Papírhajó - Füttyögés és nahátozás

 

MolnarKrisztinaRita.jpg 

 

Molnár Krisztina Rita

 

Levél Sohaországból,

avagy szegény ellenségeink,

Pán Péter és Hook kapitány

 

Jó egy éve, hogy végre magyarul is megjelent James Matthew Barrie skót dráma- és regényíró világhírűvé lett Pán Péter című regényének teljes szövege. Számtalan átdolgozás látott eddig is napvilágot, nem beszélve a színpadi, a film- és rajzfilmváltozatokról. De a teljes magyar nyelvű fordítás mindeddig váratott magára. Kár. És öröm, hogy most végre a kezünkbe vehetjük. Én legalább is örültem neki. Mióta ismerem, azóta nyugtalanít ez a népszerű mesealak. A gyerekeim szerették, nekem pedig új volt, hiszen az én gyerekkoromból kimaradt.

Nyugtalanított és néha idegesített – bevallom, a Pán Pétert, illetve amennyit ismertem belőle, ügyes átiratnak tartottam. Hiszen a világirodalomból nem egy árnyékát veszített hőst ismerünk. Angliában pedig hamar népszerű lett az olvasók körében Adelbert von Chamisso 1813-ban írt romantikus meséje, a Schlemihl Péter csodálatos története. Barrie nyilván jól ismerte a szóban forgó munkát. Chamisso szintén Péter keresztnevet viselő főhőse, aki a romantika alapélményének megfelelően a világban mindenütt idegennek érzi magát, a szerző bevallása szerint a saját maga és barátja gyerekeinek szórakoztatására született meg.  Peter Schlemihl, aki egy soha ki nem fogyó, arannyal teli erszényért adja el árnyékát, méghozzá egy titokzatos és szürke idegennek – aki természetesen nem más, mint maga a gonosz –, egész életére szerencsétlenné válik. Az emberek félnek tőle vagy kigúnyolják – vagyis kívül reked a társadalmon. De nem Chamisso az első, aki árnyéktalan hőst teremt. A képzet, hogy az árnyék az ember második énjének szerepét tölti be – amit aztán Jung személyiségtana az énbe integrálatlan „árnyékszemélyiség” terminussal jelöl –, így aki elveszíti, a lelkét is elveszíti vele, az ősi és a természeti népeknél egyaránt ismert. A nagy ókori mítoszok alvilágképe is árnyakkal népes. Platón ideatanának árnyait sem hagyhatjuk figyelmen kívül, ha a valóság és az árnyak világának kapcsolatát vizsgáljuk – ahogy teszi azt Pán Péter meséje is.

Mert Pán Péter teljes története a valóság definíciójának kérdését veti fel. Mindenesetre töprengésre készteti az olvasót, melyik világ a valóságosabb: az odahagyott, erős keretek közé szorított mindennapjait élő, késő-viktoriánus kori London a Kensington-kerttel, valamint Wendy és testvérei önfeledtnek igazán nem nevezhető családja, vagy a nyílt, életre, halálra menő küzdelmek, a tiszta beszéd helyszíne, a színes, eseményektől pezsgő sziget, Sohaország. És persze az is eldöntendő ezek után, hogy kik élnek árny-életet, és kik léteznek a fényben.

Különös egybeesés, hogy a Biblia apostolainak csodálatos gyógyító képessége az árnyékukra is kiterjedt. Az Apostolok cselekedetei pedig épp Péter apostolt nevezi néven az árnyékukkal gyógyítók közül: 

„Még a betegeket is kivitték az utcára, hordágyra fektették őket, hogy ha Péter arra megy, legalább az árnyéka érje egyiket-másikat.” ApCsel 5,15

 

P__n_P__ter.JPG

A figyelemfelkeltően szép, kék borítójú könyvet jó volt kézbe venni, kíváncsi is voltam az illusztrációkra – hiszen nem titok, hogy Simonyi Cecília nekem is több kötetemet illusztrálta már.

