Párhuzamos kritikák – avagy kinek miről szól az ifjúsági irodalom? Egy tanár (Fenyő D. György) + egy diák (Gara Ádám) ugyanarról a könyvről, most éppen a Margó-díjas Holtversenyről.
Totth Benedek: Holtverseny,
Magvető, 2014, 248 oldal, 2990 Ft
1.
Gara Ádám
Holden Magyarországra megy
(Hú, de durva)
Mikor a kezembe vettem Totth Benedek Holtverseny című könyvét és (latin dolgozat helyett) a buszon hazafelé belemélyedtem, két nagyon erős első benyomásom volt: „Úristen, de alpári, és de utálom magam, hogy tetszik!” A másik pedig, hogy ezt a könyvet már olvastam. Tudtam, hogy ez nyilván nincs így, hiszen aznap hallottam életemben először a műről és a szerzőről, de valami azt sugallta, hogy már volt hasonló élményben részem. Aztán egy csapásra beugrott. Salinger Zabhegyezője.
A két regény között tagadhatatlan párhuzam húzható, gondoljunk csak a narrációra, ami mindkét esetben rendkívül személyes és közvetlen, vagy a visszatérő popkulturális utalásokra, amit ugyan a Zabhegyezőben én nem értek – és valószínűleg kortársaim sem, hiszen nem éltünk az ’50-es évek New Yorkjában. Viszont a Holtverseny esetében teljesen világos volt, hogy melyik sorozatról, együttesről, filmről vagy videojátékról mesél a narrátor. Ugyanez a helyzet a nyelvezettel: ami akkor Holden nyelvhasználatában oly meghökkentő lehetett, a mi generációnk számára már cseppet sem vulgáris vagy extravagáns. Bezzeg a Holtverseny! A nyelv trágársága átlép minden elképzelhető határt, még én, 18 éves fejjel is néha meghökkenve olvastam egy-két obszcén beszólást. Elképzelhető persze, hogy ötven év múlva visszanézve ez a fajta nyelvezet lesz az, amire azt mondják unokáink, hogy „nem értem, ebben mi olyan durva”. Fontos leszögezni, hogy a mű obszcenitása nem célként, sokkal inkább eszközként szolgál, amivel hiteles képet fest a gyerekek szubkultúrájáról, és ami tökéletes alapjául szolgál a történetnek és a narrációnak. Az első fejezet éppen ezzel a szokatlan nyelvezettel rántja magába az olvasót. Ez persze nem tart ki kétszázötven oldalon keresztül, és néha kissé lapossá válik a folytonos káromkodás, de ekkor mindig jön egy ütősebb poén vagy megszólalás, ami újra visszazökkenti a regényt a már megszokott stílusába. A „sírjak-vagy-nevessek”-érzés nálam valahol ennél a mondatnál ért a csúcsra: „Bármelyik haverom kapásból fel tud sorolni tíz AVN díjas pornósztárt a legjobb külföldi dupla anál jelenet kategóriában, de az aradi tizenháromból max Kossuth vagy Széchenyi van meg nekik.”
A durváság nem csak a nyelvezetben van jelen, hanem sokkal inkább a történetben és az egész kiinduló helyzetben. Adott egy ismeretlen vidéki kisváros panelrengetege, néhány korombeli tinédzser, rengeteg drog, szex, erőszak, és az uszoda. A könyv alapvetően egy négyfős baráti társaság mindennapjai köré épül, de Kacsa, Bója, Zolika és az ismeretlen narrátor középiskolás élete nagyban elüt egy megszokott gimnazistáétól. A mindennapos füvezés, kocsmázás vagy tabizás mellett a srácok szabályszerűen körbeadogatva létesítenek szexuális kapcsolatot Nikivel, Vikivel vagy valamelyik lánnyal, aki szembe jön. Senki nem lepődik meg, ha rányit egy barátjára aktus közben a fürdőszobában, vagy ha egyik pillanatról a másikra saját magát találja az ágyban egy alkalmi partnerrel. Ezek az örömforrások teljes mértékben kiüresednek a mindennaposságukkal, és a napi rutin részévé válnak a szereplők számára.
(Kit érdekelnek az átkozott kacsák a Central Parknál?)
