Lovász Andrea

„Matatni szeretek, álmodok

egész kipusztulásig”¹

Egy új hang megjelenése a gyerekirodalomban is ünnep – ugyanis a gyerekolvasók sincsenek túlságosan elkényeztetve szépirodalmi minőségű (bármit is jelentsen ez) szövegekkel.* Esterházy Miklós könyvének megjelenése tehát már önmagában üdvözlendő, előfeltételezve ez esetben a családi irodalmi tehetség örökség továbbvitelét, tehát kétségtelenül kellett egyfajta merészség a debütáláshoz.

A kiadó jól pozicionálta a kötetet: címe szerint mesekönyv, ami jelen gyakorlatban gyerekolvasókat feltételez elsősorban, tehát gyerekkönyvként határozódik meg ‒ és ezzel védve is gondolja, ti. ha gyerekköny, ne várjunk tőle túl sokat. Ennek azonban nemcsak a kötet megjelenése mond ellent (a szerző fekete-fehér illusztrációi simán kontraproduktívak), hanem mindjárt Németh Gábor utószava, melyben tisztázza, hogy „nem mese ez, nem-gyermek!”, hanem csak „gyáva tapintattal mesekönyvnek álcázta” a szerkesztő, merthogy „hogy mást ne mondjak, létezéstechnikailag, és úgy mellesleg akár magyarságteljesítményként: »A tavunk nem túl nagy, de elég mély ahhoz, hogy ne lássak le az aljára.«” Tehát legyen akkor ez az Öreghegy meséinek értelmezői kulcsa is: nem túl sok, amit az olvasó kap, de talán ahhoz elég, hogy ne csupán mesegyűjteményként aposztrofáljuk. Kis dolgok, pici részletek, fák, füvek, mindenféle apró és nagyobb állatok helye az Öreghegy – tudjuk, vannak még ilyen lelassult idejű, mágikus helyek a gyerekirodalomban, ahol át- és felértékelődnek a pillanatok, és a varázslat magától értetődő: Maléna kertje (Molnár Krisztina Rita), a Fahéjas kert (Sopotnik Zoltán), az Éjszakai Kert (Kertész Erzsi), a Felhőmesék világa (Tóth Krisztina), a Rókadomb (Szabó Imola Julianna). Az Öreghegyen lakó vasúti csigák (akik vonatként zakatolnak az éjszakai kertben), a kisegér, aki a komposzthalomban ásott és rendezett be lakosztályt magának, Olíva, a turistaként AC Milan-sállal érkező, majd ott meggyökeresedő kis toscanai olajfa, Ernő, a háromélű teknős (aki amúgy tenyérnyi, de nyaranta a kerti tóban hatalmasra nő), a Nagy Diófa (aki minden kérdésre megadja a választ), a fűnyíró Józsi (aki egy hónapig ülve aludt a kertben), a kertbe csapódó hullócsillag, a szú (aki a kertbe költözve portugál nyelvleckéket ad), Péter, a hársfa (aki a Méltóságos Úr temetésén költözik a kerítés, a paplak mellé), a Kapitány (aki tizenkét vízicsigával végezteti el a gátőri feladatokat) és Maurice (a csotrogány – sic! ‒, aki feladattal bízza meg a narrátort) avatják szó szerint is varázslatossá ezt a világot. A vonatként „brutális, fülsértő zakatolással” araszoló csigák képével erősen induló szövegvilág a nagyon is hétköznapi lényekkel végbemenő csodaszámba illő történésektől lesz mese. Kivétel e tekintetben a föld alatt csotrogányként, a felszínen tacskóként élő vakondszerű lény mint a szerző saját teremtménye – nemcsak a kötet egységét töri meg ezzel (ti. azt a rendezőelvet, miszerint a lehető legprofánabb helyek is csodát rejthetnek, ehhez nem szükségesek varázslények), de ráadásul motiválatlan a létrehívása, hacsak annyiban nem, hogy teljes legyen a parabola az álmokról meg a megszűnő varázslatokról. A kötet több szövegében is jelen van némi explicit tanítás (az Azokagazok és A legkisebb királylány teljesen az), de Az ígéret című szöveg egésze amolyan zavaros idézetgyűjtemény („megszűnt a varázslat, ahol az emberek már nem hittek másban, csak abban, amit a szemükkel látnak”, „Emlékezz arra, amit mondtam! Akármekkorára is nő a gond, akármennyire is nyom a felelősség vagy kábít titeket az egykedvűség, merjetek álmodni, merjetek hálásak lenni, mert ez tart minket életben”), ráadásul egy soha ki nem mondott ígéretről szól, ami még zavarosabbá teszi az egészet, s az addigi egyenes vonalú, egyszerű szerkezetű meséktől is nagyon idegen. Zárószövegként indokolható lenne egyfajta összegzés, de ezzel tanmesévé silányítódik minden addig megtörtént varázslat – ezzel a magyarázkodással infantilizálódik is a teremtett világ, az eddigi játékból humortalan tanítás lesz. A küldetésként értelmezett mesélésnek vajmi kevés köze van a gyerekirodalomhoz. Ráadásul a nyelvhasználat is átfordul valami bukolikus érzelgősségbe („Így ballagtunk lefelé a sötétkék kertből a meleg fénnyel világító kis otthonunk felé. Nagy békesség szállt meg.”). A kötet kezdőmeséjének túlzó jelzőhalmozását meg a néhol zavaró mondatszerkezeteket, sablonmegoldásokat, sutaságokat, szövegszerkesztési megoldatlanságokat leszámítva tárgyilagosan egyszerű, ugyanakkor kellően lírai az elbeszélő hangja, ez a legnagyobb erénye. Gondolhatjuk akár bölcsnek is ezt a fajta szemlélődést, nagyon is személyes naplózást, dokumentálást, álmodozást; a lassúságért, derűért cserébe a szentenciákat is megbocsájtja az olvasó. Ezért az, hogy „létezéstechnikailag” is.

Első kötet ez: izgalmas a teremtett világa, és vannak benne nagyon jól megírt, szép részek, alakul az elbeszélő hangja, neves kiadó vállalta fel ‒ egyelőre bármi lehet belőle. Akár még jó gyerekirodalom is.

(Esterházy Miklós: Az Öreghegy meséi, a szerző rajzaival, Magvető, Budapest, 2021, 88 oldal, 3499 Ft)