Tudtam róla – de a kötet végén el is olvasható –, hogy Pán Péter kedvéért elsajátította a Barrie korabeli, Anna Atkins angol botanikus és fotográfus által művészi szinten művelt fotográfiai eljárás, a cianotípia, vagyis „kékkép” technikáját is. A művelet során a képet a fény rögzíti, és a kék alapon fehér vonalakból kialakuló, a kötetben domináns színek rendkívül érzékenyen harmonizálnak a szöveg alapkérdésével, az éjszakai árnyékvilágban és a fényben élő szereplők dualizmusával. A képek grafikus részleteket is megjelenítenek, és ezek az apró, allúziókat hordozó rajzok, különösen a kötet első, Londonban játszódó részének – Pán Péter a Kensington-kertben – befogadásában nagy segítségére vannak az olvasónak. Arról ugyanis még nem esett szó, hogy a kötet két kötet összedolgozása révén (J. M. Berrie: Peter Pan in Kensington Gardens, 1906., J. M. Berrie: Peter and Wendy, 1911.) jött létre. A fordítói munka igazán elismerésre méltó, hiszen be kell vallanom, az első rész olvasása közben többször is kísértésbe estem, vagyis majdnem abbahagytam a könyvet. Aztán legyőzve a túlbonyolított, zavaros mondatokat, a sokszor negédes, a meseszerűséget körülményesen erőltető bekezdéseket, folytattam. Így tapasztalnom kellett, hogy az első és a második rész stílusa merőben eltér, a Péter és Wendy történetét író Barrie egy másik Barrie, mint akivel a Kengsington kertben megismerkedtem. Igen, a Kensington-kertben, ahol az író meséje megszületett a parkban játszó Davies gyerekek kedvéért. Talán nem véletlen, hogy a fojtogató, késő-viktoriánus Londonból Sohaországba jutva szabadul fel a szerző mondatszerkesztése, a narráció, hogy itt enged meg magának egyre több önreflektív, akár ironikus megjegyzést – ezzel hangsúlyozva szereplői és az író szinte határtalan – néhol infantilis – szabadságát. 

 

A kissé körülményes szöveggel szemben az első rész képei azonnal bevonják az olvasót a kora XX. századi Londonba. A finom Mary Poppins-utalások a két mű közti kapcsolatra is rámutatnak, arra, hogy ebből a világból, a betarthatatlan szabályrendszerek közé szorult létből egyedül fölfelé van szabadulás, repülni léggömbbel, tündérporral vagy esernyővel, csak el innen.

 

De vissza a szöveghez. A stílus, a Kensington-kert stílusa valóban nehézkes. Annyira, hogy az olvasóban felmerül a kérdés, kiknek is szól a szöveg. És nem a jól ismert életkori határokra gondolok, nem az a kérdés, hogy 3–6 vagy 6–12 éveseknek, kamasz, esetleg felnőtt olvasóközönségnek íródott-e. A szerző ugyanis mintha magának mesélne. Nem törődve szövege befogadhatóságával néhol követhetetlen tündér-szövevénnyel vigasztalódik, máskor pszichológiai ismeretterjesztő könyvbe illő megállapításokat tesz. A századfordulón persze már nem kötelező érvénnyel tartoznak az olvasó nehézségei a szerzőre. A történetmondás nehézségei ebben az esetben mégis mintha a történet helyszínéből való kiszakadás nehézségeiből adódnának. Ahogyan a formálisan szabályos, közelről teljességgel működésképtelen és éretlen személyiségű felnőttekkel terhelt családból is nehezebb kibonyolódni, és önálló útra kelni. Az elbeszélő épp így botladozik, keresgélve az utat a tündérmese, a XIX. századi realista és az önreflektív modern próza határmezsgyéin.

Nem csoda, hogy szöveg nehezen bontakozik ki. Bár origója, a minden tisztességes történetben fellelhető jó öreg vándormotívumban, a kertben található. De a Kensington-kert mindennapjait olyan szigorú szabályok irányítják, hogy nincs más választása, mint kettős életet élni. Nappal és éjjel más világ kel életre kerítése mögött. A szimbólumokban gazdag kertben látható és láthatatlan lények élnek, közülük egyesek – természetesen azok, akik nem vesztették el a hitüket – képesek repülni, és Barrie nem mulasztja el a megidézett Shelley képében önarcképét is megrajzolni, mondván: „a költők sosem nőnek fel egészen.”

