Mészöly Ágnes:
Helló, Gagarin!
A nosztalgia korszerű. Lassan visszatekinteni sem kell, a nyolcvanas évek és a létező szocializmus nem kísért; újratestesült, itt van közöttünk és körbevesz minket, kockásabroszos szórakozóhelyek képében csábít a belvárosban, téli fagyiként kelleti magát külföldi tulajdonú áruházláncok polcairól.
Irodalomban is, természetesen, legyen az tisztességes szép-, vagy gyerek. Pesti barokk, A kőmajmok háza, sorolhatnám. Vörös István a Gagarin, avagy jóslástan alapfokon című regénnyel teszi meg, amit a korszellem kíván, mely regény, legalábbis a hátsó borítón olvashatók szerint: „nemcsak kamaszregény (…), nemcsak társadalmi és világnézeti tabló, hanem a be nem vallott világnézetek föltérképezése is, és az 1980-as elmaradt földrengéstől kezdve a misztikum keresésének racionális története”.
Azért ez így fenyegetően hangzik.
Főképp, hogy Vörös István még gazdagon illusztrált, nyolc-tíz éveseknek ajánlott verses meséiben is alapvető lételméleti kérdéseket boncolgat. Gagarin, nyolcvanas évek, kamaszregény, misztikumkeresés – nem lesz sok ez egy kicsit?
A regény főhőse Péntek Boldizsár, a budapesti N. Pálné X. Tamásné gimnázium tanulója. Történetét egy kortársa, talán osztálytársa meséli el – a narrátor személye mindvégig titokzatos marad. A regény a legszebb szerelem és a leggonoszabb tréfa ígéretével csábít – s ez az ígéret csak annyiban tartatik meg, amennyiben minden szerelmet legszebbnek s minden ugratást leggonoszabbnak tekinthetünk. Boldizsár kalandjaiban nincs semmi különleges, mégis csupa „leg”, ahogy mindannyiunknak aktuálisan a saját első szerelmünk a legelső, első csalódásunk a leggyilkosabb. Csecsemőnek minden vicc új, kamasznak minden gondolat világmegváltó.
A cselekmény hétköznapi. A regény szerkezete, nyelvezete sem nevezhető különlegesnek. Nem használja a nyolcvanas évek kamaszszókincsét, meg sem próbál korhű lenni. Mintha a szerzőnek tényleg nem lenne semmi más célja bő háromszáz oldalon keresztül, csak elmesélni egy kiemelkedőnek nem igazán nevezhető kamasz átlagos, saját maga számára talán döbbenetesen eredetinek tűnő, valójában minden kamasz által végiggondolt gondolatait, végigvergődött felnőtté válását. Nem akar faxnit, nem használ bitang megoldásokat, klasszikus lineáris történetmondás, biztos kézzel rajzolt miliő, de semmi extra.
És éppen ettől lesz a Gagarin – nem találok megfelelőbb szót – remekmű.
Egy kamaszokról, kamaszoknak is szóló, nyolcvanas éveket, azaz az író saját kamaszkorát (mely egybeesik a Kádár-rendszer agóniájának kezdetével) felidéző regényben millió hibába eshetne a szerző. Eluralkodhatna rajta a nosztalgia vagy a múlt gyűlölete, túlzottan karakteresnek vagy sematikusnak alkothatná a szereplőket, ítéletet mondhatna az akkori és a mai társadalom felett...
Vörös István nem kikerüli ezeket a hibákat, hanem lazán átslisszol közöttük. Egyszerűen semmiből nincs sok. Semmiből túl kevés. Az olvasóval-összekacsintás nem válik kényszeredett hunyorgássá. Az utalások, legyenek politikaiak vagy kulturálisak, nem érthetetlenek és nem erőltetettek (talán csak a gimnázium neve szájbarágósan József Attila-i), egyszerűen működik a regényben minden: a dramaturgia, a szereplők közötti kémia, a párbeszédek. Minden.
Ráadásul Vörös István nem képes kibújni saját bőréből. Számára teljesen mindegy, hogy gyerekverset ír vagy bevásárlólistát, bármikor képes olyan mondatokat elhelyezni – teljesen koherensen – a szövegben, amelyek megbújnak észrevétlenül, aztán mikor mit sem sejtve arra jár az olvasó, robbannak, mint taposóakna a demilitarizált övezetben. Ezek a mondatok egyszerűek, lélegzetelállító valóság- vagy igazságkoncentrációval. „A nevetés ostyába csomagolja a múlandóság ciánpiruláját”, olvassa az ember, ölébe ejti a könyvet, és bambán bámul a metrón szembeülők arcába. Legalább három megállón keresztül.
Bármilyen fenyegetően hangzik is tehát a hátsó borítón, hogy misztikum meg világnézet, legszebb szerelem meg földrengés, nem szabad bedőlnünk az olcsó marketing szövegnek. Ez a regény szimplán jó, talán a legjobb az utóbbi évek nyolcvanaséveket-kamaszkort-apafiúviszonyt boncolgató opusai közül. Legyen az szépirodalom vagy gyermek. Igen, komolyan gondolom. Igen, az összes körberajongott, hatalmas sikerű keményfedelest is beleértve.
Kérdés persze, hogy nevezhető-e ifjúsági regénynek a Gagarin. (Sőt, kérdés az is, hogy kell-e egyáltalán efféle címkét ragasztanunk rá vagy bármelyik regényre). Akár a manapság népszerűnek mondható – a „szakma” által örvendezve fogadott –tabudöntögető programregényeket tekintjük etalonnak, akár a klasszikus definíciót (ami nem létezik), képtelenség dönteni pro vagy kontra. S ez mindenképpen jó hír: a legjobb ifjúsági regények (kezdve mondjuk a Zabhegyezőtől) onnan ismerkszenek meg, hogy nem ifjúsági regények.
Ha valami csoda folytán Vörös István könyve eljutna azokhoz, akik most élik meg minden idők legszebb szerelmeit, jó eséllyel aratna nagy sikert közöttük. Persze nem hangosat, átütőt, eladásilista-rengetőt. Ilyesmi egyébként is teljesen idegen lenne a Gagarintól. De nagy összegekben mernék rá fogadni, hogy sok kamasz véleménye olyasmi lenne, mint jelen sorok írójának – egyébként kritikus lelkületű – nagygimnazista fiáé, aki sommásan csak annyit mondott a könyvről, miután fél nap alatt elolvasta: fasza.
(Az olvasáshoz a szerző Gustav Mahler szimfóniáit ajánlja. De a Pannonia All Stars Ska Orchestra Hello, Gagarin című száma is remekül beválik.)
Vörös István: Gagarin, avagy jóslástan alapfokon, Jelenkor Kiadó, Pécs, 2013, 320 oldal, 2800 Ft
