Mészöly Ágnes
Régimódi mesék nagyobbaknak
A tizennyolcadik században két, egymásnak látszólag ellentmondó folyamat indult el a polgárosodott európai társadalmakban: a gyerekek családi-közösségi szerepe változni kezdett, az addig kis felnőttnek tekintett ivadék egyre több figyelmet kapott, hogy a huszonegyedik századra eljussunk a „gyereknek mindenből a legjobbat” megkérdőjelezhetetlen tételéig. Ezzel párhuzamosan a mese elkezdett kicsúszni a teljes jogú irodalmi műfajok közül, és az egyetemi tanszékekről és a szalonokból a kiságy mellé száműzetett.
A tendenciák mostanában mintha változnának. Már nem kell lelketlen szörnynek éreznie magát annak, aki felveti, hogy lehetséges kókuszháncs matrac nélkül is boldog gyermeket nevelni. A magyar gyermekirodalom pedig lassan kiverekszi magát a lesajnált sokad-hegedűs szerepéből: ha tanszéket nem is, de szakot kapott végre egy igazi egyetemen, és a gyerekeknek író szerzőknek sem kell feltétlenül pironkodniuk a „nagyok” között.
Ennek talán az is az oka, hogy az emberben, mint olyanban kiirthatatlan affinitás van nemcsak a történetek, de a csodás történetek, azaz a mese iránt is. És ez a mese-vágy nem szűnik meg azzal, hogy valaki átveszi a személyi igazolványát vagy legálisan megissza az első korsó sört. S mivel a komoly kortárs irodalom nem szívesen alacsonyítja le magát addig, hogy a mesére jellemző eszközökkel (mint egyértelműen jó és rossz szereplők, morális igazságot osztó történet, pozitív, lélekemelintésre alkalmas üzenet) éljen, a mesére éhes lélek kénytelen például szuperhős-filmekkel csillapítani ez iránti igényét. Esetleg elmenni gyerekirodalom-kritikusnak.
Illetve kénytelen volt, egészen az utóbbi időkig. Szerencsére egyre több szerző és kiadó ismeri fel a felnőttek vágyát a mesére, s így olyan gyönyörűségek kerülnek a könyvesboltok polcaira, mint Szabó T. Anna Senki madara című kisregénye, Schein Gábor Irijám és Jonibe című verses alkotása vagy Szabó Imola Julianna – mesékről, hacsak felnőtt mesékről is lévén szó, megengedett a nagy szavak használata – remekműve, a Kinőtt szív.
Épp ez az egyik csodálatos dolog ezekben a könyvekben. Hogy helye van bennük, velük kapcsolatban a nagy szavaknak is. A mese műfaja lehetővé teszi a szerzőknek, hogy egyes fogalmakat úgy használjanak, olyan kontextusban írjanak le, melyeket a „rendes” irodalom nem enged meg már. Elcsépeltnek, banálisnak tartja, elkoszolódottnak és kínosnak. A szerelem a huszonegyedik század kortárs magyar irodalmában leginkább megalázó, durva. Nem örök, nem önfeláldozó, semmiképp sem tiszta. A veszteség nem nemesít, a szülő… a szülőről jobb nem is beszélni. Felnőttmesét írván azonban e magasan jegyzett, már-már kanonizált írók-költők is megengedhetik maguknak, hogy intellektuális sallangok, túlracionalizálás, irónia és gúny nélkül írjanak érzelmekről. Méghozzá nemes, pozitív és építő érzelmekről.
Mesterségbeli tudásuk és a mese mint olyan megvédi őket minden olyan veszélytől, ami ezen a veszélyes terepen szerzőre leselkedni szokott. A mese, az az igazi, klasszikus, disneyben nem megforgatott natúr fajta, soha nem negédes, nem szentimentális. Gyönyörűek tehát ezek a szövegek, műalkotás-értékűek a könyvek, mégsem giccsesek. Letisztultak, lényegre törőek, egyszerűen szépek.
