Limpár Ildikó
Robopipőke
Mítoszaink, az archetípusokat felvonultató mesék alapjaiban határozzák meg életünket, életszemléletünket, ezért fontos – és szükségszerű –, hogy ezek a történetek időről időre megújuljanak. A posztmodern magával hozta a kulturális közkincsek újraértelmezését, és ebben központi szerepet kaptak a Grimm-mesék. A méltán leghíresebb átiratokhoz tartozik Neil Gaiman Hó, tükör, almák című elbeszélése, amely Hófehérke kissé kriptaszagú történetét szellőztette ki (és tette gótikusan kriptaillatúvá), de megemlíthetjük a Fabulák képregénysorozatot is, amelyben a Grimm-mesék szinte teljes szereplőgárdája visszaköszön – miután az emberek unalmas létsíkjára kényszerültek menekülni, hogy most itt boldoguljanak, amennyire lehet, békességben. Az átiratok tehát a reneszánszukat élik, ám ezek a történetek jellemzően nem a tudományos fantasztikum zsánerén belül kerülnek feldolgozásra, így Marissa Meyer vállalkozása, mely Cinder kalandjait a negyedik világháború utáni, disztópikus környezetbe helyezi, egyedi hangvételt és üdítő változatosságot ígér.
Az ötrészesre tervezett Holdbéli Krónikák-sorozat minden egyes kötetének címe egy-egy Grimm-mese női karakterére és történetére utal. Négy jól ismert mese – Hamupipőke, Piroska és a farkas, Aranyhaj, valamint Hófehérke és a hét törpe – adják a sorozat alappilléreit, öt központi szereplővel, mivel Hófehérke mellett külön (előzmény)történetet érdemelt ki a gonosz mostoha is. A sorozatindító Cinder név sajnos a magyar olvasóközönségnek nem sokat jelent (hacsak nem olvassa félre Cider-nek), míg angolszász közegben egyértelműen előhívja a Cinderella (Hamupikőke) nevet, annak szokatlan, becézésmentes változatával. Viszont valljuk be, a Hamupipő elég hülye név lenne… így jó megoldásnak tartom az alcímmel kiegészített borítót: Hamupipőke a kiborgok között – ez egyszerre utal az alapmesére és a zsánerre, valamint az újraértelmezett karakter legfontosabb jellemzőjére, miszerint Hamupipőke a nem túl szép, új világban, Új Pekingben kiborgként jelenik meg.
Cinder karaktere egyértelműen a regény erőssége. Olyannyira komplex és szépen kidolgozott szereplő, hogy mellette a többiek viszont meglehetősen papírmasé-karaktereknek hatnak – ez különösen igaz a karikaturisztikusan megfogott mostoha anya és legkedvesebb lánya esetében. A sematikusabb karakterábrázolások azonban nem rontják bántóan az összhatást: egyrészt tudatosítják bennünk a meseelemeket, másrészt bizonyos szereplők, mint például Kai herceg, egyértelműen felmutatják a későbbi kibontakozás lehetőségét. Mindemellett vannak ötletes karaktermegoldások, amelyek kárpótolnak bennünket a tapasztalt hiányosságokért. Cinder barátnője például meglehetősen kliséfigura lenne, ha nem egy robot személyiségéről beszélnénk; így viszont egy nagyon kedves és enyhén bizarr szereplővel gazdagodott Meyer világa. Vagy például Levana, aki a gonosz, világuralomra törő uralkodó(nő)/varázsló típusába tartozik, meglehetősen lecsupaszított motivációs bázissal (feleségül menni Kai herceghez, és így átvenni az uralmat a Föld fölött – pedig a képességei és a lehetőségei egyértelműsítik, hogy ezt a házasság-fázist simán passzolhatná, és úgy is elérhetné a célját). Ám mivel bűbája a Hófehérke-mese komplett átértelmezéséből adódik, kifejezetten izgalmas jellemmé válik a történet előrehaladtával.
