Tóth Patricia
Vérnek folynia kell
Catherynne M. Valentét már tavaly megismerhette az olvasóközönség, Marija Morevna és a Halhatatlan című, orosz népmesei világból táplálkozó regénye az egyik legfurcsább mű a magyarul megjelent fantasztikus irodalomban. Valente látványosan vonzódik a mesés elemekhez, azok Gaiman-szerű újrahasznosításához és szokatlan módon történő kicsavarásához. Különlegességben semmivel sem marad el korábbi könyvétől az öt kötetesre tervezett, gyerekeknek szóló meseregénye, A lány, aki körülhajózta Tündérföldet. De nem kell megijedni a sok résztől, az Óz sorozathoz hasonlóan le van zárva a történet, így a könyv önmagában is élvezetes olvasmány.
Szeptember egy tizenkét éves kislány, aki nem szereti a rózsaszín teáscsészéket, sem a barátságos kiskutyákat. Szereti viszont a könyveket, a kalandokat, és mindent, ami narancssárga. Amikor a Zöld Szél és a Kis Fuvallatok Leopárdja elragadja Tündérföldre, még csak búcsút sem int otthonának. Tündérföld egyszerre elbűvölő és veszélyes hely, ahol minden gyereknek küldetésre kell indulnia, így megérkezése után Szeptember is felkerekedik, hogy visszaszerezze az országban uralkodó kegyetlen Márkinőtől a Viszlát nevű boszorkány fakanalát. Útközben barátokra is szert tesz, egy A-tól Ly-ig nevű könyvgyík (francia származású, egy sárkány és egy könyvtár szerelemgyereke), és egy Szombat nevű, kék bőrű djinn kisfiú személyében.
Olyan, mára már klasszikussá vált meseregényeket idéz ez a könyv, mint az Óz, a csodák csodája vagy az Alice Csodaországban. Összemixelve, modern köntösben, gyönyörű nyelvezettel előadva. Ugyanis első sorban nem a történet vagy a szereplők teszik különlegessé, hanem a lírai nyelvezet (erősen érződik, hogy Valente költőként kezdte pályafutását). Szóhasználata egyáltalán nem hétköznapi (néha nekem is utána kellett néznem egy-egy jelentésnek), nem butítja le csak azért a szöveget, mert gyerekeknek ír, inkább szokatlan intertextuális utalásokkal (Perszephoné-mítosz, Schrödinger macskája) teszi még komplexebbé.
A szokatlannak ható mesei és nyelvi elemek ellenére nincs sötét hangulata a könyvnek, humoros és varázslatos, csak nem úgy, ahogy elsőre várnánk. A legtöbb mai meseregénytől eltérően nem finomkodik, Tündérföld nem rózsaszín, királylányoknak való hely, de még csak nem is kedves, inkább vad és kiszámíthatatlan, sőt, sokszor kegyetlen. Megvannak a maga szabályai, például, hogy a komoly mesékben vérnek folynia kell. Szeptembernek is nagy árat kell fizetnie az elveiért, gyakorlatilag megcsonkítják, amikor a lósellők elveszik az árnyékát, meg kell válnia a hajától, és egyszer még az összes ruhájától is. Bár vannak segítői, a legveszélyesebb helyzeteket mindig egyedül kell megoldania, a saját Halálával is csak ő képes szembenézni. Mindezek ellenére Szeptember meglepően átlagos hősnő, nincs benne semmi különleges, kicsit talán zsémbes (ami jól jön Tündérföldön), kicsit naiv, és kicsit szívtelen.
Valente nyíltan feministának vallja magát, és ez egyértelműen kiderül a könyveiből is. Nőknek mesél olyan nőkről/lányokról, akiket nem kezelnek másodrangúként, akiknek a céljuk nem az, hogy férjhez menjenek, hanem képesek megválasztani és alakítani a saját sorsukat. Ebben a könyvben is lányoké a főszerep – a nem állatszereplőként megjelenő férfiak általában alárendeltként tűnnek fel, feladatuk, hogy szolgálják a nőket, vagy éppen teljesen jelentéktelenek. Valente az ismert királylányos-tornyos toposzt is kifordítja, a mese végén ugyani a főhősnőnek meg kell mentenie toronyba zárt (hímnemű) segítőit. Az írónő sokszor kiemeli azt is, mennyire fontos, hogy Szeptember saját döntéséből kerül Tündérföldre. Számára ez nem a való világból történő menekülés, és hiába kerül néha sötét és kilátástalan helyzetekbe, mégsem választja azt, hogy hazamegy (pedig lehetősége lenne rá, többször is felajánlják neki). Az utazás célja nem az, mint Dorothy-nál, hogy hazajusson, hanem az, hogy minél több mindent tapasztaljon, és ennek egyetlen módja, ha megtanul igent mondani, és saját (felelősségteljes, ám néha akaratlanul is rossz) döntéseket hozni. Ez elég szokatlan és üdítő, hiszen a hasonló korosztálynak szóló meseregények főhősei leginkább „kiválasztottak”, akiknek az a feladatuk, hogy beteljesítsék a sorsukat, míg itt ez a kislány csak fel tudja vállalni a döntéseit.
Bizarr tündérmese ez, ami képes megújítani a fantáziavilágban kalandozó, unásig ismert hős toposzát. Az allegorikus politikai és társadalomkritikai vonatkozások sem olyan meghatározóak, mint az Alice-ban vagy az Óz-ban, így kevésbé groteszk, és sokkal meseszerűbb történetet kapunk. Belsőre és külsőre is gyönyörű lett a kötet, régi klasszikus könyvek hangulatát idézik a fejezetcímek felett elhelyezett illusztrációk. Ana Juan rajzai elsőre kicsit szürreálisnak tűnnek, de remekül kiegészítik a furcsa szöveget, és visszaadják Tündérföld nem feltétlenül barátságos, de mindenképpen szuggesztív hangulatát. Elvégre nem minden mesében fordulnak elő vándorló velocipédek.
Catherynne M. Valente: A lány, aki körülhajózta Tündérföldet, fordította Kleinheincz Csilla, Ciceró, Budapest, 2013, 274 oldal, 3490 Ft.