Holden Caulfield a 20. századi világirodalom egyik legnagyobb hatású és legismertebb karaktere. Tinédzserek milliói tekintenek rá és útkeresésére példaként, Holden igazi lázadó. Kritikusan és legtöbbször utálattal beszél szobatársairól, a Pencey-ről, és arról, hogy ebben a világban mindenki mennyire megjátssza magát. Ez a kritikus beállítódás mélyen indokolt és felépített. Holden világában megvan mindenre a magyarázat, arra, hogy ki miért és mennyire rohadt, vagy hogy miért csapja mindig hátra a piros szarvaslövő sapkát.
A Holtverseny anonim narrátor mára egyáltalán nem lázad. Bár Holden nem drogozik, és nem fekszik le minden második lánnyal, csalódott és dühös a társadalommal szemben. Ez a Holtverseny antihőseiből teljes mértékben hiányzik. A narrátor számára a drogozás vagy az iskolából való lógás nem a társadalmi normák ellen való lázadást jelenti, hanem megszokott állapot. A lázadás eszközei itt a kiindulópontot jelentik. Neki nincs mi ellen lázadnia, elfogad mindent a jelen állapotában, nincs benne meg a változtatás iránti vágy. Csak a nihil árad belőle. Hasonlóan Holdenhez a környezet bírálata itt is jelen van, ugyancsak negatív formában, viszont fontos különbség, hogy a hősökben nincs kifejtett, reflektált kritika, csupán öncélú bíráskodás.
„Mi történik a kacsákkal a Central Parknál télen, ha a tó vize befagy?” – teszi fel a kérdést fáradhatatlanul Holden. A válasz igazából nem fontos, a kérdés mögötti motiváció viszont annál inkább. Kétségkívül ez a Zabhegyző egyik kulcsmondata, Holden azért teszi fel folyton ezt a kérdést, mert bár a világ felé csupán utálatot és csalódottságot mutat, a lelke mélyén jó. A felnőtteket nem érdeklik a kacsák, és amint látja, hogy ő is ilyen emberré válik, elhatározza, hogy a „klassz kiskrapekokat” megmenti a rozsmezőben a szakadékba zuhanástól, vagyis a felnövéstől. Ez az áldozat csakis Holden erkölcsének meglétéről árulkodhat. Kacsát, Bóját, Zolikát és az elbeszélőt cseppet sem foglalkoztatják a kacsák, és nem azért, mert felnőttek. Belőlük minden norma hiányzik. Miért jelent dilemmát a mentők kihívása egy gázolás után? Miért kell végigkarcolni más új autóját? Miért kell Zolikát meggyilkolni?
(Alkalmazkodj, mert különben...)
Túlzás lenne azt állítani, hogy a társaságban mindenki egyenrangúan romlott. A narrátor reakciója Zolika eltűnésére például kifejezetten racionális, és már-már a normális, hétköznapi moralitás alsó határát súrolja. De gondolhatunk az idős férfi elgázolására: a négyesből van, aki a mentők kihívása mellett áll. Az viszont nem kérdés, hogy kölcsönösen húzzak le egymást a mélybe: a legfontosabb a társaságnak való megfelelés és alkalmazkodás. A közeg formálja az egyént, és nem fordítva. A legjobb példa erre az új úszólány. Amikor megérkezik az egyesületbe, a legérthetőbb undorral reagál társai viselkedésére, de aztán szépen lassan asszimilálódik. Belátja, hogy nincs más választás: vagy beolvad, vagy kiközösítik.
Arra a kérdésre, hogy egy egész generáció hogyan ereszkedhetett ilyen alacsony morális szintre, a regény nem ad választ, a közeg a benne élők számára természetes. Nem egy hosszú folyamat eredménye, hanem állapot; saját és mások viselkedését sem kérdőjelezik meg, legyen az akármennyire erőszakos, fölösleges vagy brutális. Tudatlan züllés az öntudatra ébredés legapróbb reménye nélkül.
Az egyetlen dolog, ami kiemelkedik a nihilből, az az uszoda és a váltó. Az úszás az, ami közös értéket képvisel a társaságban, és néha tényleg úgy érezzük, hogy négyen csapatként és barátokként viselkednek. Persze ez az összhang csak addig tart, amíg narrátorunk nem ugrik túl hamar a vízbe a 4 x 100 döntőjében, diszkvalifikálva ezzel csapatát. Elszabadulnak az indulatok: Kacsa és Bója szemében ő lesz a bűnbak, Zolika pedig az ügyeletes lúzer szerepét is átveszi, innen pedig egyenes út vezet a tragédiához.
