Fenyő D. György

Bárki lehet versolvasó

Az irodalmi antológia műfaja

Az antológia fura műfaj. Érdemes végiggondolni abból a szempontból, hogy milyen igény, szükséglet vagy szándék hozza létre őket. Irodalmi jelenség lenne? Irodalomtörténeti? Gazdasági szándék hozza létre őket? Netán nevelési-oktatási?

(Alkotói antológiák) Ismerünk olyan antológiákat, amelyeket azért hoztak létre alkotóik, mert valamiféle közös törekvéseknek akartak teret adni. Egy költőcsoport, amely színre lép, időnként egy antológiával jelentkezik először. Az alkotók még nincsenek készen az önálló kötetre, viszont alkotói közösségként szívesen megmutatnák magukat. Ilyen a magyar irodalomtörténet legismertebb, legnagyobb hatású antológiája, a Holnap antológia, amellyel a modern magyar költészet hét alkotója közösen és egyszerre megmutatta magát. A költőcsoport együttes jelentkezése jelentőséget, súlyt adott közös törekvéseiknek.

Ha nem is hasonló hatással, de rokon szándékkal sok más antológia született a 20-21. századi magyar irodalomban. Egy-egy alkotói műhely, egy nemzedék, egy egyetem, egy írói szeminárium, egy helyi-lokális közösség, egy tájegység alkotói fogtak össze, és jelentették meg együttesen a műveiket. Leggyakrabban fiatalok állnak össze, és igyekeznek együtt megmutatni önmagukat, az előző nemzedékekhez képest eltérő, nemzedéktársaikkal viszont rokon világlátásukat, poétikájukat, szándékaikat.

(Irodalomtörténeti-kritikai antológiák) A „kritikai” kifejezést nem is a magyar, inkább az angolszász értelemben használva itt olyan antológiákról van szó, amelyek valamilyen irodalomtörténeti, jelentörténeti, kritikusi pozícióból állítanak össze. Ilyenkor valamilyen irodalmi szempontra kerül a fókusz, például egy versformára. Ilyen antológiák a szonett sok évszázados történetét áttekintő hatalmas versválogatás, vagy a magyar limerik-költészetet átfogóan bemutató összeállítás. Máskor egy poétikai mozzanat kerül a középpontba, mint például a közköltészet és rossz költészet Weöres Sándor nagy hatású Három veréb hat szemmel című antológiájában. Gyakoriak a tematikus összeállítások, így érdekes volt egyben olvasni a költői ars poeticákat vagy a költők egymáshoz írott verses leveleit felsorakoztató köteteket.

Fontos és érdekes az a kötet-típus, amelyet azért érdemes összeállítani, mert egy téma vagy problémakör hirtelen fontossá válik, sok új vers születik róla, így a költészet valamilyen új tendenciáját reprezentálja. Ilyen volt a 2000-es és 2010-es évtizedben a hazafias költészet megerősödése, és az ezt a tendenciát elénk állító Édes hazám című versválogatás.

Kritikai-irodalomtörténeti szempontúak azok a műfordítás-kötetek, amelyekben egy jelentős fordító adja közre műfordításait egy téma, egy nyelv vagy nemzeti költészet áttekintő metszetét, mint például Babits a himnuszfordításait és az európai költészet erotikus verseit, Képes Géza a finnugor népek költészetének nagy gyűjteményét, Nagy László a délszláv és finnugor népek népköltészetéből készült fordításait, vagy Csehy Zoltán az erotikus versekből készült összeállítását. Ezek az antológiák mind-mind kimutatható hatással voltak a magyar irodalom életére, inspirációt jelentettek, reflektorfénybe állítottak vagy megismertették bizonyos népek vagy alkotók művészetét.

