Zólya Andrea Csilla
Monyótörténetek
A manók ugyan nem voltak szereplői az ősi magyar hiedelemvilágnak, mára mégis népszerű, sokak által kedvelt és éltetett mesefigurák, mások szerint pedig aggasztóan sokszor felbukkanó hőseivé lettek meséinknek. Apró lények ők, akik között a legkülönfélébb alakok tűnnek elő, jók és gonoszak, varázserejűek és furfangosak, vagy inkább csak mókásak, házban élők vagy erdőben lakók, máskor bányákban rejtőzők, és persze az sem lényegtelen, hogy láthatóak vagy láthatatlanok. Megnevezésük is változó, hiszen attól függően, hogy melyik kultúrkörből erednek nevezik őket koboldoknak, manóknak, házimanóknak, gnómoknak, mamusnak, törpéknek elfeknek vagy apró tündéreknek stb., akiknek viszont alakjuk és jellemzőik sokszor összemosódnak egymással.
Gergely Edó Monyómesék című kötete szereplői révén óhatatlanul is felidézi és provokálja a manókról s manószerű lényekről szerzett eddigi tudásunkat, miközben az itt megismerhető új lények által vitathatatlanul igyekszik elkülönülni tőlük és megteremteni velük szemben a távolságot. Az első mese címe (Edó mesél a monyókról) és alcíme is mintha az eddigi tipológiát felülírva annak az ígéretét hordozná, hogy e kötetből egy teljesen új lény-típust lehetne megismerni, azaz a monyókat, akiknek ugyan nevük hangzása is felidézi a manókét, mégis külön nemzetséget jelölnek, „akik mindenfélék tudnak lenni, de leginkább érthetetlenül huncutok”. (5.) Az új típusra vágyók azonban már az első mondat után hoppon maradnak, hiszen nem egy mindentudó narrátor hangja beszél a monyókról, hanem egy olyan elbeszélő, aki pusztán megosztja az olvasóval a monyókról szerzett tapasztalatait, mialatt ő sem igazán ismeri őket: „Nem tudom, milyenek a monyók. Mindig másak, és mindig máshonnan bukkannak elő”. (5.)
Az első mesében többféle monyó is felbukkan: egy monyólány, aki éppen azt számolja, hogy hányféle illata van a gyöngyvirágnak, egy házimonyó, aki az elbeszélővel arról cseverészik a konyhában, hogy milyenek is az emberek, illetve Rezső, a borzos plüssmaci álcája mögé rejtőzködő monyó. A második történet eltávolodik az ember otthonától, melyben egy tisztáson élő három jó barát monyó próbál – az emberekhez hasonlóan –, otthont teremteni magának egy gombában majd egy málnaszem belsejében. Otthonteremtő akciójuk mindig az éhségük elhatalmasodásával meghiúsul, egy briliáns ötlet azonban elvezeti őket az igazi boldog otthonukhoz, a vacsoracsillagra, amit valószínűleg már nem fognak megenni, hiszen „a vacsoracsillagon mindig van vacsora” – tudjuk meg a mese végén. (15.)
A további tíz történet egy rövidebb meseregény Samuról, az öreg vízimonyóról. Ő egy csatornában éldegélő monyó, akit különböző kalandok érnek a narrátor otthonában. Samu természetesen több monyóval is találkozik, akik többnyire házimonyók, például Lackóval, a laza monyófickóval és Lujzival, a kulcslyukmonyóval, Samu majdani szerelmével, akivel monyócsaládot alapítanak. A monyók mellett a meseregényben feltűnnek még egy másik apró lényfajta tagjai, a süsüfélék fajtájából valók, akik bár több dologban is hasonlítanak a monyókhoz, nem összetévesztendők velük.
