Rácz I. Péter
Nagy dózisban riasztó
Vérfarkasok, vérszipolyok – az elmúlt években jobbára ezek a képzeletszülte lények uralták, az amerikai tinédzserek szerelmi/érzelmi tapasztalatlanságára/zavarodottságára alapozva, a melodramatikussá tett ifjúsági regények (és filmek) piacát. Majd aztán a „young adult” könyvek marketingmágiával terhelt világába a dicső varázslóiskolákból is áthordtak pár díszletet: az akár a szomszéd utcából is ismerős fejtágító intézmény diákjainak mindennapi izgalmai keltek – naturális és szupernaturális módon – látszatéletre a lapokon. S bár az osztálytermek falai már kevésbé mozogtak, a tinik azonban annál szorgalmasabban nyomogatták apró-cseprő ügyeik érdekében mobilszámítógépeiket – nem kevéssé demonstrálva: mennyire résen és testközelben van a szerző, hiszen naprakészen reflektál a Z generáció virtuális közösségi, digitális technológia-használatára (is).
(Vér)frissítőként hat már a tudata is, hogy egy ezektől eltérő tematikájú, írásművészetileg is értékelhető, valóságosnak tűnő kulisszák közt megelevenedni látszó figurákat mozgató regény kerül ki a gyártósoron születő, olvasóikat idiotizmusukban megerősítő termékek özöne mellette.
Bódis Kriszta írásának főszereplőjét, Carlót eredetileg Farkas Károlynak hívják, s jelentős metamorfózison esik át a Zagyva-parti városka gettóként elkülönített cigánytelepéről kijutva – megmutatva lényének animális és humán kettősségét (a keresztneve pluszban részben a szabadságra, részben ragadozómadárra utal). S a telep „bankárait”, uzsorás urait méltán azonosíthatjuk a mások vérén élősködő vámpírokkal, ráadásul egy bimbózó, „fajok közti” diákszerelem is szárba szökken a maga esetlen módján (a cigány Carlo és a magyar paplány, Jázmin között), azért a regény inkább tart rokonságot a szociografikus/realista irodalommal, semmint az urban fantasy egyes aleseteivel.
Ugyanakkor hiába a reménykeltő prekoncepciónk, a regény ránk is cáfol. Kezdve ott, hogy külön jelzetben a fikció, a fantázia birodalmába helyezi a mű történéseit, szereplőit – oké, biztos a beperelhetőség elkerülése végett van erre a „bármilyen egyezés a véletlen műve”-dologra szükség, gondolhatjuk, hiszen az író évek óta él és dolgozik az ózdi Hétes-telep cigány családjai között, s a könyvbéli történések nem pusztán légből kapottak. (Például, ahogy azt négy és fél éve a sajtóban is olvashattuk, a szeméthalmok elhordásával focipályát alakítottak ki az ott lakók – ahogy teszik ezt a regényben is Carlo és barátai A sátán arca című fejezetben.) De neki legyen mondva: az írás eleve túllép a valóságon… Szóval egyszerre próbál ránk zúdítani egy nagyon is szociohorror élethelyzet-koncentrátumot a magyar társadalom perifériáján tengődő kitaszítottakról, másrészt olyannyira irodalmasítani szeretné ezt, amennyire csak lehet. Rendben is lenne mindez, elvileg. Gyakorlatilag viszont sikertelennek minősítem a próbálkozást. Épp az irodalmisága kérdőjelezhető meg leginkább a regénynek. Ugyanis iszonyatosan didaktikusra, szájbarágósra sikerült. Ez nem mellesleg az ifjúsági regények régi szokványbetegsége: patikamérlegen méricskélt információs és tudásanyag mellett úgy-ahogy mondatokba csomagolt „erős” kiszólások, bölcselkedések, kimódolt okítások, vicceskedő és jópofizó, de katedraszellemű