Viszonylag ritka, de nagyon termékeny tud lenni, amikor a kritikus-szerkesztő azzal inspirál versírásra alkotókat, hogy megadja az antológia témáját, fókuszát, és szándékosan az antológia céljaira írnak verseket a költők. Gyakran kánonképző funkciója van a kritikai antológiáknak: a Szép versek című antológia például 1964 óta jelenik meg, és minden évben szemléz, válogat és kiemel az előző év versterméséből. Van olyan kánonképző irodalmi antológia is, amely nem a jelenkor irodalmát értékeli, kanonizál bizonyos műveket és szerzőket, hanem az irodalmi hagyomány egynémely alkotásából alkot kánont. A legnagyobb hatású ilyen kanonizáló antológiakötet talán Szerb Antal Száz vers című gyűjteménye, amely nemcsak a kiválasztott alkotók és művek kánonját teremtette meg, de a legszebbnek tekinthető műfordítások kánonját is.

(Könyvkiadói antológiák) Jellegzetes, ám tapasztalatunk szerint az irodalmi életre nem igazán nagy hatással lévő antológiatípus, amelyet valamilyen könyvkiadói szándék, így valószínűsíthető olvasói igény hoz létre. Ilyenek az ünnepi alkalmakra összeállított antológiák (karácsonyra, húsvétra, iskolai ballagásra, nemzeti ünnepeinkre), a névnapokra kiadott kötetek, valamely témát középpontba állító kötetek (szerelmes versek, hazafias versek) vagy a reprezentatív antológiák. Ezeknek a közös jellemzőjük, hogy szép nyomdai kiállításúak, mivel gyakran ajándékozásra szánják őket. Hogy mennyire olvassák őket, milyen hatásuk van az olvasóközönségre, milyen hatással vannak az alkotókra, nem tudjuk, vélhetően azonban csekély, mivel inkább valamiféle üzleti cél vezérli ezek kiadását.

(Ifjúsági antológiák) Gyerekeknek és fiataloknak sok antológia készül. Ezeknek mindenekelőtt pedagógiai, olvasóvá nevelői szándékuk van. Főleg kisebb gyerekeknek készül több ilyen, és némelyek, amelyek sikeresek lesznek, valóban évtizedekig hatással vannak arra, mit olvasnak föl a gyerekeknek, milyen verseket mondanak nekik az óvodákban és iskolákban, mi hangzik el az ünnepségeken és a szavalóversenyeken. A magyar gyerekköltészetben, ez köztudomású, Weöres Sándor két kötete hozott olyan hangváltást, amelyek nemcsak legalább két nemzedék ízlését, versolvasói magatartását meghatározta, de amelyek a gyerekköltészet emancipálását, érvényes költészetként való elfogadását is meghatározták. A magyar gyerekköltészetet legújabb korszakát pedig vélhetően a Friss tinta! Mai gyerekversek című antológiától datálhatjuk, amelyet azóta egészen sok és nagyon jó verseket tartalmazó összeállítás követett (Aranysityak, Diridongó, Szivárvány rímek stb.).

Az olvasásra nevelés kérdése, avagy ahol elveszítjük az olvasókat

Az olvasóvá nevelés a gyerekek felső tagozatos életkorában, 12‒15 éves kora között válik hirtelen nehézzé, igazi nagy feladattá, és ilyenkor veszíti el az olvasási kedvét nagyon sok gyerek. Ebben életvezetési, fejlődéslélektani, olvasásfejlődési, oktatáspolitikai, iskolaszerkezeti és irodalmi tényezők együttesen játszanak szerepet.

