Mészöly Ágnes
Kettős érzések
A probléma alapvetően az elvárásokkal van. Régóta áhítozunk már a Nagy Magyar Ifjúsági Regényre, ami egyszerre lesz népszerű, mint az Alkonyat és minőségi, mint a Chaos Walking (és lehetőleg trilógia, mint mindkettő). A Tilos az Á Könyvek a Másvilág-trilógiával épp ezt ígéri nekünk. Szeretjük Finy Petrát, egy csomó jó dolgot olvastunk már tőle, persze korántsem mindent, hiszen munkássága olyannyira széleskörű, hogy egyszerű olvasó érdeklődési köre nehezen öleli fel azt.
Az én érdeklődési körömbe viszont pont beleillik legújabb kamaszregénye, a Kettő. Olvasó tizenévesek olvasó szülője, saját jogon is fantasy-rajongó, ide hát nekem ezt a papírkötésű újdonságot, ami már a borítójával (Dániel András remek munkája) is azt ígéri, amire vágyom: egy csodálatos, különleges világba tett izgalmas utazást!
Már azelőtt sajnálom, hogy a könyv csupán kétszáz-egynéhány oldal, hogy igazából belemerülnék az olvasásba. A young adults regénynél már-már műfaji elvárás, hogy négy-ötszáz oldalas legyen. Minimum. Nem csupán azért, mert az ifjú (és idősebb) olvasók imádnak átrándulni más világokba, és ha már megmártóztak, hosszan lubickolni is bennük, hanem azért is, mert a fantasy (urban fantasy, steampunk, stb) regényekben megjelenő különleges tárgyi és természeti körülmények, törvények, viszonyok, sőt, az esetleges teljes alternatív történelmi-gazdasági-szociális háttér megismertetéséhez és kidolgozásához rengeteg bekezdésre, jelenetre, párbeszédre van szükség. Ezek nélkül a fantasy mint olyan egyszerűen nem létezhet: nem véletlen, hogy A Gyűrűk Urának csupán a háttértörténete több kötetet tesz ki.
Már a könyv első lapjain nyilvánvalóvá válik, hogy a szerzőnek nem kevés köze van a vizualitáshoz. Nemcsak a fejezetcímek, hanem a szöveg is intenzív képiséggel dolgozik: még a legcsökevényesebb fantáziájú olvasónak sem eshet nehezére elképzelni Tisztavárost és környékét.
Meglepő azonban, hogy a történetet elbeszélő tizenöt éves kamasz – aki egész életét Tisztaváros kivételezett polgáraként élte, úgy, hogy állatokkal, növényekkel nem találkozhatott – szinte minden harmadik mondatában egy-egy állathoz, növényhez hasonlítja az őt körülvevő dolgokat. Ennek a furcsaságnak ugyan a regény második felében jut többé-kevésbé magyarázat is – de ez még nem jelenti azt, hogy az olvasót ne zavarná meg az a tény, hogy Nikk, aki egy olyan társadalomban él, melyben a természetes környezet teljes kiirtása és átalakítása a történelmi múlt homályába vész, olyan hasonlatokat használ, amilyen a „kaparni a falat, mint egy bezárt kutya”.
A regény világa és alapkonfliktusa egyszerre egyedi és ismerős. Egyedi, mert a szerző, mint tapasztalt szakácshoz illik, jó érzékkel adagolja az egyenként régóta használt, már-már toposznak számító hozzávalókat a sikeres történet receptúrája szerint, és ismerős, mert igazán nagy meglepetést, igazán különleges ötletet nem találunk a könyvben. A Tisztaváros-Természetváros ellentéte (azaz az életet túlszabályozni próbáló technokrata társadalom és a naturális lét híveinek konfliktusa) sokszor és sok helyen megíratott már; Blanco, a könyv főgonoszát játszó polgármester nem csak titulusában hasonlít a Chaos Walking Mesterpolgárához; a stressz hatására fizikai és pszichés állati tulajdonságokat mutató egyedek pedig csak annak nem ismerősek, aki még sosem futott bele a Grimm című sorozat egyetlen epizódjába sem.
A kötet kamaszok számára készült. Laza, könnyed stílusú párbeszédek jellemzik, szóhasználata jellemzően a mai tizenéves korosztály verbalitását veszi alapul. Néha kicsit furcsa a pesti szlenget Természetváros lakóinak szájából hallani, ám bőven kárpótolnak minket a pergő, jól szerkesztett párbeszédek, az időnként hangos nevetésre ingerlő replikák. A leíró részletek helyenként idegenségbe hajlóan költőiek, de ezek az ellentétek egyáltalán nem tesznek rosszat a szövegnek.
