Tóth Patrícia
Tóból lett óceán
Neil Gaiman legújabb regénye különleges. Mondom ezt úgy, hogy nem rajongok különösebben a munkásságáért, legalábbis a regények terén semmiképp. Az Óceán az út végénnél azonban már az első pár oldal után nyilvánvaló, hogy Gaiman-nek jót tett ez a kisebb szünet – legutóbbi regénye (A temető könyve) öt éve jelent meg. Ezúttal sokkal összeszedettebb, letisztultabb az írásmódja, tudatosabban vezeti és tartja kézben a cselekményt, pedig korábban ez nem volt rá jellemző. Nincsenek feleslegesen nagy vagy éppen vicceskedőnek szánt kitérők és magyarázatok a történetben, szerencsére a korábban gyakran patetikussá váló mitologizálást is mellőzi, és végig megmarad egy egységes – a német romantikát és Andersen meséit idéző – lírikus atmoszféránál.
Keretes szerkezetben, visszaemlékezésként meséli el egy névtelen kisfiú történetét, és a dűlő végén lakó, csak nőkből álló Hempstock családdal való találkozását. Ők hárman a tápláló és védelmező nő attribútumai, akikről ugyan konkrétan nem tudjuk meg, hogy kicsodák, mégis egyértelműen felismerhető az ősi mitológiák világából és a neopaganizmusból kölcsönzött Istennő alakja, aki gyakran jelenik meg hármas aspektusban, fiatal lányként, anyaként, és bölcs idős asszonyként. (Számos vallásban használták ezt az archetípusos figurát a beavatás irányítására, hogy a hőssel megismertesse és megértesse a látható világ természetét.) A három nő mintha a valóságból kiszakadva élne, világok határán, az idő által érintetlenül. Lettie-vel, a legfiatalabbal lesz jóban a fiú, és együtt kell felvenniük a harcot egy másik dimenzióból átszökött ősi szörnyeteggel, aki (kihasználva a felnőttkor csapdájába esettek frusztrációit és fixációit a pénz, a hatalom vagy akár a szex iránt) azt adja meg az embereknek, amire leginkább vágynak – és ehhez természetesen női alakot ölt magára.
Bár a történet a hétéves elbeszélő felnőtté válásáról szól, ő mégis csupán arra szolgál, hogy rajta keresztül belelássunk Hempstock-ék misztikus világába. Az Óceán…-ban ugyanis csak mellékszerep jut a férfiaknak, passzív elszenvedői a nők által irányított cselekménynek. (Érezni, hogy Gaiman tényleg erősen feminista feleségének, Amanda Palmer-nek írta a könyvet.) A kevés férfi szereplő közül egyiknek sincs neve, az elbeszélőn kívül csak az apját és az eseményeket beindító öngyilkos opálbányászt említik. Továbbá észrevehetjük például, hogy a fiú mindig az anyja könyveit olvassa, amelyek mind erős női protagonistákat vonultatnak fel. Hiába van apja, a nők jelentik számára a biztonságot, és a veszélyt is egyben, miután a szörny magára ölti a nevelőnő Ursula Monkton alakját.
Ursula Monkton nagyon hasonló a Coraline „másik” anyafigurájához, emellett a német romantikában és a dán népballadákban feltűnő gonosz, tündérszerű lényeket idézi, akik magukhoz ragadják a gyerekeket. Azonnal eszünkbe juthat róla a Hókirálynő is, és a regény más pontjaiban is érezhető, hogy Andersen klasszikusa mennyire hatott Gaiman-re. Lettie Hempstock feladata ugyanaz, mint Gerdáé, saját életét kockáztatva kell megmentenie a fiút, aki egy véletlen folytán került a gonosz Ursula Monkton hatalma alá. Míg Andersennél az ördög tükre fúródott a kisfiú szívébe, Gaiman-nél egy féreg darabkája maradt benne (és bár győznek, a befejezés nem teljesen boldog, hiszen a férget nem lehet kiszedni, örökre berágta magát a fiú szívébe). A Coraline-nál egyértelműen mesével volt dolgunk, itt sokkal inkább összemosódik a valóság a képzelettel. Nem tudjuk, hogy amit látunk, az csak egy magányos és dühös kisfiú megelevenedett fantáziája, a valóság allegóriája vagy igazi varázslat.
Elsőre úgy tűnhet, hogy az Óceán… háttérvilága nem túl kidolgozott, hiszen szinte semmit sem tudunk meg a miénk mellett létező misztikus másik világról, de több Gaiman-könyvet olvasva rájöhetünk, hogy ezek – Stephen King műveihez hasonlóan – egy nagy, közös univerzum részei. A Hempstock család már egyébként is régóta fel-feltűnik a regényeiben, Daisy Hempstock a Csillagporban, Liza Hempstock A temető könyvében szerepelt, de a Sandman-ben is találhatók utalások a Hempstock-okra.
Bár elsősorban nem gyerekkönyvként tartják számon, mégis úgy gondolom, hogy az Óceán… tipikusan az a fajta regény, amit tizenéves kortól kezdve érdemes újra és újra elővenni, mint Grimm, Andersen vagy éppen Hoffmann meséit, hiszen olyan komplex szimbólumrendszerrel dolgozik, ami minden olvasáskor mást mond. Kortól is függ, hogy éppen a történet melyik része kerül előtérbe, első olvasatra sötét tündérmesének tűnik, majd egyre több lesz. Leginkább olyan, ahogy Gaiman elbeszélője jellemzi a mítoszokat: „Azok nem felnőttmesék, de nem is gyerekmesék. Annál is jobbak. Csak vannak.”
Neil Gaiman: Óceán az út végén, fordította: Pék Zoltán, Agave Könyvek, Budapest, 2013, 180 oldal, 2880 Ft
