Mészöly Ágnes:
A halál és a lányka
Közös és alapvető élményünk a halálfélelem. Gyermekkorban és felnőttként többé-kevésbé sikerül mással elfoglalnunk magunkat; de kiskamaszkorban elvékonyodik az önvédelem burka. Az elmúlástól való félelem mindennapos érzés egy egészséges tizenkét-tizenhárom éves kölöknél. Ideális kor ez, ha megnyugvásra nem is, de néhány fontos kérdés átgondolására mindenképpen.
Egy kórházban, ahol a kiszolgáltatott és esendő beteg ember még az önrendelkezés látszatától is meg van fosztva, felerősödnek a kétségek és a félelmek. Ideális hely a kórház, ha gyógyulásra nem is, de egy olyan regény színhelyéül, mint Dóka Péter A kék hajú lány című műve, mindenképpen.
A kék hajú, nem kérdés, különlegesség. Már a borító is: rég nem láttam ilyen sikerült címlapot. A címszereplő portréja profilból, királykék tincsek örvénye, és egy szürke folt, ami a háttér fehérségét megtörni kívánó szürke pacának tűnik csupán. És ami valójában a fenevadként vicsorgó halál. Lakatos István festménye Rorscharch-tesztnek is beválik. Az illusztráció a könyv lapjain sem kevésbé nagyszerű, a karakterek élnek és mozognak, a képek ezernyi titkos és nyilvánvaló utalással (melyből külön kiemelnék egy gyerekrajznak álcázott kép-a-képbent, mely egy bizonyos Doktort ábrázol a kórház folyosójának falán), a főszereplőt pedig mintha a fiatal Martin Freemanről mintázták volna.
Míg a rajzok egyértelműen találnak a megcélzott olvasóközönség (az a bizonyos, elvékonyodott önvédelmű kiskamasz csapat) életkorához, a könyv tipográfiájának többi része félreértésekre ad okot. A betűk túl nagyok, a kötet és a szövegtörzs formátuma, a zseniális és életkornak megfelelő képek elrendezése egyaránt gyerekkönyvet ígér. Az ötödikes-hatodikos, aki kötelezően az Egri csillagokkal és A Pál utcai fiúkkal küzd, joggal húzza a száját egy ilyen, látszólag pisis alsósoknak készült, nagy betűkkel szedett „mesekönyvre”. És ezen nem sokat változtatna egy odabiggyesztett „tizenkét éven felülieknek” felirat sem – öntudatos prepubertás nem lapozgat efféle képeskönyvet. Már ha egyáltalán a kezébe kerül a kötet. Szülőként, ha a tizenkét évesemnek keresnék olvasnivalót, biztosan nem jutnék el A kék hajúval a pénztárig. Sajnálkoznék, de kár, hogy nem két-három éve jelent meg ez a jópofa könyv, jó lett volna a Már tudok olvasni mellett – és ott hagynám a polcon.
A remek kisregény akkor sem érné el célját, ha mégis megvenném, és kiskamaszom még védett életkorban lévő öccse orra alá dugnám. Hiába olvasná el, a nyolc-kilenc-tízéves gyereknek – általában – még vakfoltja van a halálra. Egyszerűen nem értené az egészet. „Ühüm, jó volt,” – mondaná, és nyilvánvaló lenne, hogy fogalma sincs arról, mit olvasott.
Pedig a regény jó. Nagyon jó. Ha regénynek tekinthetjük egyáltalán.
Az alapjában egyszerű cselekmény, a kórház és a család sematizált ábrázolása tökéletesen alkalmas arra, hogy egy beavatástörténetet eredményezzen, annak minden kötelező kellékével. Kísértés, pokolra szállás, felemelkedés, csábítások, próbák, időleges elbukás, idősebb mester és az összetett főhőst ellenpontozó felületes-komikus segítő barátok – minden megvan a könyvben. Remekül követik egymást a cselekmény elemei, jól szerkesztett, átgondolt az egész.
A karakterek – a főhős Olivéren, aki egy közepesen véletlen baleset következtében kerül a kórházba, és Mirán, a daganatos, operációra váró kék hajú lányon kívül – valamelyest elnagyoltak, és egyáltalán nem tűnnek hús-vér szereplőknek. S ez nem is véletlen, hiszen tényleg nem is azok; amennyiben Dóka Péter élő, minimálisan is reális mellékszereplőket akart alkotni, elhibázta a dolgot. De, legalábbis az én olvasatomban, nem ez volt a cél: Olivér családja – akikben a pozitívum szikrája sem fedezhető fel, viszont egyszerre szánalmasan és szórakoztatóan rémesek –, Zsombor és a kórházi dolgozók nem is igazi mellékszereplők, csupán egy misztériumjáték kellékei.
Ugyanez érvényes a cselekmény bizonyos elemeire is. Ha egy realitásban játszódó történetként olvassuk A kék hajút, bosszantó következetlenségnek tűnhetnek, mert igazi funkciójukat a regény másodlagos (vagy elsődleges), valóság feletti szintjén érik el. Szerencsére ez nem vonatkozik a főszereplő Mira betegségének mibenlétére és tüneteire: ezek orvosilag és lélektanilag egyaránt tökéletesen a helyükön vannak. A szerző még a kerekesszékben ülőket ábrázoló írók számára külön fenntartott csapdákat – például szentimentalizmus és túlzott politikai korrektség – is elkerüli.
A kettősség, ami a tipográfia-illusztráció vonalon megjelenik, jelen van a szöveg-téma kettősségében is. A könyv története egyértelműen nem kisgyereksztori, nem mese. A szóhasználat, a mondatok, még inkább a jelen idejű narráció azonban időnként zavaróan egyszerű. Időnként meg zseniálisan eltalált. Mintha a szerző néha elfeledkezett volna a szerkesztői utasításokról. És ilyenkor írta a legjobb részeket.
A szöveg telítve van irodalmi utalásokkal, melyek közül a 6-os számú kórterem a legtriviálisabb. Nem kizárt, hogy létezik olyan gyerek, aki tizenkét évesen már túl van Csehov alapművén, de nagyon valószínű, hogy kevés ilyen gyerek van. Sok gyerekkönyv-szerző él efféle trükkel, kikacsintani a társ-lapozgató felnőttre így-úgy-amúgy – csak hát A kék hajú lány már nem az együttolvasós korosztálynak szól. Ez persze nem jelenti azt, hogy ezek az utalások zavaróak lennének vagy feleslegesek talán jó is lesz az ifjú olvasónak ismerősként visszatérni a csehovi hatosszámúba néhány év múlva.
Halálosan komoly, kényes és nehéz témához nyúlt Dóka Péter és a Móra. A szerző érzékenysége és eddigi könyveiben bizonyított profizmusa szinte garancia volt a sikerre. Az, hogy nem sikerült tökéletesre a könyv, csupán néhány felnőttekbe beidegződött, megalapozatlan félelemnek tudható be. Mintha elbizonytalanodott volna szerkesztő és író egyaránt: lehet ezt ilyen komolyan? Ne vegyük egy kicsit gyerekesebbre legalább a stílust meg a tipográfiát itt-ott?
Kár volt a félelemért, a megingásért, a kompromisszumokért. Most aztán törhetik a fejüket, hogyan juttassák el a művet a kiskamasz olvasókhoz – mert a kiskamaszok ilyen komoly és ilyen jó történeteket érdemelnek. Az ilyen jó történetek pedig sok-sok olvasót.