Finy Petra, mint szinte mindenki, aki kamaszoknak ír, valamilyen szinten feladatának tekinti az olvasó ifjúság okítását is. Mással nem magyarázható, hogy a szövegben egyre másra felbukkannak olyan kultúrtörténeti utalások, amelyeknek ottléte gyakorlatilag semmi mással nem indokolható. A Kettő világa egy fiktív világ: legjobb esetben is a Föld bolygó, egy hatalmas kataklizma után. Houdini, Jaques Brel szerepeltetése gyakorlatilag érthetetlen, hacsak nem arra gondolunk, hogy az író szívesen venné, ha ezekre a manapság – valljuk be – az ifjúság körében nem éppen népszerű művészekre legalább a google-on rákeresne néhány olvasó.
Mindezek ellenére olvasmányos, sőt, magával ragadó a Kettő című regény. Az utolsó fejezetek bőven tartogatnak meglepetéseket az olvasó számára, a fordulatok nem maradnak el, a befejezés pedig pontosan annyira nyitott, amennyire az egy trilógia első kötetétől elvárható. Azaz semennyire.
Mégis van vele egy komoly probléma: hogy 215 helyett nem legalább hatszáz oldal. Ha ugyanis legalább hatszáz oldalas lenne, a szerzőnek lenne, vagyis lett volna bővebben helye és ideje arra, hogy tényleg kidolgozza azt a sajátos világot, amit megteremtett. Az olvasónak lenne arra lehetősége, hogy mélységében is megértse ezt a világot, magának az elképzelt helyszínnek és helyzetnek pedig arra, hogy olyan csiszoltan és precízen megálljon a saját lábán, ahogy azt egy fantasy-scenáriótól elvárjuk.
Akkor nem futna folyton-folyt önellentmondásba a Kettők és Egyek világának történetisége. (Például a Nagy Háború, azaz a Borzalmak Napja időpontját illetően: míg a regény első fejezetében olyan régen történt, hogy emlékeit csak egy eltitkolt ásatáson látja meg véletlenül a főhős, a könyv második felében már a Nikkel egykorú, vagy pár évvel idősebb szereplőknek is személyes élményt jelent – és ezt az ellentmondást egyáltalán nem sikerül feloldani néhány félmondattal, miszerint Tisztaváros lakóit elektrosokk-kezeléssel szabadították meg emlékeiktől).
Akkor a helyszínek nem maradnának jelképesek, és a Kettő világa, az összes benne lévő remek ötlettel egy működő, élő, szerves és lélegző egészet alkotna.
Akkor az egyébként nagyon jól megírt, apró jelenetek (mint például az Üvegbúra című fejezetben feltűnő autista kisfiú emléke és halála) nem zavaró kérdések tömkelegét keltenék az olvasóban*, hanem gazdagító, szerves részei lehetnének a regénynek és a Kettő univerzumának.
A Kettő olvasatán kivédhetetlenül felsejlik bennem Finy Petra egyik előző meseregénye, a Szárnyak és paták. Abban a könyvben is körülbelül három kötetre való remek ötlet, cselekményszálacska, kép, szösszenet volt – és ugyanígy nem hagyták lélegezni, tündökölni egymást, mint ebben a regényben. Pedig a fantasy talán a legideálisabb műfaj egy olyan csillogó fantáziájú szerző számára, mint Finy Petra – feltéve, ha nem sajnálja az időt, a babramunkát és a fáradságot egy önmagában megálló, saját belső logikájának megfelelő váz megteremtésére és az apró részek összecsiszolására.
Finy Petra: Kettő – Másvilág trilógia, 1. rész, Tilos az Á Könyvek, Budapest, 2014, 216 oldal, 2490 Ft
* Pl.: Az autista kisfiú már Tisztavárosban élt? Ha igen, hogyan lehetett autista, hiszen Tisztaváros lakói a gyógyszer szedése következményeképp semmiféle betegségtől nem szenvednek?
Ha nem, hogy-hogy Nikk, illetve Nikk édesanyja emlékszik az esetre? Nem törölték ki mindenki memóriáját elektrosokkal? Stb. …