Ahogy a főszereplő Darling-család sem olyan, amilyennek látszik. A társadalmi formák által előírt elvárásoknak lelke mélyén se Mr., se Mrs. Darling nem képes megfelelni. Pedig nagyon igyekeznek. Darling-papa mindent megtesz, hogy felelősségteljes férfiú benyomását keltse. Kiszámítja a kiadásokat, látszólag előrelátóan még a gyerekbetegségek költségét is megtervezi, valójában alkalmatlan mind az apa-, mind a férfiszerepre. Nem csoda, hogy Darling-mama soha nem képes teljes odaadással megcsókolni őt. Boldogtalan, milyen is lehetne egy fel nem nőtt férfi mellett, akit saját gyerekei lepleznek le: „A papa egy gyáva nyúl!” Mrs. Darling is szívesen kirepülne az ablakon, ha tehetné, a valóság számára sem jelent beteljesülést. Hogy ő mennyire felnőtt személyiség, illetve mennyire nem az, azt talán az mutatja, hogy kicsukja Pán Péter árnyékát, azaz megfosztja lényének egy részétől, így aztán képes megcsókolni is. Mert Pán Péter lenyűgözi őt is. Ahogy szinte minden nőnemű lényt a környezetében.

És hát akkor lássuk csak, miféle alak is Pán Péter.

Hogy ősi, hogy természetközeli, hogy félig ember, félig csodás lény, már beszélő neve is elárulja. De mitől is nem lesz egészen férfi? Egy gyerekkori traumától. Attól, hogy miután elkószál, az édesanyja nem vár rá a végtelenségig, hogy végül egy másik kisfiúval vigasztalódik. Ugyanis Péter halogatja a visszatérést. És ez a végzetes halogatás az a rendkívül fontos tulajdonság, ami képtelenné teszi arra, hogy valaha is felnőjön. Hogy felelősséget vállaljon. Hogy képes legyen emlékezni. Hogy képes legyen együttérezni. Személyisége mindezekből következően rendkívül narcisztikus, hiszen még amikor segít Wendynek és testvéreinek, hogy ne zuhanjanak le repülés közben, akkor is „csak a saját ügyessége érdekli, nem az, hogy megment egy emberéletet.” Hiú és lenyűgöző – hiszen semmihez nem kötődik eléggé –, épp ezért képes arra is, hogy saját érdekében úgy hízelegjen és olyan hangon, „aminek eddig még egyetlen nő sem volt képes ellenállni.” 

Tulajdonképpen meg kell állapítanunk, hogy Pán Péter személyiségrajza – ami az eddig ismert feldolgozásokból jóval felületesebben, bár a lényeget sűrítve ismerhető meg – elég súlyos kórképnek felel meg. Nyilván nem véletlen, hogy 1983-ban Dan Kiley pszichológus Pán Péter szindrómának nevezte el azt a mára széles társadalmi méretekben megjelenő személyiségproblémát, amitől a felnőni nem tudó és nem akaró, sorsukért felelősséget nem vállaló, családot nem alapító harminc-negyven év körüli – többségükben férfi – páciensek és környezetük szenvednek. A féktelen szabadság, a kamaszévek korszaka rögzül állandó életformaként ezeknél az embereknél. Barrie tehát – különös lényként felmutatva, és különösségét tulajdonképpen pszichológiailag megindokolva – egy olyan alakot teremt művében, akinek a személyisége tömeges mértékben figyelhető meg alig száz évvel később a valóságban. Úgy gondolom, a Pán Péter már csak ezért is figyelemre méltó írás.