Egy közismert japán mondát, a daruasszony legendáját formázta újra Szabó T. Anna. Nem kerekített belőle modern regényt, ahogy Patrick Ness tette, nem váltott műfajt (illetve nem annyira), mint az angol-amerikai bestseller-szerző, csupán csipetnyi hungarikumot tett bele, pontosan annyit, hogy a puszta végtelenségével, a pásztorkutya hűségével a hazai olvasó számára érthetőbbé tegye a történetet. Tori és Tátos szerelme kapcsán a legősibb kérdéseket veti fel a kapcsolatról, a határokról, a titkokról, és képes ezekre egyszerű, de bölcs válaszokat adni. De ez a bölcsesség egészen más, mint amit a nagy életmegoldó könyvekből megszoktunk. Durvább, kegyetlenebb, egyszerűbb. Szabó T. Anna mondata is egyszerűek, kontrasztosan letisztultak. Semmi barokkos túlzás, egzotikus túlfűtöttség. Itt tényleg fekete-fehér a nyelv, ahogy fekete-fehér a táj is a téli pusztán. Legfeljebb némi szürke és piros. Ugyanilyen minimalisták Rofusz Kinga képei is. Három szín és néhány árnyalat tökéletesen elegendő ahhoz, hogy megteremtsen egy teljes világot, rajzoljon-fessen magányt, összetartozást, szabadságot.
Mintha egy érem másik, komplementer oldalát látnánk a következő kötetben, hiszen Rofusz Kinga illusztrálta az Irijám és Jonibe című Schein Gábor verses-könyvet is. Ráadásul szinte ugyanazokkal a színekkel: csak a kevés fekete-fehéret-szürkét itt a vörös-piros ezer árnyalata uralja. Ha Szabó T. Anna meséje letisztult és tágas, mint a téli puszta, Schein Gáboré túlfűtött, burjánzó korallzátony délvidéki tengeröbölben. A halkirálynő és a madárkirály története hasonló kérdésekre hasonló válaszokat mond, de a megfogalmazás, a forma teljesen más. Egyrészt az Irijám és Jonibe verses mese, de a próza-részletek is líraiak, képekkel, párhuzamokkal, költőiséggel. Másrészt meg sem próbál realisztikus lenni, nem törekszik semmiféle viszonyra a valósággal, csupán egyetlen részletét, a szerelmet emeli ki belőle, és a köré teremt varázslatos teret. Míg a Senki madara a történeten keresztül közöl, itt a történet másodlagos, szinte ürügy csupán. A kötetet a hátlapon hattól kilencvenkilenc éves korig ajánlja a kiadó, de ez a kötet sem gyerekeknek készült. Az Irijám és Jonibe nem ábrázolja olyan nyíltsággal a testiséget, mint a Senki madara, de a szöveg filozofikus mélysége nyilvánvalóan nem „kicsiknek” szól.
Nem kicsiknek, de gyerekekről mesél Szabó Imola Julianna a Kinőtt szív című felnőttmesekönyvben. Ez a kötet végre nyíltan meghatározza önmagát, nem kertel, meg sem próbál a gyermekirodalom álcahálója alá bújni. Annak ellenére sem, hogy ugyanolyan fontos az illusztráció, azaz ugyanúgy együtt él a rajz és a szöveg, sőt, csak képekkel-tipográfiával együtt értelmezhető a könyv, mint ahogyan a jobbfajta gyermekirodalmi alkotások általában. Maros Krisztina légies, érzékeny emlékvilágot teremtett. Nem a gyermeki világlátást idézi, hanem azt, ahogy a felnőtt visszaemlékszik a gyermekségére. Jellemzően ő is fekete-szürke-piros színekkel kelti életre a történetet, pedig ebben a könyvben szerelemről alig esik szó: egy apja halálát feldolgozó kislány és egy hirtelen megvakult gyerek veszteség-története a könyv. Gyerekhangon szól a szerző, de kifejezetten nem gyerekfülnek, olyan tragédiákról, melyeket jószerével még a felnőtt olvasó sem élhetett át. Mint mese-szöveg nem próbál intellektuális távolságot tartani a mindennapi fájdalomtól, de nem is válik érzelgőssé. Szabó Imola Julianna képes arra, amire csak a legkiválóbb írók: egyszerre tud lírai lenni és tárgyilagos.
Ezekben a könyvekben a mese mintha, kicsit újrastrukturálva, kicsit átértelmezve, de visszakapná régmúlt helyét a kortárs irodalomban. Szabó T. Anna, Schein Gábor és Szabó Imola Julianna olyan szövegeket alkotott, melyekben sallangok nélkül képesek létkérdésekről és alap-érzelmekről szólni, nem kínálnak megoldásokat, de nem félnek véleményt alkotni, megkülönböztetnek jót a rossztól, de egy pillanatig sem szájbarágósak, szentimentálisak vagy tudálékosak.
Mint ahogy a mesék tették a régi, szép időkben.
