Rácz I. Péter
Alig ismertük meg
Már megint beugrottam. Azaz hagytam magam beugratni. Ámbátor abban a hitben élek, hogy manapság a gyermekeknek szánt könyvek többsége elsősorban üzleti érdeket szolgál, mindig bízom benne, nekem sikerül kihalászni a „maradékot”, hogy aztán csemetéimmel közös örömünk legyen egy tartalmas, mindkettőnket érdeklő és szórakoztató kalandban… Most viszont – gyermeki énem feledve, felnőtt eszemre hallgatva – jól bedőltem a szerzői név által megágyazott furmánynak. Kellő izgalommal töltött el az ötlet, miszerint egy fiktív (mellék)szereplő, aki ráadásul csupán csak egy Doyle-elbeszélésben szerepel (igaz másik ötben is említik), „Watsonná lép elő”, azaz szerző lesz, és az ő szemszögéből íródik tovább a detektívtörténetek műfajának egyik diskurzusalapító szövege.
Fiktív karakterből ritkán válik szerző, vagy ha igen (kortárs példa: Richard Castle, a Castle című tv-sorozat bestsellerírója, immár öt regény „szerzője” – arcát alakítója, Nathan Fillion adja; thrillerjeit egy írócsapat fogalmazza…), érdekes módon tágíthatja a létrehozott fantasztikum univerzumát; a különféle lehetséges világokból összehozott fiktív figurák együttese pedig jellemzően a steampunk egyik megkülönböztető jegye (l. The League of Extraordinary Gentlemen képregényt, vagy filmes feldolgozását, A szövetség címmel, ahol Némó kapitány, Dorian Gray, Mina Harker, Tom Sawyer jól megfér Mr. Hyde-dal és Dr. Jekyll-lel…) Még ha esetünkben nem is erről van szó, itt sem vagyunk mentesek korábbi összefonódásoktól, elég csak Leblanc Arsène Lupin vs. Herlock Sholmes (1908) regényére utalni.
Ebben a sorozatra tervezett olasz termékben, mely a világhírű doyle-i és a leblanc-i karakterek „gyermekesített” klónját tálalja, a valódi invenció, az ötlet lufiként elszáll. A közismert neveket nyilván a felnőttek figyelmének odavonzása és, olvasmányaik kellemes emléke alapján, érdeklődésük felcsigázása miatt használja, sajátítja ki – ugyanakkor a regény egyáltalán nem váltja be a hozzá fűzött reményeket. Az ifjú olvasóknak persze édes mindegy (fehér folt), hogy a nevek hívószavak, őket a történettel, netán az elbeszélés(mód) minőségével lehetne levenni a lábukról, ha már a szüleik a kezükbe nyomják a könyvet. Sem előbbi, főleg utóbbi nem teljesül. Lehetett volna a szereplők neve Tercsi, Döme, Karcsi; Eva-Lotta, Anders, Karl Blomkvist; Bella, Edward, Jacob… Elképzelhető, hogy éppen ellentétes hatást ér el később így a „beavatás”, s rossz emlékek miatt nem fogja később kézbe venni Sherlock Holmes és Arsène Lupin kalandjainak kiadásait…
A „strómanoknak, szellemíróknak” persze tágas terük adódott, hiszen a Botrány Csehországban (1891) 1888-ban történő nyomozásának „a Nő”-je, az 1858-ban „született” Irene Adler (aki a filmkészítők fantáziáját is rendre megmozgatja…) gyermekkorába kellett elhelyezni egy némi retrospektív utalásoktól sem mentes detektívmesterkedést, a szintén jobbára homályba boruló holmes-i és lupini ifjúkorral keresztezve – a filmes szakma prequelnek hívja az ilyesmit (l. pl. Az ifjú Sherlock Holmes és a félelem piramisa).
Az elbeszélési stílust tekintve leginkább neutrális technika még nem lenne ok az aggodalomra (ahogy a korrajz hiányai igen!), de az 1870-re, a francia tengerparti Saint-Malóba helyezett történések erőltetettségét egészében nem magyarázza, bár a felnőtt Adler visszaemlékezésének időnkénti szentimentalizmusa nagyban megkérdőjelezi az elbeszélői hitelességet.
„Kitalálni sem lehetne ennél hihetetlenebb történetet. A tengerparton egy halott férfi fekszik, akinek életében két neve volt, és két szállodai szobában lakott, egyazon városban! Aztán van itt egy másik, nem kevésbé titokzatos ember, akit csak én láttam, ő azonban – és erre meg mertem volna esküdni – mindhármunkat látott.” (96. o.)
Hiába gyilkosság, rablás, bűnbanda – a három kisgyerek általi „felfejtés” inkább a véletlenen, semmint valódi (elbeszélői) logikán alapul. Az elbeszélő szólamában a (feltételezhető) jövőbeli regények reményében elejtett utalások erősebbek, mint az éppen aktuális történések, ezek mind kihagyott lehetőségek (titokzatos, elhagyott ház, kisvárosi miliő sajátosságai). S ez nem véletlen: önleleplező módon értelmezhetjük az elbeszélés végén, ahogy a sorozat- (üzleti) logika felülírja az irodalmi szöveg érvényességét.
„Úgy véltük, végül is mindent kiderítettünk a titokzatos eseményekről, melyek tanúi voltunk. Ugyanakkor egymást voltaképpen alig ismertük meg. De erre még bőven volt időnk.” (259. o.)
Az igényesebb olvasónak viszont nincs, ő tovább kutat.
Irene Adler: Sherlock, Lupin és én. A fekete dáma, [Pierdomenico Baccalrio ötlete alapján a szöveget írta Alessandro Gatti], fordította Todero Anna, Manó Könyvek Kiadó Kft., Budapest, 2013, 259 oldal, 2990 Ft
