Németh Eszter
Könyv receptre, avagy a sors mégsem egy mocskos áruló?
„Az összes létező brosúra, weboldal meg hasonló a rák mellékhatásai közé sorolja a depressziót. Pedig a depresszió nem a rák mellékhatása. A depresszió a haldoklás mellékhatása. (A rák is a haldoklás mellékhatása. Úgyszólván minden az.)“
John Green könyvének rögtön a második bekezdése ez. Magáról a regényről kb. fél éve hallottam egy egész napos könyvmaratonon, ahol Klaus Novak (1000 und 1 Buch szerkesztője) fel is olvasott belőle. Konkrétan az első két oldalt. A rengeteg könyvcímből ezt az egyetlenegyet sikerült megjegyeznem. Rossz kritikát sem találtam róla, pedig nagyon kerestem, hogy ne kelljen elolvasni Hazel Grace és Gus történetét.
Hazel ugyanis utolsó stádiumos rákos, akinek a tumorát egy kísérleti gyógyszerrel sikerült összezsugorítani, így pár évvel meghosszabbítani az életét. Anyja kérésére elmegy egy támaszcsoportba, mert „csak egyetlen ótvarabb dolog van a világon annál, ha az ember tizenhat évesen harap a fűbe a ráktól, mégpedig az, ha az embernek olyan kölyke van, aki fűbe fog harapni a ráktól.“
Hazel a csoportban találkozik az isteni Augustus Watersszel, igen így, az epitheton ornans-ával egyetemben, Hazelből egyszerre Hazel Grace lesz, és elkezdődik kettejük története. A leendő olvasók egy része nagyjából itt kap a fejéhez, hogy jaj, megint egy hollywoodi love story, konyhafilozófiával körítve. De nem. Itt csak szarkazmus és realitás van. A szereplők beszélgetéseiből kiderül, hogyan viszonyul Hazel, Gus és Isaac (Gus barátja, szintén rákos) az élethez, illetve a halálhoz. Nincs nagy, romantikus heroizmus, nekik is fáj, és nem akarnak meghalni. És egy ponton már bizonyítani sem.
A regény megváltástörténet, a rák mellett szól a depresszióról, a barátságról, és nincs benne egy épkézláb karakter. Sok vonatkozásban rokonítható Dóka Péter A kék hajú lány című könyvével, bár a két kötet különböző korosztályoknak szól. A nyílt és rejtett történetekben felfedezhető párhuzamosságok mellett a két kötet elbeszélői stílusa is hasonlít, de az a kopogós, lecsupaszított elbeszélői mód, amely – magyar gyerekirodalmi előzmények híján – Dóka Péternél még csak kísérlet, John Green-nél megvalósul.
Hazel kölcsönadja Gusnak a kedvenc könyvét, a Mennyei megbánást, Gus pedig a videójátékokból származó regények világába invitálja. Így kezdenek beszélgetni. És nem csupán felületes dolgokról, hanem mindarról, amit az életről, a halálról, a szerelemről, a felnőttségről és a szexről gondolnak. („A rákos gyerekek alapjában véve mellékhatásai annak a szüntelen mutációnak, amely lehetővé tette a földi élet sokféleségét.“) Hazel Grace és Gus messze nem egzisztencialisták vagy filozófusok, nem is akarnak azok lenni. Haldokolnak, csúnyán, véresen, néha vizeletben fetrengve. Mégis már a regény első oldalain kiderül, hogy Gus a feledéstől fél, attól, hogy nem hagy nyomot a világban. Miközben Hazel pontosan tudja (és ezt a tudást aztán képes át is adni, a saját nyugalmával együtt), hogy ők, rákosok, csak mellékhatások, és különben is minden mulandó. Még Gus a élet felől érvel, Hazel már a halál felől nyugodt.
A Csillagainkban a hiba mégis szerelmi történet is, ahol fokról fokra, Hazellel együtt az olvasó is beleszeret Augustus Watersbe, aki valódi Grál lovag. Hazel különben a kiskocsin húzható oxigénpalackjával közlekedik, Gusnak pedig le kellett vágni az egyik lábát a rák miatt. A könyv nem szépít semmit. Rengeteg dolgot megtudhatunk a rákról, légmellről és hasonlókról, ezek azonban csak a regény elolvasása után kezdenek hatni. Végre egy love story, ami nem a megszokott rutin szerint halad.
Amikor Gus megtudja, hogy Hazel nagy álma, hogy találkozzon Peter van Houtennel a Mennyei megbánás írójával, aki évek óta nem válaszol a leveleire Gus akcióba lép. És bár a csillagokban minden meg van írva (vagy talán épp azért) sikerül neki. A Dzsinn Alapítványnál kapott kívánsága segítségével végül elviszi Hazel Grace-t Amszterdamba. Ahol Peter van Houten éppenséggel csalódást okoz, és Hazel nem találja meg a könyvére vonatkozó válaszokat. A végét azonban nem mondom el, mert a könyvet el kell olvasni!
A magyar cím az angol fordítása, a német viszont, Der Schicksal ist ein mieser Verräter (A sors egy mocskos áruló), előrevetíti, hogy azért ne nagyon számítsunk happy endre. Szívem szerint, egy másik olvasóhoz hasonlóan, én is sarokba vágtam volna a könyvet, mélységesen megdöbbenve azon, hogy a fenébe lehet ilyet (jót) írni. Egyszóval a könyv hat, bőr alá megy, zsigerig hatol, nem marad közömbös az olvasó. Garantálom.
John Green: Csillagainkban a hiba, fordította: Bihari György, Gabo Kiadó, Budapest, 2013, 296 oldal, 2990 Ft
