Ayhan Gökhan
Egyszusz-mesék
Lackfi János és Ijjas Tamás vadonatúj, az idei könyvhétre megjelent mesekönyve egy szuszra, méghozzá egy igen rövid szuszra elolvasható. Nem vitték túlzásba, amint azt az oldalszám ékesen bizonyítja, de ugyanez nem igaz a röviden és szemtelenül adagolt történetekre, mint a túlzások leghőbb gyűjteményére.
Ha a cím ellent is mond a valóságnak – tudomásom szerint akad az irodalomban jó pár rövidebb és velősebb mese, nem is olyan messze, elég a magyar népmesékre gondolnunk –, az oldalanként változó mesék kitüntetett figyelmet szentelnek a rövidséggel járó, néhány sorban rejlő megoldásoknak és ötleteknek, így mindkét szerző sajátos, öncélúságtól mentes, tiszta műfajt teremt. Lackfi szövegeiben a tőle megszokott, már-már megkövetelt utánozhatatlanul pimasz stílusát és feketén korszerű (vagy korszerűen fekete) humorát nem fogja vissza, hovatovább, mintha a szerző erre várt volna, mindent kienged és udvariasság, előzékenység nélkül borít fel, csiklandoz-rak-kever össze hagyományt és a mesékre jellemző mindennemű szabályt: a legabszurdabb helyzetekben jelenít meg toposzokat, csetlő-botló, sárkányra-menő, világlegszebbért-megküzdő, legkisebb fiú hősöket, mesebeli fordulatokat és fonákokat. Átírás, átverés és felforgatás történik itt nyilvánosan, s Lackfi János szövegein keresztül megidéződik a pár éve Vörös Istvánnal közösen írt mű, az Apám kakasa, a magyar költészet klasszikus műveinek gyereknyelvre átírás-gyűjteménye. A mesebeli étkezőasztalon most terítékre került Piroska és a farkas vagy más, nép- és műmesék – Lackfi asztalán disznóevések és disznóviccek áldozatai lesznek, s a Szabó Gyula hangján hallott szövegek fűrészzajjá, satuba szorult kiáltássá züllenek: „de a nagymama éhes és szomjas és mérges lett a falánk és iszákos Piroska miatt, akinek meg piszkosul fáj a feje a bortól, úgyhogy tanulság, gyerekeknek a bor akkor se való, na!” Modernizált, a huszonegyedik század trendjeinek és stílusának megfelelő, vagány, humorból-született, telitalálat mesemondatok ezek, egy-egy szöveg a népmesék paródiája, más szövegek épp ellenkezőleg, a paródiák meséi.
Ijjas Tamás – a könyvben a piros színnel jelölt versenyző – szövegei takarékosabban, mérsékeltebben működnek, kellő humorral és játékkal, szógyurmázással, szóforgatással. „Nem is, mert arról szól, hogy a világ legrövidebb meséje valójában a világ leghosszabb meséje, csak nem írták meg rendesen”, „nem is, a világ legrövidebb meséje egy légtornászról szól, aki olyan ügyes volt, hogy leugrott valahonnan, de azóta sem ért földet”. Még egy idézet: „Nem is, a világ legrövidebb meséje mindenkiről szól, de olyan sokan vannak, hogy nem férnek bele”. Ijjas szövegei egy klasszikus mese lehetőségével indulnak, s aztán váratlanul átfordulnak valami jóleső, humoros blődségbe, ironikus kritikával illetve ezzel a mesét, mint műfajt. Nagy izgalommal várnánk, hogy folytatódjanak, az alapszituáció sokat ígér, s végül is ebből az ígéretből dolgozik a szerző: sajátságosan kifordítja a mesekezdeményt és csírájában fojtja el.
A szerzők laponként váltják egymást az itt a vége, fuss el véle-célszalagig. Címei nincsenek a meséknek, a megkülönböztetést az illusztrációk és az oldalszám segíti.
A célközönség meghatározása nekem mindenképpen problematikus, nem tudom, esti mese formájában betöltik-e a szövegek a funkciójukat, vagy nagyobb gyerekeknek ajánlottak és felnőtteknek – talán ennek is, annak is. A legegyszerűbb az, hogy másfél éves kortól kilencvenkilenc éves korig ajánlható A világ legrövidebb meséi.
A könyvet illusztráló Molnár Jacqueline képei jól követik, fedik le a szövegek minden csínját-bínját, hangulatuk tökéletesen árnyalja a mesékben megbújó atmoszférát. A humoros, szépen színezett, eleven és modern rajzok helyenként olyannyira kiválóan sikerültek, hogy minőségüknél fogva jobban uralják a teret, mint az alájuk írt mesemondatok. Három alkotó munkájával van tehát dolgunk!
Lackfi János – Ijjas Tamás: A világ legrövidebb meséi, Molnár Jacqueline illusztrációival, Móra Könyvkiadó, 2014, 53 oldal, 2490 Ft