(Nem lehet megállni)
Mint azt már említettem, ez a regény bővelkedik a durvaságban, de a befejezés mindent új szintre emel. Barátok gyilkolják meg egymást, pontosabb Bója és Kacsa Zolikát. A gyilkosságnak nincs inditóoka, ha úgy tetszik, puszta kedvtelésből teszik a fiatalok, és ami még meghökkentőbb, előre megtervezve az egészet, nem hivatkozhatnak hirtelen indulatra vagy véletlenre. Mindennek tetejében miután Zolika teste már napok óta a vízben rohad, az elbeszélőt is a Derítőre hívják, és tudatlant tettetve megpróbálnak fényt deríteni arra, hogy kinek a holtteste van a vízben. Ha rajtuk múlna, még egyszer ölnének, és csak a szerencsének köszönhető, hogy a narrátor megmenekül. Az erkölcsi normák hiánya miatti nihil itt, a második megtervezett, öncélú gyilkossági kísérlettel kulminál. Kacsában és Bójában a tett helyessége vagy szükségszerűsége felől nem merül fel kétség, sőt egy pillanatig sem gondolkoznak el rajta. A rémálom után enyhe feloldás következik. A narrátor számára mintha egy kitörési lehetőség nyílna az úszással, kijuthat Kolumbiába a világbajnokságra, természetesen már szóló úszóként.
Az utolsó mondat nagyon sok fejtörést okozott a számomra: „Nem lehet megállni.” Többféleképpen illeszthetjük bele a műbe. Gondolhatunk az eddigi történekre: a gyilkosságra, a gyerekek viszonyára, az erőszakra, egyszóval a folyamatos romlásra. Ha így értelmezzük, egészen sötét és visszataszító képet kapunk a jövőről. Létezik egy pozitívabb olvasat is, mégpedig ha az úszásra és a narrátorra vetítjük a befejező sort. Így, ha nincs megállás Kolumbiáig, az a nihilből való kitörés lehetőségét jelenti.
Ha tudnám, hogy a Holtverseny nem történhet meg a valóságban, egy szórakoztató, kifejezetten morbid olvasmány lenne. De így, hogy valószínűleg már megtörtént, történik és jövőben is meg fog történni, borzasztó lidércnyomás. Ez a regény nem ifjúsági irodalom. Csak felnőtteknek.
2.
Fenyő D. György
Saját világába bezárva
Nyelvem lehetőségei énem lehetőségei – mondhatjuk a regény világától és szereplőitől fényévekre távol álló Wittgensteint parafrazeálva. Egy darabig csendben hallgatom ennek a faszfejnek a faszságait, de a végén annyira felbassza az agyamat ezzel a kioktató, lekezelő stílussal, hogy nem bírom türtőztetni magamat, és beszólok neki, hogy a kurva anyádat, aztán kinyomom a telefont, tárcsázom a mentőket, hagyom, hogy kicsengjen, és visszabotorkálok a sötétlő bambuszligeten át a sínekhez. Ez a nyelv nagyon pontosan, árnyaltan és természetesen hat. Persze furcsa leírva, mégis ha az ember elképzeli, hogy hallja ezeket a mondatokat, akkor természetesnek érzi őket. Teljesen érthető, mit akar a beszélő, szemléletesen és érzésvilágának megfelelően, adekvátan fejezi ki magát. Abban is, hogy miközben az események és az indulatok kifejezésére pontosan alkalmas, az okokat meg sem kísérli kifejezni. Mitől faszfej valaki? Mik azok a faszságok? Mit jelent pontosan, milyen érzéseket takar, hogy febassza az agyát? Mit takar pontosan egy telefonba bemondott kurva anyád? Milyen morális megfontolások alapján lesz valami faszság, vagy lesz valaki faszfej?
A könyv szereplői számára – ha nem is egyformán, de tipikusan – egyetlen ilyen mérce, norma vagy viszonyítási pont létezik: saját maguk. Az, hogy valami nekik jó vagy nem jó, tetszik vagy nem tetszik, előnyös vagy nem előnyös, kellemes vagy nem kellemes – abban a pillanatban. A rivális csapat a köcsög kaposváriak, a gyerek, akit meg akarnak verni este, kis dagadék, Kacsával ha nem spannolok, akkor csak úgy beszélek róla, hogy az a geci. Ebben a nyelvhasználatban a tökéletes reflektálatlanság a legfeltűnőbb: a hősök nem is akarnak árnyaltabbak lenni annál, mint amit így ki tudnak fejezni. Nem érzelem nélküliek, hanem nem tudják az érzelmeiket sem komolyan venni, sem átélni. És nincs dinamikája önmaguk és a másik személyiségének, nincs múltja vagy jövője, csak a jelen van, amiben valami jó vagy nem jó nekem.