sugallmak. A Carlo Párizsban ráadásul rá is dupláz erre, mert miközben érezhetően próbálja elütni, legtöbbször humorba ágyazottan, a nagyfokú didaktikusságot, mégis pont ezzel sikerül kioltania a valóban eltalált részek hatását (cigányasszonyok pörlekedését, fiúk egymásközti vetélkedő ugratásait), a szereplői szájából a realista (értsd: elképzelhető) szituációkban hamisan csengenek a(z általában önreflexív) szavak (lásd: a pap látogatása Carlóéknál; Carlo és a magyar lány párbeszéde a megkülönböztetésről; a frissen szabadult Rostás edző előadása a küzdelem fontosságáról stb.). Szomorú, mert így a mű nem, pusztán a szerző személye, illetve az olvasó róla, a tevékenységéről való tudása hitelesíti jobbára a leírtak „valóságát”, irodalmon túli hatását – a szociális érzékenyítést. Mert ennek a műnek talán ez lenne az egyik művészi kihívása, tétje. Ehhez vélhetően éppen a választott műfaj/forma nem megfelelő, mert úgy nem lehet hitelesen ábrázolni, hogy a káromkodós Natasa kifejezéseit, amitől mindenki kifut a világból, a cél-olvasóközönségre való tekintettel álszemérmesen nem írjuk le, míg a vicces szófordulatokat igen. A szegénységről, az éhezésről, a kilátástalanságról, a drogokról, a prostitúcióról, a kiszolgáltatottságról, a visszaélésekről, az erőszakról, a rasszizmusról, a társadalmi konfliktusokról beszélünk ugyan, mert átszövi a mindennapokat, de csupán jelzésértékkel, majdhogynem hangsúlytalanul, az élet, az írás mellékes részeként… talán hogy az olvasó ne kapja riasztóan nagy dózisban a riasztó valóságot? Ez a bicsaklás akár a narrátori pozíció megválasztásából is adódhat, mert az fura módon van fölötte a szereplőknek, az elbeszélő hol beléjük lát, hol nem, valakibe igen, valakibe nem. (Borbély Szilárd Nincstelenekjében, ami nem ifiregény(!), a kitettség, a kiszolgáltatottság éppen az elbeszélői nézőpont miatt mozdíthatatlan, nem kifelé beszélő, s nem „véleményezett”.)
Az érzékenyítés kapcsán persze az is fölmerül, hogy eleve ki veszi (veheti) kézbe a regényt – kinek a kezébe adják a szülők, pedagógusok? –, nemcsak pont azok, akik már amúgy is érzékenyek a témára, a cigányság sztereotip megítélését elvetőkre? (A 16+-os karika a célközönséget jelöli, vagy a könyv korhatáros mivoltát hivatott jelezni?) Ugyanakkor – és ez a könyv erénye – olyan sikeres (hihető) a szereplők (amúgy talán kikerülhetetlenül sematikus) megjelenítése a megélhetésért küzdő, becsületes cigánytól a sajátjait kizsákmányoló, erőszakos bűnözőig terjedő palettán, hogy akarva-akaratlanul kontraproduktív is lehet a szolidaritás felkeltését mint szerzői szándékot feltételező olvasat szerint. Azaz a valóságra való kihatásaként megerősítheti a mind a cigány, mind a nem-cigány olvasóban a másik felet stigmatizáló kódokat, hiába a lehetőségek és élethelyzetek, egymás közti viszonyok, vagy éppen az elszigetelődés komplex hálózatának színre vitt, kontúros vázlata.
Szeretete, humora, motiváltsága ellenére ismét csak beváltatlan ígéretnek tételezem Bódis Kriszta legújabb művét – a Kemény vaj első 4-5 fejezetének önmagán túlmutató, irodalmi remeklését sem a korábbi Artistával, sem most, a Carlo Párizsbannal nem sikerült megközelítenie.
Bódis Kriszta: Carlo Párizsban, Tilos az Á Könyvek, 2014, 216 oldal, 2590 Ft.
