányt, ám abban a pillanatban ő tűnt a világ leghatalmasabb és legrémisztőbb fenevadának, akár a szőrös hasú óriások vérszomjas kutyái.

katla egyenesen felé tartott, fuss a kunyhóba, kiáltotta dómar, amikor a farkas nyüszítve megrázta a fejét, nem hittem volna, hogy ilyen erőset dobtam. gyere, mondta neki sírós hangon a lány, neked is jönnöd kell, de nem állt meg, nem tudott, gurult alatta a föld. dómar megvárta, amíg katla elhalad mellette, hogyha a vadállat rátalál az erejére, vele találkozzon először. sóhajtott, torkában akkora csomó gömbölyödött, mint a kopasz kolli legnagyobb krumplijai. ő is futott, hátra-hátratekingetett, jaj ne, gyorsabban kell rohanni, katla épp beugrott a kunyhó ajtaján, és mire a farkas a tisztásra ért, ő is bent volt. zárd be az ajtót, zárd be, sikoltotta a lány, föl fog falni bennünket, zárom, kiabálta dómar, de a keze remegett, a bestia pedig közeledett, zárd már be az ajtót, igyekszem!, zakatolt a szíve, dum-dum-dum, és fordult a zár, és az állat nekiütközött az ajtónak, erős fából ácsolták, vastag volt, de belereccsent.

dómar sóhajtott, letörölte homlokáról a hideg verítéket, most mi lesz velünk. katlához fordult, aki szorosan a kunyhó túlsó falához simult. jól vagy, és a lány válasz nélkül odarepült hozzá, fehér karja szorosan borult köré, te vagy az utolsó támaszom a világban. milyen meleg, ez volt a fiú első gondolata. átölelte, hagyta, hogy a vállába fúrja az arcát, és megsimította búzakalászhaját. minden rendben van, mondta, ide nem tud bejönni. áki építette a falakat, és ő érti a dolgát. nem tud bejönni, katla, ne sírj. a lány még erősebben szorította, és dómar csendben simogatta tovább a haját. akkor ő is rémült volt, de később mindig mosolyogva gondolt vissza arra a napra.

a farkas még mindig a kunyhó körül ólálkodott. morgott, többször nekiugrott a falnak, karmával kaparta a fát. ők ketten összebújva reszkettek a fa tövében, hamarosan elmegy, suttogta dómar, hamarosan. látta, hogy katla megrémült, és bár már elapadtak a könnyei, érezte, hogy most neki kell megőriznie a nyugalmát, védelmet kell adnia a lánynak. azon töprengett, hogy terelhetné el a gondolatait a veszélyről, és jobb híján a félbehagyott beszélgetést kezdte folytatni.

tudtad, hogy minden erdei manónak különböző a szakálla? katla ránézett, igen, most is, tudod, a szemedbe költöztem valamikor rég. különböző, kérdezte szipogva. igen. van, aki befonja, van, aki kettéválasztja, és van, akinek csak bajusza van, jó hosszú, ilyen szépen pöndörödő. az ujjával mutatott mindent, és a lány szája sarkában végre megjelent egy kis mosoly. van, akinek zöld, kék vagy sárga, másnak csíkos. nagy, foltokból összevarrott, csúcsos sapkát hordanak, és ha kifordítják, láthatatlanná válnak. ha láthatatlanná tudnak válni, kérdezte katla, miért építenek alagutakat, hogy elbújjanak az emberek elől? nem tudom, mosolygott dómar, tetszett neki a kérdés. biztosan szeretnek ásni. a lány eleresztett egy nagyon rövid és halk nevetést.

a farkas még mindig reszelősen morgott, menj már innen, gondolta dómar, és azért fohászkodott, hogy valaki megtalálja őket. nem hagyhatta abba a mesélést, hiszen katla félt, megállás nélkül beszélt, hogy a lány rá figyeljen, ne a veszedelemre, a hangomból építek várat köréd.

telente rakok ki nekik mogyorót a házunk elé, mondta, hogy ne éhezzenek. azt pedig mindenki tudja, hogy szeretnek mogyorót ropogtatni. ezt még myrkvi mondta nekem. medveprém köpenyben járják az erdőt éjjel-nappal, és télen nem alszanak, mert szeretik az éjszakai hó illatát.

a farkas morgott, dómar pedig addig mesélt és mesélt és mesélt, amíg el nem csendesedett körülöttük az erdő.

Török Ábel 1999-ben született Cegléden. Jelenleg Párizsban él. 


 

Főoldal

 

 

2022. november 08.
Vöröskéry Dóra tárcáiEgressy Zoltán tárcái Banner Zoltán tárcái Gömöri György tárcái
Erdész Ádám: Melyik a járható út?Mátkaság a dinasztikus érdekek árnyékában
Margetin István: A suliban majd ne így meséldSüveg Szilvia: A fiú
Új év, új bor – avagy januári szőlőségeinkKarácsony (Német)gyulán
Csobánka Zsuzsa Emese: TériszonyBirtalan Andrea verseiKarkó Ádám verseiKarácsonyi Zsolt versei
Kontra Ferenc: Egy pohár vízLackfi János: Üres buborék marad a helyénSzilágyi-Nagy Ildikó: RehabSzakács István Péter: Darina
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png