(Életvezetés és fejlődéslélektan) Ebben az életkorban válnak a gyerekek önállóbbakká: régebben ekkortól kaptak lakáskulcsot és mehettek haza önállóan, mostanában ekkor kapják meg az okostelefonjukat. Ekkor fordulnak radikálisan a kortársaik felé: eddig főleg az számított, hogy a szülők, felnőtt rokonok, tanítóik mit mondtak vagy javasoltak, most hirtelen mindez radikálisan háttérbe szorul a diáktársak, edzéstársak, osztálytársak, barátok értékrendje, ajánlásai, elvárásai mögött. Ekkor alakítják ki a gyerekek a maguk értékválasztásait: ekkortól fogva mondják ők meg, hogy melyik a kedvenc zenekaruk, ki a kedvenc énekesük, focicsapatuk, mi a zenei stílusuk, könyvük, sportáguk, honlapjuk. Ekkortól mehetnek fel legálisan is különböző közösségi portálokra. Ebben az életkorban határozzák meg ők, hogy mi a kedvenc szabadidős elfoglaltságuk, hogy mit szeretnek: varrni vagy edzésre járni, hogy szeretik-e a könyveket, az olvasást mint időtöltést, hogy beíratkoznak-e a városi vagy kerületi könyvtárba, és hogy ott melyik polcnál böngészgetnek. A szülők körülbelül ekkortól merik egyedül hagyni őket, ami azt jelenti, hogy részben már maguk a gyerekek alakítják a szabadidejüket, a szabadidős elfoglaltságaikat.

(Olvasási technika) Ekkorra éri el a gyerekek zöme azt az olvasási sebességet, amikor képesek önállóan elolvasni egész könyveket, és amikor egy-egy könyv elolvasása már nem hónapok, hanem hetek vagy napok kérdése. A szellemi igényük és információéhségük is azt diktálja már, hogy viszonylag gyorsan olvassanak. És ebben az életkorban a gyerekeknek nagy a történet-szükségletük, érdekli őket mindenféle, hétköznapi és különleges, otthonos és vadregényes, kortársi és fantáziaszülte, egyszóval mindenféle történet. A világ birtokbavételének útja a történetmesélés; még nem elvont kategóriákban, rendszerekben gondolkodnak, hanem nagyon konkrét történetekben. Hogy ezt az igényüket filmek, sorozatok, klipek vagy könyvek elégítik-e ki, ennek az életkornak a kérdése.

(Iskolaszerkezet és oktatáspolitika) Ebben az életkorban kerülnek át alsó tagozatról felső tagozatra, és lesz a magyar irodalom önálló tantárgy. Ennek az a sajátos és szomorú következménye, hogy a tantárgy nem elégszik meg a nyelvi-irodalmi készségfejlesztéssel, hanem irodalmi tudásanyagot és szaktudományos nyelvet is át akar adni. Nem elég a János vitézt elolvasni, átélni, gondolkodni rajta, mérlegelni, fogalmazni, verset mondani, vitatkozni, eljátszani, gyönyörködni és beszélgetni, de meg is kell tanulni a hasonlat, a párhuzam, az ellentét, a verses regény és a túlzás fogalmait.

Az oktatáspolitikai dokumentumok ettől az életkortól kezdve kezdik el a kánonközvetítés szempontját követni, majd válik ez az elv egyre erőteljesebbé, és homályosítja el az iskolák gyakorlatában is az életkori sajátosságokat, az érdeklődést, a saját világ megértésének és felfedezésének nagy kamaszkori feladatát.

(Átmeneti olvasmány-szerkezet) És ez a fura átmeneti helyzet megmutatkozik abban az irodalmi vákuumban is, amit az ennek az életkornak való olvasmányok között érzünk. A gyerekirodalmat kezdik már kinőni, a felnőtt irodalomba még nem nőttek be egészen. Következik hát az ifjúsági irodalom, majd a young adult irodalom korszaka, hozzátehetjük, hogy elválaszthatatlanul a népszerű lektűr irodalmától. A prózában viszonylag gazdag a kínálat, az ifjúsági és fiatalfelnőtt, elit és populáris olvasmányok köre. A lírában azonban jóval nehezebb megtalálni azt az irodalmat, amit ennek a korosztálynak, továbbá a náluk kicsivel idősebbeknek ajánlhatunk.