Négy dolgot csinálnak: sportolnak, szexelnek, kábítószereznek és egymást bántják. A sport felemelő, embert próbáló és embert nemesítő tevékenysége abból áll, hogy az ifibajnokságon hogyan tudják legyőzni a rivális csapatot. Az edző, Bandi bá megfélemlítéssel él, ők maguk különféle doppingszerekkel. A négyszer százas váltó arról szól, kit tudnak kiszorítani a csapatból, hogy ki és hogyan rontotta el a váltást, hogy Kacsa egy Ezt elbasztad, bazmeg-gel ököllel üti arcon csapattársát és – mondhatjuk – barátját. (Gondoljunk közben egy pillanatra Ottlikra, a Buda nagy négyszerszázasára.) A szex egyrészt pornóoldalakból és farokverésből áll, másrészt abból, hogy a lányok hogyan szopják le bármely pillanatban és élethelyzetben a nekik kicsit is tetsző fiúkat. A főhős Kacsának megvolt az egész négyes lányváltó, és végképp lúzernek számít az, aki még szűz. Folyamatosan szívják a füves cigarettát, Kacsa szúrja is magát, tablettákat szednek és űrsütit esznek. Egymás bántása pedig (szívatása, csesztetése, baszogatása) a legtermészetesebb és legfolyamatosabb tevékenységük. Sok kis beszólást, egymás rovására elkövetett csínyt – mennyire nem illik ide ez a szó – láthatunk, például azt, hogy Zolikát megitatják a potencianövelővel, majd két napon át azon élcelődnek – ismét egy ebben a világban érvénytelen szót használtam –, hogy milyen kínos dolog folyamatosan álló farokkal élni.
Nem jobb az a felnőtt világ sem, amivel kapcsolatba kerülnek: a tanárokhoz semmi közük, az edző durva és alkoholista, Kacsa szülei milliomosok, akik mindent megvesznek, és úgy is képzelik, hogy minden megvehető a világon, a főhős édesanyja önmagával van elfoglalva, és végtelenül boldogtalan, Bója bátyja ugyanolyan agresszív és normákat nem ismerő ember, mint öccse. Egyetlen fontosabb tanár-történetük van csak, az is arról szól, hogy általános iskolás korukban az igazgató hogyan verte meg őket annyira, hogy összecsinálják magukat fájdalmukban és szégyenükben.
Ebből a világból, amelyben minden esemény a legális, a fél-legális és az illegális határán helyezkedik el, egy tökéletesen immorális világ képe rajzolódik ki. Az első jelenetben a betépve száguldozó fiúk elütnek valamit, először azt hiszik, vaddisznó, később kiderül, hogy egy öregember. Felmerül ugyan bennük – a főhős-elbeszélőnek és Zolikának –, hogy mentőt hívjanak, de végül nem teszik meg. Ennek a jelenetnek minden eleme visszatér a regényben, mintha ezt a képet bontaná ki a későbbekben. Az öregember elroncsolódott feje Zolika betonkockákkal szétroncsolt fejét előlegezi meg, a vaddisznó látomása a Bóját széttépő vaddisznót. Az itt öntudatlanul, gondatlanságból gyilkoló Kacsa a későbbi tudatos gyilkos előképe, a jelenet kellékei, a mobiltelefon, a semmit föl nem fogó Niki is mind-mind visszatérnek a regény folyamán, és minden visszatér a záró nagyjelenetben, a derítőnél.
A derítő bűzös, mocskos, rothasztó vize a könyv legfontosabb képi elemét, a víz képét folytatja: a medence, az uszoda, a gőzfürdő, az álombeli medence mind-mind ehhez tartoznak. Zolika egyhetes holttestének lebegését megelőlegezte a másik lebegés, a termálmedence-beli kockacsend, és megelőlegezte az állatkereskedés szétvert akváriumának képe, és a földre kiesett hal (a párducmintás vértesharcsa) fejének széttrancsírozása.
