Bánáti Anna
Tudja-e magáról a bolond, hogy bolond?
Amikor az ember tudja, hogy egy tizenhat éves lány naplóját fogja olvasni, akaratlanul is a korábbi tapasztalataira épít, hiszen sok naplós könyv jelent már meg. Lídia naplójáról is azt hittem, hogy egy könnyed, derűs és (természetesen) happy enddel végződő könyvet fogok olvasni, de végül valami egészen mást kaptam.
A többi naplós könyvhöz hasonlóan Lídia története is azzal kezdődik, hogy a lány megindokolja, miért kell írnia. De rögtön érezhető, hogy az ő stílusa más, mint amihez esetleg szokva vagyunk (például a Neveletlen hercegnőnél). Bár Lídia megígéri, hogy naponta írni fog, ez nem jön össze, így sokkal természetesebb és életszerűbb lesz a napló – hiszen a legtöbb emberrel nem történik minden egyes nap valami fontos, amit muszáj leírnia, még akkor sem, ha középiskolás és tombolnak a hormonjai. Emiatt a könyv kicsit el is távolodik a naplójellegtől, mert Lídia sokszor csak az olvasó kedvéért szögez le olyan dolgokat, amiket egyébként felesleges lenne kiemelni, mert az ember a naplót magának írja, önmagát pedig általában ismeri. Lídia azzal indokolja a naplóírást, hogy szeretne normálisabb lenni. Eleinte úgy tűnik, hogy ez tényleg ráfér a lányra, mert egy olyan festőművészbe szerelmes, aki 1932-ben meghalt. A könyv legerősebb és leggyengébb részei ehhez a szerelemhez köthetőek: Lídia legjobban megírt bejegyzései azok, melyekben arról beszél, hogyan látogatja meg dédapját és utána Gulácsyt. Az egész történet csak a könyv végére áll össze, de tökéletesen adja át az olvasónak azt az élményt, amibe Lídia is beleképzeli magát. Ezzel ellentétben a Gulácsyval való képzeletbeli beszélgetések inkább csak kizökkentik az olvasót a történetből: a szöveg egyszerre archaizál és használ szlenget, ami erőltetettnek hat. Ez a modern-régies kettőség végigvonul a könyv egészén is: Lídia szereti a művészetet, a régi korokat, de sok fontos esemény Facebookon történik.
A legtöbb fiatalnak van olyan korszaka, amikor valaki olyanba szerelmes, akit nem ismer, aki már nem él, vagy soha nem is létezett. Egyre jobban belemerülve a könyvbe úgy tűnik, hogy nem is olyan vészes ez a helyzet, vagy csak az írónőnek nem sikerült hitelesen megfognia Lídia és Gulácsy szerelmének lényegét. Persze az is lehet, hogy nem igazi szerelemről volt szó. Akárhogy is, néhány fiú felkelti Lídia érdeklődését, és ezzel párhuzamosan, de zavaróan váratlanul ritkulnak a Gulácsyval folytatott képzeletbeli beszélgetések a regény közepén.
A könyvben amúgy Lídia összes ismerőse valamilyen szinten fura. Sára szabályosan kémkedik a szerelme után (ha erre fény derülne, lehet, hogy össze sem jöttek volna). Vendel kissé megfoghatatlan a maga vallásos-fizikazseni módján, Kati a magyartanárba szerelmes. Zsigerre rá lehet ugyan fogni, hogy művészlélek, ezért feledkezik meg olykor a világról, de azért az elég ritka, hogy hónapokkal az első találkozó után sem kérdezi meg egy nála jóval fiatalabb lánytól (akitől egyébként akar valamit), hogy tulajdonképpen hány éves.
A regény legnagyobb erőssége, hogy a karakterek precízen és érdekesen vannak kidolgozva, olyannyira, hogy nem a külső események, hanem a szereplők váratlan reakciói viszik előre a történetet. Vendelben egyszerre megvan az állandó kiszámíthatatlanság és a kiszámíthatatlan állandóság, de ez csak a könyv végére áll össze. (Például végig reménykedtem abban, hogy összejönnek Lidivel, pedig ez a jelleméből adódóan nem lett volna logikus.) A történet nagy része az ő karaktere köré épül, neki szól a napló eleji ajánlás is, s emiatt az például sosem tűnt reális opciónak, hogy Lidi és Zsiger között komolyabb kapcsolat legyen. Zsiger karaktere minden szempontból telitalálat: az elején gyanús, hogy csak úgy ráír Lídiára, és ellenszenves, ahogyan mindig megmondja a frankót és utasítgatja az embereket („ha még szeretnél, szólsz”), de a kezdeti rossz érzések lassan elhalványulnak, ahogy halad előre a történet. Mind Gulácsy, mind Vendel sokkal megbízhatóbb, mint Zsiger, akiről érezhető, hogy nem való Lídiához. Így e „szerelmi” szál vége nem meglepetés. Az viszont igen, hogy a lány milyen tárgyilagosan képes írni Zsiger erőszakoskodásáról, és arról, hogy Zsiger tehetsége kárba vész a drogok miatt. Az olvasó ugyan megijedhet a fiútól, de kifejezetten jó, hogy a könyv nem erre helyezi hangsúlyt (azaz nem az a történet vége, hogy Lídia rohan a rendőrségre).
A Lídia, 16 teljesen más, mint amit egy hasonló műfajú könyvtől várnánk, de a kezdeti lendület nem csak a meglepetés miatt tart ki a könyv végéig, hanem azért is, mert az egész szöveget átitatja egy olyan különleges hangulat, amit nagyon ritkán találunk kamaszoknak szánt könyvekben.
Gévai Csilla: Lídia, 16, Tilos az Á Könyvek, 144 oldal, 2250 Ft