Versantológia fiataloknak

(Két antológia) A Tilos az Á könyvek a most tárgyalt olvasói réteget, a 12‒17 éves olvasókat igyekeznek megszólítani. A Lehetnék bárki antológia, valamint előzménye, a Szívlapát című kötet olyan verseket igyekszik összeválogatni, amelyeket alkalmasnak találtak arra, hogy megszólíthatják a fiatalokat. A második kötet, a Lehetnék, bárki hangsúlyozza azt, hogy az előbbinek folytatása: nemcsak a szerkesztő személye azonos (Péczely Dóra), de a formátuma, a ciklikus felépítés, a mutatók rendszere is, rokon továbbá a vizuális benyomásunk a két kötetről: mindkét illusztrátor vonalrajzot és némileg elvont ábrázolásmódot választott (a korábbit Dániel András, a másodikat Locsmándi Mátyás illusztrálta). A korábbi antológia nyolcvanöt élő költőtől válogatva ad valamiféle keresztmetszetet a mai magyar lírából, a mostani vegyesen közöl élő és klasszikus szerzőket, összesen 112 szerzőtől, közülük 81 fiatal mai költőtől és 31 klasszikustól; egy szerzőtől legfeljebb két verset. A válogatás érdekessége és újdonsága az, hogy mindenkitől fiatalkori verset ad közre: a mai költők mind harminc év alattiak, a klasszikusoktól pedig csak olyan verset olvashatunk, amelyeket fiatalon, harminc éves koruk előtt írtak. Nem zsengéket, hanem fiatal felnőtt költők alkotásait. Még lehetnek bárki, de már biztos, hogy költők. Ezért az alcím: Kortárs és kortalan versek antológiája.

(Személyes vagy személytelen) Az összeállítás furcsasága számomra az volt, hogy a vállaltan szubjektív válogatást és a részint ugyanolyan vállaltan szubjektív elrendezést valamiféle külső, objektívnak tűnő elemekkel ellensúlyozni kívánta a szerkesztő. Az ugyanis, hogy mely költőktől és mely verseket válogatta össze, abban erősen benne van a válogató keze, szeme, olvasottsága, ízlése. És ez jó is így, ez adja egy ilyen antológia érdekességét, kiszámíthatatlanságát. Ezt követően tematikus versciklusokba rendezte a verseket: a családi hagyományról, a szerelemről, a személyiségről, a magányról, az istenről, a faluról, a városról, a természetről szólókat rendezte egy-egy ciklusba. Hogy nem mindig fér bele egy vers egy ilyen csoportba, az természetes, ezért elnézést is kér a szerkesztő az utószóban, de bízvást könnyen elfogadhatjuk az ő kategóriáit és rendezését. Ám ezt követik a szubjektivitást ellensúlyozó elemek: minden versciklusban húsz verset olvashatunk, minden versciklusban 14:6 a mai és a klasszikus költők számaránya, a versek pedig szigorúan a költők nevének ábécérendjében követik egymást. Ezek mind lehetséges válogatási és elrendezési elvek, csak egyáltalán nem érdekesek. Ezekkel ugyanis az egyes szövegek közötti párbeszédet letompította: nem aszerint kerülnek egymás mellé a szövegek, hogy melyeket érez a szerkesztő egymással diskurzusban állónak, hanem egy teljesen külsődleges szempont alapján. Azt gondolom, hogy ha már vállaltan egyszemélyi a válogatás, és ily módon személyes, akkor érdemes vállalni az elrendezésben is a személyes ízlést és megfigyeléseket.

(Egy verseszmény hódítása) Az antológiák olvasásának van egy furcsa hatása: egyrészt homogenizálnak az ilyen kötetek, másrészt versenyeztetésre késztetnek. A versenyhelyzetet mindenki érzi: vélhetően minden olvasó összehasonlítja egymással a költőket és a verseket, és figyeli: ki tetszik a legjobban, kinek a nevét érdemes a fiatalok közül megjegyezni, jobbak-e a klasszikusok, mint a maiak, érdekesebbek-e a maiak, mint a régiek, és így tovább. Az antológia homogenizáló hatása már kevésbé evidens, de nagyon fontos hatáselemnek vélem. Mert sok-sok verset egymás után, egymás társaságában elolvasva az ember óhatatlanul ha nem is egyformának, de folyamatos szövegnek érzékeli a könyvet.