A sorozatot egyrészt a központi szereplő, másrészt a világ kidolgozottsága emeli ki a mostanság divatos young adult regények közül. Bár a futurisztikus környezet önmagában talán nem túlzottan eredeti: a robotok az emberek mindennapjainak részét képezik, az állampolgárokat nem okmányok, hanem chipek alapján azonosítják, az emberiséget egy megállíthatatlannak tűnő, halálos kimenetelű járvány, a letumózis tartja rettegésben. A Föld legnagyobb birodalma a Keleti Nemzetközösség, legnagyobb vetélytársa pedig a Hold, amellyel folyamatosan a háború szélén táncol. (Míg a földi jövő a tudományos-fantasztikum igényével íródott, a Holdon való életről nem sok szó esik, és egyelőre inkább a fantasy vonalat erősíti.) A Holdbéli krónikák univerzumának sava-borsát az adja, hogy valóban kreatívan sikerült átformálni az ismerős meséket – ráadásul úgy, hogy a különálló egységeket egy nagy ívű történetté gyúrta a szerző. Az első kötet végén nem zárul le Cinder története, sőt, látjuk a fordulatot, amely megmutatja, milyen új úton indul majd el a szereplő. Meyer, nagyon okosan, felvillantja a teljes sorozatot jellemző koncepcióját is: olvashatunk egy jelenetet Aranyhajjal, és miután említésre kerül Winter, Levana elzárva tartott mostohalánya, nemcsak egyből helyére kerül az uralkodónő karaktere, de tudjuk, lesz még szerepe a későbbiekben Hófehérkének is, és a hölgyek előbb-utóbb összefognak majd Levana ellen.
A hatalmi harcokra összpontosító sorozat kulcsfigurája Cinder, aki több mint egyszerű kiborg. Erre mintegy a könyv harmadánál rá is jövünk (nincs túlkomplikálva a történetszövés), a záróakkordok környékén pedig már nem csupán az olvasó, hanem az érintett karakter is rájön a titokra. A sztori azonban nem erre a meglepetésfaktorra épít (nagyon helyesen). Van ezen kívül még pár fordulat, a számomra legkedvesebb épp az, hogy bár a könyv nyilvánvaló Hamupipőke-szubverziónak indul, nem ott és úgy végződik, ahol és ahogy ezek után várnánk. Cinder ugyanis nem hagyja, hogy sodorják az események – így (alkotója, Meyer) nem hagyja azt sem, hogy karakterét szolgamód gúzsba kössék az eredeti meséből fakadó elvárásaink.
Cinder hamupipőkés kiszolgáltatottsága olyan személyiségjellemzőkkel párosul, amelyek nagyon is huszonegyedik századiak. Ez a női karakter lencseválogatás helyett robotokat és egyéb műszaki cikkeket szerel, és ez a fajta szolgaság sokkal életképesebbé teszi, mint archetípusát, akiből nyilván kiváló háziasszony válna, ha nem menne végül hozzá a herceghez, aki mellett úgysem kell majd sepregetnie. Nem egy természetfeletti csoda teszi lehetővé, hogy elmenjen az év társadalmi eseményére, hanem az ő saját, felelősségteljes döntése. És végül, de nem utolsó sorban, köszönőviszonyban sincs az első generációs Disney-féle hercegnőfilmek női ideáljával: kiborg jellemzői miatt a társadalom egyfajta szörnyként tekint rá – Meyer pedig nagyon szépen játszik ezzel a megoldással. Egyrészt remek választás Cindert nézőpontkarakterként szerepeltetni, az ő szempontjából láttatni az új köntösbe csomagolt történet nagy részét, és egy kiborg precizitásával jelezni annak érzelmi következményeit; másrészt a Robopipőke koncepció kiváló alapot szolgáltat arra, hogy a családon belül tapasztalható kitaszítottság motívumát olyan kontextusba helyezze a szerző, amely igen kurrens társadalmi párbeszédekhez és vitákhoz kapcsolódik: például a megváltozott női és férfi sztereotípiák, valamint a másság diskurzusaihoz.
Meyer debütáló alkotása felkerült a New York Times bestseller listájára – és azt gondolom, teljesen megérdemelten. A szerző friss, szórakoztató, ugyanakkor a kortárs társadalmi jelenségekre is tudatosan reflektáló mesét írt. A szöveg – és a magyar fordítás – gördülékeny és igényesen megfogalmazott. Meglehet, a történet néhol picit bicegős – ám kit ne kárpótolna az alig zavaró botlásokért a kép, amelyben Robopipőke nem a cipőjét, hanem a teljes lábfejét hagyja a palota lépcsőjén?
Marissa Meyer: Cinder – Hamupipőke a kiborgok között, fordította Bujdosó István, Alexandra Kiadó, 2012, 436 oldal, 3499 Ft.
