Hermann Zoltán
Rajongók
„Chi mai dell’Erebo / Fra le caligini…” (Ki az, ki Héraklész és Peirithoosz nyomát követve bemerészkedett Erebosz sötétjébe?) – kérdi a fúriák kórusa Christoph Willibald Gluck Orfeusz és Eurüdiké című, 1762-es, Bécsben bemutatott operájának első felvonása végén. Ki az? Amikor a regény 216. oldalán az osztrák írónő megidézi a Gluck-opera fúria-kórusát, egyszerre megvilágosodik minden. Illetve beborul. A történetből ugyan egészen egyértelműnek tűnik, hogy a regénybeli Nick Dunmore, a 14-15 éves fiú az, akit iskolatársaival együtt egy titokban terjesztett számítógépes kalandjáték (ő Erebos) sötét világa igézett meg – de vajon tényleg Nick, Emily, Colin és a többiek azok, akik alászállnak ebbe a virtuális alvilágba, vagy csak a másik énjük? És az olvasó – mert a szerző és a kiadók is 13-15 éves játékrajongóknak ajánlja a könyvet – mennyire képes alászállni a könyv, és a könyv által megjelenített játék világába?
De ismerjük-e Nicket – hiszen a játékban Nick is csak egy „nick”, egy Sarius nevű sötéttünde – és kortársait, a mi kamaszgyerekeinket, tudjuk-e, hány gyerek, hány személyiség él bennük és bennünk, mit hoz felszínre a játék a számítógépes alvilágokból. És játék-e ez még?
Poznanski regénye nagyon izgalmas és okos ifjúsági regény. Nem reflexből válaszol a nyugtalanító kérdésekre, gondoskodó, és nem elutasító hangon beszél a tizenéves játékfüggőkről. A különös, bűnügyi történetté kerekedő elbeszélés jó pszichológusként kezeli az egyre inkább elbizonytalanodó olvasót. Erebos (a játék) meghökkentő szabályairól – sehol és senkinek nem szabad beszélni a játékban történtekről, senkinek nem szabad elárulni, ki milyen karakterként van jelen Erebosban (a regényben) – kiderül, hogy egy sötét bosszúhoz toboroz a karaktereken keresztül fanatizált genget. Erebos ördögi intelligenciája csak egy tönkretett, meghasonlott, szoftverfejlesztő mérnök zseniálisan gonosz műve. „Csak” mesterséges intelligencia, és egyáltalán nem él, akkor sem, ha eleinte élőnek hiszik a regény szereplői, hiszen figyeli és elemzi minden kattintásukat, minden skype-üzenetüket. És a kalandjáték is átváltozik katartikus-virtuális beavatósdiból kiábrándító gazdasági konkurrencia-harccá: a játék nem élményt ad, hanem pénzt, szakmai és üzleti féltékenységet termel. Sokat.
Poznanski jó pedagógus is, tudja – és a történetet is ebbe az irányba vezeti –, hogy az Erebos fenyegető jellege éppen az emberi és gyerekközösségektől való virtuális és valóságos elszigeteltségben van. A regény arra a pszichológiai folyamatra épít, ahogyan Nicknek és társainak sikerül kitörniük Erebos izolációs technikáiból, összefogniuk a játék miatt barátait egymás után elvesztő Jamie-vel, dr. Watsonnal, a karikás szemmel iskolába járó, állandóan hiányzó diákjaiért aggódó angoltanárral, az egyetemista gamerekkel, akik a nyomozásban is segítenek; és persze a saját – innen nézve szociokrimi is a mű – szüleikkel, családjukkal.
Poznanski okos, mert látja, hogy ez a generációs elszigeteltség komoly probléma. Szinte mindegy, hogy Londonban, Bécsben vagy egy mai magyar kisvárosban játszódnak-e a történetek. A felnőttek idegenek ebben a cyber-világban, nem befolyásolhatják, korlátozhatják a kamaszgyerekeik világát: elég ostobák is, ha megpróbálják. De segíthetnek megérteni ezt a világot, hiszen ezt is felnőttek írják, játékrajongó gyerekeknek, s aki olvas ennek a játékvilágnak a jeleiben – az Erebosban pl. ehhez a görög mitológiát kell ismerni (lám csak, érdemes lett volna figyelni dr. Watsonra), vagy eligazodni a londoni metró és város évszázados történetében –, az olvas abban a történeti hagyományban is, ami a társadalmi atomizálódás közepette is folytonos tud maradni a XXI. században. A műveltség nem azért van, hogy minden mondatunkat be tudjuk fejezni, hanem – ahogy Poznanski mondaná – azért, hogy a közösségeket közösségnek, az otthont (a regénybeli Londont) otthonnak nevezhessük.
