Kelemen Attila
Patkányimitátorok éve
Az anyagot akkor ajánlanám tizenéveseknek, ha olyan büntetéssel akarnám sújtani őket, ami emlékezetes és maradandó. Persze a gyakorlattal rendelkező olvasó a harmincadik oldal után teljes immunitásra tesz szert az ecsetelt borzalmak hatásával szemben, és ennek két oka is van. Az egyik a szöveg egyre növekvő túlírtsága, a másik a szerkezeti improvizáltság. A szerző nem tudja tartósan fenntartani a valószínűtlen valószerűségének illúzióját, és a közel hatszáz oldalas volumen sem hoz enyhülést a regény tetszetős, álspontán képekben tobzódó, kényszeredetten humoros felszínességére. A patkány éve egy elkeseredetten hosszú menetelés a logikus cselekmény deficitjének palástolására. A szerző sok mindent dokumentál, de alig tud megmutatni valamit.
Amivel itt dolgunk van egy apokalipszis-regény, amiben több tiritarka emberi váladék folyik össze, mint víz a Gangeszen, nagyobb a szadisták száma, mint csúcsidőben a latinamerikai diktatúrákban és több a kihelyezett fancy kulturális utalás, mint az összes pesti romkocsmában elhangzó csajozós szövegben egy hosszú hétvége alatt, egybevéve.
Ami elsőre szembetűnik, a szüzsé kozmikus léptéke és az ehhez mért írói eszközök relatív szegénysége. Ha igaz, hogy a legromlottabb romlottság céltalan, a legkegyetlenebb szadizmus pedig alapvetően diszkrét, úgy ezek nem nyernek bizonyítást ebben a kötetben. Delektáló, hogy három, a tankönyvekben külön fejezetekben szereplő, itt keresztnevükön kódolt filozófus, Ludwig, Martin és Karl amolyan közeli kolesz-barátok lesznek. Szerencsétlen, megkeseredett, nevetséges figurák, akik akkor hatolnak a legmélyebbre önmagukban, amikor belenyúlnak a saját nadrágjukba. De barátság még nem jelent filozófiai műhelyt. A filozófus párbeszédek nem jönnek létre, ezek az emberek banálisak és elhasználtak, belső lelakottságuk ábrázolása ugyan nem mentes a banalitásoktól és kliséktől, mégis, olykor egészen megindító. De a varázs nem tart sokáig, mert hol egy szappanopera színvonalú párbeszéd, hol egy ördöglakatszerű utalásrendszer reménytelenül leegyszerűsíti, vagy éppen elbonyolítja a filozófusok egymás közti kémiáját.
A történetben ezek a logosz nélküli filozófusok egy démoni terv padavanjai, egy Cynthia nevű dögös likvidátor önkéntes szuperrabszolgái. Egy negyedik filozófus média-próféta lesz, ő Friedrich, és nem fél használni azt, ami nála van. Csak egész pontosan nem tudjuk, mi van nála, mert az apokalipszis kezdetén sugárzott rádiós beszédét nem olvashatjuk el, csak annyit tudhatunk meg belőle, hogy „egész jó volt”.
A szereplők között ott van még egy traumatizált üde szadista fiú, szerepe szerint önfeledt erekcióban szédelgő szexuális rabszolga. A borzalmas rémtetteket egy felügyelő hivatott felgöngyölíteni, de dolga inkább az, hogy műfaji támpontot adhasson az olvasónak, tudniillik az anyag egy krimi. Csakhogy a nyomozás dialektikája hiányzik a regényből. Amint a nyomozó megjelenik, az olvasó méltán nézhet fel kérdő tekintettel, hogy tudniillik „minek”. No, de erre a regény végén választ kapunk. Ekkor a kérdés már nem a minek, hanem a „hogyan”.
Összegezve: A patkány éve szórakoztatóbb lenne rövidebben, teleologikusabb cselekményvonallal, kevesebb klisé perverzitással. A kegyetlenség és szenvedés poézisa szótlanabb, intuitívebb és ambivalensebb, mint amit ettől a regénytől remélhetünk.
Bartók Imre: A patkány éve, Libri Kiadó, Budapest, 2013, 574 oldal, 3990 Ft