A könyv ereje és sodrása több elemnek is köszönhető. Az egyik vélhetően éppen az a koherens összeszövöttség, a jelenetek, alakok, helyzetek, képek feszes, előre- és hátrautaló rendszere, amiben semmi nem véletlen. Ennek egyik síkján azok a jelenetek és alakok vannak, akikből összeáll a történet (a fiúk baráti négyese, a többi haver, a lányok, a rendőrök, a verekedések), másrészt azok a képek, amelyek mélyebb szinten is a regény szövetét alkotják (az álmok, a számítógépes játékok, az állatok, a víz, a töltés).
A másik az a teljesen koherens és izgalmas nyelv, ami a regény használ. Nem elég azt mondanunk, hogy a szleng, mert annak – többek között ez a regény mutat rá erre radikálisan – több rétege van; a regény ennek a szlengnek a legalsó regiszterét használja. De következetesen és hibátlanul használja.
Nyelvem lehetőségei énem lehetőségei. Az az értelmezés, amely erre a tézisre épül, mindenképpen olyan horizontról tekint a regény hőseire és eseményeire, amely magasabban van a hősökénél. Ha ők így tudnak beszélni, ha így tudják kifejezni magukat, ha ez a nyelvük, akkor ezek is a lehetőségeik. Nyelvi világunk egyúttal érzelmeink, morális minőségünk meghatározója és jelzője egyben. Nyelvem határai énem határai – ha Wittgenstein ezt a megismerés és a nyelvi leírás értelmében használja is, a regény a nyelv egy másik aspektusára hívja föl a figyelmet. Arra, hogy a nyelvi regiszter, a nyelvi árnyaltság egyúttal az érzelmi és morális határokat is megszabja. És ha igaz, hogy a nyelv lehetőségei egyúttal az én lehetőségei is, akkor kijelöli azt a nagyon szűk érzelmi területet, ahol ezek a hősök mozoghatnak.
Persze lehet a könyvet egészen másképp is olvasni. Például ha a cselekményre koncentrálunk, lehet úgy, mint egy rendkívül izgalmas krimit, amelyben egy gyilkosság előzményeit és kifejletét látjuk. Ha a főszereplő négyesre koncentrálunk, Kacsára, Bójára, Zolikára és az elbeszélőre, akkor mint egy olyan ifjúsági regény kapunk, amely a társadalom és jog perifériáján tengődő fiatalokat mutat be. Ha a főhősre koncentrálunk, akkor – ennek fényében – az utolsó fejezetet és a regényzáró mondatot külön kiemelve egy olyan csellengő fiatal hős történetét olvassuk, aki morálisan nagyon mélyen volt sokáig, de akinek van esélye arra, hogy innen felkerüljön. Erre az értelmezésre utal az is, hogy az elbeszélőt az utolsó jelenetben győzni látjuk, és hogy a regény én-elbeszélés, ami szükségessé teszi, hogy valamikor, utólag, egy a cselekményhez képest külső pillanatban elmondja a történetet, megformálja, ami történt. Ezt a lehetőséget megelőlegezi, hogy neki voltak a leginkább morális megfontolásai a regény folyamán is (például ő akart mentőt hívni az elgázolt férfihoz, ő kereste Zolikát, amikor eltűnt, kicsit távolról és kicsit utálkozva nézi a kisgyerekek éjszakai beavatását). Igaz, ha vannak is morális fenntartásai időnként, ahhoz azért nincs ereje, hogy szembeszálljon a nála erősebb személyiségű Kacsával, és nincs ereje ahhoz, hogy az egészből kivonuljon.
A kallódó fiatalok az ötvenes-hatvanas évek jellegzetes hősei voltak. Azok a művek tipikusan olyan fiatalokról szóltak, akik maguk jók, csak nem találják a helyüket. Akiknek elegük lett a felnőttek pénzszagú világából, és valami jobb, érdekesebb, tartalmasabb és közösségibb életet szeretnének élni. A helyüket nem találó kamaszok általában szerethető hősök voltak, kereső hősök, akik vagy találtak valami megoldást, vagy nem, de ha eltévedtek, mindig visszataláltak. A Holtverseny hősei látszólag nem kallódnak, és ha van pénz a családban, akkor kritika és fenntartások nélkül élik ugyanazt az életet, mint a szüleik. Ha meg nem, akkor sem keresnek valami mást, valami olyan világot, amiben tartalmasabb lenne az életük, hanem elfogadják, hogy csak az van, ami van. Olyan gyerekeket mutat be a könyv, akik elfogadják, hogy annyi lehetőségük van az életben, amennyi ott van közvetlenül előttük.
Ettől nemcsak nagyon jó könyv a Holtverseny, de nagyon kilátástalan könyv is.