Az első lépés mindenesetre megvan: hiszen a kamaszolvasó a regényt könyvben olvassa. (Poznanski a youtube-on is toboroz olvasókat), sőt német hangoskönyv-változata is van a regénynek. Ennek különös jelentősége lehet: már a könyvformátum, az elbeszélés módja is, észrevétlenül, valamiféle izoláció- és tudathasadás-ellenes terápiaként működik. Olvasunk egy regényt, amelyben a külső nézőpontú elbeszélő a játékleírásokban néha átvált Nick nagyon képszerű én-elbeszélésére – Nick nemcsak az eleinte személyiség nélkülinek tűnő, félelmetes Erebos kérdéseire válaszol, nemcsak a játékoskarakterekkel beszélget, hanem önmagával is. A regény feltételezi, hogy az olvasó kezelni tudja a narrációnak ezeket az ifjúsági regényekben szokatlanul éles váltásait, s ha igen, ez sokat segít abban, hogy ha kell, azonosulni tudjon, de ha kell, el is tudjon távolodni a regényben olvasott – esetleg hangoskönyvként hallott, így még izgalmasabb – többrétegű szöveg egyes karaktereitől, valós és fiktív szerepeinek bonyolult összjátékátől, a személyiségétől. Nem veszélytelen feladat, de tanulható. Ursula Poznanski regénye – és Gémes Szilvia kitűnő fordítása a felnőtteket néha mosolyra fakasztó, de kétségkívül helyénvaló, magyarázó lábjegyzetekkel – pontosan erre tanít.
S végül vissza Christoph Willibald Gluck világába! Gluck és Raniero Calzabighi Orfeo-ja sem csak szép és magasztos mítosz. Emlékezzünk rá, hogy Glucknál kétszeres deus ex machina van a színpadon, hiszen nemcsak egyszer esik meg az istenek szíve a halott menyasszonyáért esdeklő Orpheuszon, hanem még egyszer, azután, hogy a mítoszi történetet követve hátranéz, és újfent elveszíti Eurüdikét az alvilágból kifelé vezető úton; Gluckéknál, az istenek második nagylelkűsége nyomán, a halott menyasszony mégis hazatérhet. Az opera talán az újkori esztétikai én- és világképek keletkezése, és az európai olvasástörténet az egyik legérdekesebb vitájára reagál. Ugyanúgy, ahogy manapság egyetemista hallgatóink és kamaszgyerekeink számítógépes játékok iránti rajongásának, úgy a XVIII. század második felében az olvasásnak, a regényolvasásnak is voltak dühödt ellenzői. Amúgy kiváló tanárok és egyházfiak (Jean Frédéric Ostervald, vagy a magyar Alexovits Vazul) féltették a regényolvasókat a testi elsatnyulástól, a valóságtól távoli álomvilágok zsarnoki uralmáról beszéltek, rémüldözve emlegették a regényolvasás során kifejlődő „belső embert”, mint egy betegséget. Pedig nincs romantika, nincs XIX., meg XX. századi irodalom, művészet, ha nem kezdenek így olvasni szépapáink szépapjai és szépanyjai. Gluckék Orpheusza és Eurüdikéje visszajön a másik világból, nem marad Erebosz sötétségében. Az olvasó sem csak rajongó, beleélő olvasó, aki lecseréli a saját világát a fikció világával, de értő olvasó is, aki látja saját világát is a virtuálisban: ha kell, éppen úgy, mint Nick a londoni undergroundot a mitikus alvilágban.
Nem szabad, hogy a gyerekek a fúriák kórusára hallgassanak, és visszaforduljanak Erebos bejáratánál! Segítsünk nekik, ahogy Gluck vagy Ursula Poznanski segít nekik – visszajönni, onnan.
(Ursula Poznanski: Erebos, fordította: Gémes Szilvia, Pongrác Kiadó, Budapest, 2012, 560 oldal, 4900 Ft)