Kalandos és izgalmas történetszálak bontakoznak ki Gergely Edó első mesekönyvében, mégis a kötet építkezését tekintve szembeötlőek a bizonytalanságok. Zavart okozhat a kötet végül be nem váltott ígérete miszerint megtudjuk belőle, kik is a monyók. Az első két különálló, egymástól független mese egy olyan mesekönyv képzetét kelti, amelyen keresztül ez fokozatosan kibontakozik. A Samu-mesék érezhetően már nem ezt a célt követik, hanem a családi házban élő vízimonyó történetét mesélik el, Samu kalandjait, hogy hogyan teljesedik ki Lujzival a szerelme, s hogyan növekszik meg benne a vágy a világ megismerésére. Tehát az első mesékben több szereplőn keresztül körvonalazódni kezd, milyen sokfélék is lehetnek a monyók, a második részben Samu történetén, találkozásain és vendégein keresztül leginkább az öreg vízimonyó egyedi vonásaira kerül a hangsúly.
Ugyan Samuról túlzás lenne azt állítani, hogy rá is érvényes lenne a monyókról elhangzó „érthetetlenül huncut” jelző, egy igen kedves, kiegyensúlyozott és melegszívű figurája a kötetnek. Kilencvenkilenc éve lakik a házban, melyben most a narrátor is a kisfiával. Kora ellenére az ereszcsatorna ellenőrzésére vonatkozó kötelességtudata cseppet sem hagyott alá. Éli megszokott életét, s ahogy eddig is hozzá jött a világ a lakók és vendégek váltakozásával, most is ez történik. S bár a vénség jeleként testszőrzete lilára kezdett váltani – mint megtudjuk így őszülnek a vízimonyók –, s negyvenhét fogából már csak hét maradt, mégsem kell aggastyánként elkönyvelni, hiszen folyamatosan nyitott az új kalandokra.
Gergely Edó meséinek a karakterek érzékeny ábrázolásán túl talán egyik legfontosabb erénye, hogy egymással párhuzamosan több történetszálat tart mozgásban, a monyók és a süsüfélék történetei mellett egy anyának és kisfiának mindennapjai jelennek meg. A kis család és a lények élete ugyan egy fedél alatt egymással párhuzamosan zajlanak, mégis több szempontból összefonódnak és gazdagítják egymást találkozásaikkal, s azzal, ahogy tükröt tartanak egymásnak. Egyrészt a monyók tekintetén keresztül megismerjük, milyenek is a ház lakói a csatornáról nézve, a függönytartóról, a konyha legrejtettebb zegzugaiból, a gyerekszobában az ágy alól a sok játék közül. Az ember számára a különös, sokszor szokatlan, általa ritkán tapasztalt látószög finom részletekkel és éles kontúrokkal mutat rá az emberek egy-egy tulajdonságára, szokására, a jó és rossz dolgaira egyaránt. Ezt kiegészíti és erősíti az első mesében a néhány testrészét megmutató házimonyó bölcs bírálata és vallomása az emberekről, amelyből kiderül, hogy bizony az emberek alig ismerik saját magukat és a gyerekeiket: „Nos azt hiszed, hogy a gyerekek szülei ezzel másképp állnak? Hát nem. Pont olyanok, mint a gyerekek. Nyafognak összevissza. Mert csak akkor tudják meg igazából mit szeretnének, mi is a bajuk, ha erre időt szánnak. Nagyon sok időt. De az emberek inkább fecsegni, locsogni, nyafogni szeretnek. Az gyorsan megy. S kész.” (8.)
Az édesanya és kisfia perspektívájából a monyók eseményei, és kalandjaik szintén más értelmezést nyernek, kiegészítve a monyók látószögét. A Samu-mesék végén kurzívval jelölt bekezdésekben olvashatók az anya és kisfia gondolatai, valamint beszélgetésük. E narratív megoldások kétségtelenül igen aktuálissá és élővé teszik Gergely Edó monyó-meséit, amit sajnos megtör, hogy egy-egy mese végén (pl. a Samu a vágottszeműeknél telel, Tavasz a házban című mesékben), a vélhetően hasonló funkciójú szövegrészek még sincsenek jelölve.
A kisebb bizonytalanságokon azonban nem nehéz túllépni, hiszen a Monyómesék nagyon szerethető mesevilágot és mesenyelvet jelenít meg, ami Kürti Andrea remek illusztrációival együtt kétségtelenül a kortárs gyerekirodalom figyelemre és olvasásra méltó kötetei közé emeli a könyvet.
(Gergely Edó: Monyómesék, illusztrálta: Kürti Andrea, Koinónia, Kolozsvár, 2012, 72 oldal, 2200 Ft)
