Kelemen Attila
A krimi elmarad, de addig is
Három hónapja kaptam kézhez ezt az alig hetven oldalas romantikus történetet. Azóta mindig nálam van, ha utazom, ami elég gyakori. (Egy könyv, ami sokat van veled, közben megtelik dolgokkal, amiket szinte önkéntelenül csúsztatsz bele. Jelenleg egy képeslap, egy kis Lego leírás és egy-két távolsági buszjegy van benne. Jó tudni.)
Több mint fél tucatszor olvastam el, és nem tudtam róla gondolni semmit. A nem tudtam gondolni semmit, azt jelenti, valami blokkolt abban, hogy szerep- és rutin nélküli értékítéletet hozzak.
A történet egy cseperedő lány története, aki más, mint a többi. Nem cicomázza magát, sokat olvas, képzelete szabad és kalandvágyó, és a fiúk közül is csak a suli magányos zsenijével rokonszenvezik. Ő maga is magányos. Egy olyan családban él, ahol nem szokás beszélgetni, a nővér affektálós, anyuci gátlásos, apuci meg kicsit bamba. És itt akadtam el. Mert le szabad-e írni egy olyan mondatot, hogy valaki más, mint a többi. Jelent ez még valamit? Nem ostoba ez? Mert vajon nem mindenki más, mint a többi?
Újságíróként nap mint nap azzal tesztelem demokrácia-kondimat, hogy vajon el tudom-e hitetni magammal, hogy mindenki más, és ezért mindenki egyforma fontos. Ez persze egy gáláns önbecsapás, mert nem mindenki nagyon más, és így nagyon nehéz az állítani, hogy mindenki egyforma fontos vagy egyforma értékes. Nem akarok értékfilozófiai vergődésben tetszelegni, de számomra nagyon komoly dilemma volt, hogy fogadjam-e el azt, hogy vannak értelmiségi sorsra predesztinált, az olcsón populáristól irtózó kiskamaszok. Van ilyen? Mikor az egész értelmiségi sors dolog nem igazán jelent már semmit. A kurzusaimon is azt tanítom, hogy már nincsenek értelmiségiek, nincsenek kiváltságos elitek, hanem inkább sok, laza centrumú, lazán kapcsolódó értékvilág van. És azt is, hogy amit az egyetemeken mondunk, egy igazi humanista számára nem kinyilatkoztatás, legalábbis nem inkább, mint egy taxisofőr diagnózisa ugyanabban a témában.
Ez a francia kislány, Viktória, történetünk hőse márpedig: más. Kicsit sematikusan, kicsit ízig-vérig, de más. Mert máshogy fogad be, más a belső ideje, mások a prioritásai. Az elismerten zseni srácon kívül, akihez finomka szálak tekerik, nincs hozzá fogható. Nem vesz részt a vele egykorúak által populált életvilágban. Mert más. Más. Más. Huh, mégiscsak jó ez a szó arra, hogy elmondja: különleges vagy, még akkor is, ha ez nem egyértelmű mindenki számára. És: jogod van pinklila ködnek tekinteni azt a széles populációt, ami olyan emberekből áll, akiket unsz.
Ha ezt a könyvet egy magányos kislány kezébe adjuk, többszörösen is jót teszünk vele. Ez a kis kötet egyféle példabeszéde annak, hogy különlegesnek lenni nem instant előny, de minden látszat ellenére van egy szellemi klub, amit meg fogsz találni, mert oda tartozol. És megrendítően beszél arról is, hogy a felnőtté válás csalódások és felelősségek kövezte kényszerpálya.
Timothée de Fombelle: Ábrándok könyvtára, fordította Pacskovszky Zsolt, Móra, 2014, 96 oldal, 1990 Ft.