Meglepő módon a kötetben egy verseszmény egészen kitűntetett szerepet kapott. Azért meglepő ez, mert egy nagyon sok szerzős – és különösen nagyon sok élő szerzős – antológiánál az olvasó arra számít, hogy sokféle törekvést, hangnemet, verseszményt, kísérletet figyelhet meg, hogy a mai fiatal alkotók sokféle tradícióhoz kapcsolódnak. Mégis érzek egy uralkodó hangvételt a kötetben: abban a verstípusban, amely a kötet költeményeinek zömét alkotja, általában szabadverseket olvashatunk, leggyakrabban félhosszú verseket. Rímet és különösen időmértéket csak elvétve találunk. Zömmel a szubjektív líra körébe sorolódnak, személyes megszólalások. Legtöbbükben hétköznapi apróságok kapnak nagy szerepet. Mintha minden kis jelenséghez, tárgyhoz, szokáshoz, eseményhez nagyon közel hajolna az alkotó, és azt szemlélné meg a maga tárgyiasságában, majd ezt a jelenséget általánosítja, metaforizálja, ebből bont ki egy gondolatot, érzést, élményt. Mintha mindenki a ceruzarajztól (mondjuk Háy Ágnes rajzaitól) tanulta volna meg a versírást: fontos minden egyes részlet, nincsenek felesleges vonalak, díszítések, ám a megmutatott vonalnak mindig jelentése van. Hangnemében nem találunk pátoszt, hanem inkább lefokozó, a hétköznapi világból kiinduló nyelvet használ ez a verstípus. Nem abban az értelemben lefokozó, hogy durva vagy vulgáris lenne, hanem abban az értelemben, hogy nyelvileg köznyelvi, mert élményvilágában köznapi.

Hozzáteszem: ez a fajta vers nagyon közel áll hozzám is, szeretem, és elképzelhető, hogy a mai magyar lírában meghatározó ez a hangnem, de annyira sok az ebbe a típusba tartozó vers, hogy öröm volt egy-egy másféle nyelven és hagyomány szerint megírtat olvasni, egy szonettet, egy antikizáló strófát, egy formabontó monológot, ám ezek száma szinte elenyésző. Van benne egy-két játékos vagy humoros vers is, aztán időnként, amikor egy-egy kötött versforma feltűnik, megörülünk: lám, van, aki ezt is tudja. Amikor egy-egy szerepverset olvasunk, markánsan megformált beszélőt (Noét vagy egy kolibrit), akkor ismét megörülünk: igen, létezik többfajta verseszmény is.

(Hatás és jókívánság) Azt nem lehet előre megjósolni, mekkora olvasóközönsége és hatása lesz ennek az antológiának, másképpen: hogy mennyire járul hozzá az olvasás megszerettetéséhez, a fiatalok olvasóként való megtartásához vagy olvasóvá neveléséhez. Ami biztató: az előző antológiából sok fogyott, népszerű lett. Ami kételkedésre okot ad: vélhetően éppen azokban a családokban vették meg a gyerekeknek, és azok a diákok olvasták, akik amúgy is szoktak olvasni, ahol a versek olvasásának eleve nagy a presztízse. De abban is bízni lehet, hogy egy ilyen antológia újabb alkalmat teremt arra, hogy gyerekek versekkel, költőkkel, reflektált érzésekkel, jó mondatokkal találkozzanak. Ha ez bevisz a közbeszédbe újabb költőket, ha a diákok a gimnáziumok folyosóin vagy az iskolai könyvtárakban megmutatnak egymásnak verseket, akkor már érdemes volt megjelentetni.

Főoldal