Ráadásul még nem is került szóba Hook kapitány, aki Pán Péter ősellensége Sohaországban. És mint ősellenség, nem csupán ellentétes, hanem párhuzamos személyiségjegyeket is hordoz Pán Péterrel. És ez a személyiség máshonnan is ismerős. Barrie kortársa, L. Frank Baum meseregénye, az 1900-ban megjelent Óz, a nagy varázsló legalább annyira széles körben vált népszerűvé, mint a Pán Péter. Ebben nyilván jelentős szerepe van az 1939-es megfilmesítésnek. Figyelemre méltó, hogy a film épp a II. világháború kitörésének évében jelent meg, abban az évben, amikor a korszak három nagy diktátora, Hitler, Sztálin és Mussolini már megjelent a valóság monumentális színpadán. Hogy mi a közös Ózban és Hook kapitányban? Épp az, mint a három említett és rettegett történelmi alakban. A szorongató gyerekkor. Bár Carl Gustav Jung a diktátorok személyiségéről őt kérdező újságírónak azt nyilatkozta, hogy a bántalmazott gyerek, a brutális apa jelenléte önmagában kevés ahhoz, hogy valakiből diktátor váljon, tény, hogy a két vizsgált meseregény szereplője csakúgy, mint a három diktátor, felnőtt koráig feldolgozatlan gyerekkori traumákat hordoz – és kompenzál rettenetes módon.

Hook verbális és fizikai erőt, Óz hatalmat és hatalmasságot – ha úgy tetszik, monumentalitást – demonstrál. A félelemkeltés, a megfélemlítés a legfőbb eszközük, az, hogy – fizikai vagy lelki – agressziójuk tulajdonképpen önvédelem, vagyis a bennük élő szorongó kisfiú félelmeinek projekciója, maximum szánalomra készteti a gyengébb lelkűeket, de felmentésüket nem teszi lehetővé. Szembetűnő, hogy a diktátorok századának hajnalán megszülető két emblematikus mesealak is épp a diktátorok személyiségjegyeit viseli. Mint ahogy az is, hogy a szabad lelkű, lelkiismerettel nem rendelkező Pán Péter, legyőzve ellenségét, átmenetileg magára ölti Hook jellemvonásait és modorát. A paternalizálódott és kissé sértődött Wendy legnagyobb ámulatára.

Hogy Barrie meseregénye száz év alatt hogy vált valósággá? Hogy a visszavarrt árnyék miért nem interiorizálódott? Hogy hogyan lehetséges az, hogy a XIX. század álszent valósága elől menekülő XX. század hogy hozta létre gyereklelkű nők és soha fel nem növő Pán Péterek tömegét, akik a csillámporban bízva élnek Sohaországban?

Ki tudja a választ erre a sok kérdésre?

Egy biztos. Nem árthat meg, ha Barrie meseregényének tükrében keresgélni kezdjük a válaszokat.

 

(J. M. Barrie: Pán Péter, fordította: Csonka Ágnes, ill. Simonyi Cecília, Alexandra Kiadó, Budapest, 2015, 272 oldal, 3999 Ft)

 


Főoldal

2016. december 13.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Hírek
Szabó Magda-kiállítás nyílt a Petőfi Irodalmi MúzeumbanA XVII. Pécsi Országos Színházi Találkozó Díjazottjai Június 26-án búcsúztatják Jókai AnnátKönyvhétzáró irodalmi délután
Versek
Jász Attila verseiBanner Zoltán verseiCsillag Tamás verseiEszteró István versei
Prózák
Térey János: Árkádiában ősszelEgy értelmezés műveMindenki a napra törMolnár Vilmos prózái
Kritikák
Kháron ladikjánMindent bele egy könyvbeZajló Tisza - Orcsik Roland kötetéről Lassítósávok verspályán
Esszék, tanulmányok
Arany-recepció a kortárs költészetbenLövétei Lázár László esszéjeSzáműzöttek - Vitairat a humán szakos pedagógusokhoz„… szívébe égették a szabadságot!”
Drámák
Vörös István: Pisztoly az asztalonMario és A VARÁZSLÓBartis Attila: RendezésV á r k e r t i J u l i s k a, avagy a szerelmi bűzfészek
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA