Hermann Zoltán:
Történelmi lecke fiúknak
1849-ben a Dukla szorosban legéppuskázzuk Paskievics intervenciós seregét – mert egy Buda nevű mérnök időben, másfél évtizeddel Gatlin előtt feltalálja a hajtókaros géppuskát –, és ezzel merőben más irányt vesz a magyar és a közép-európai történelem. Görgeyék bús hadát nyögi Bécs, Ferenc József emigrációba kényszerül, szegény rokonnak Viktória királynő udvarába, kikiáltják a Dunai Konföderációt, Jókai Kőszívűjének más lesz a vége, nincsenek „nyomorúságos kisállamok” – Bibónak majd nem lesz miről írnia –, és elkövetkezik az annyira áhított, kanti „örök béke”.
Persze vannak politikai ellentétek Pintér Bence és Pintér Máté „ifjúsági kalandregényében”, és van az államrend megdöntésére szervezkedő terrorizmus. De az ördögi gonosztevő, Árny – egyetlen komoly csalódás a könyv kapcsán, hogy a harmincadik oldal táján már tudtam, ki ez a rejtélyes alak – annyira azért mégsem démoni, hogy a derék konföderációs ügynökök, Kossuth Csaba és a szerb csempészmaffia főnökének leánya ne tudná könnyen hatástalanítani a készülő grandiózus merényletet, a gigantikus konföderációs léghajó felrobbantását.
A szerzők remekül kezelik a kalandregény műfaji kliséit, az olvasót beszippantja a regény. Kalandregény, technológiai utópia, Jókai vagy Verne modorában: sajnálom, hogy nincsenek hosszadalmas tájleírások és technikai ismertetők – ugye, milyen jó volt a Rejtelmes szigetből megtudni, hogyan készül a nitroglocerin? –, de a mai olvasó már megvan ezek nélkül. Tudja, hogy kliséket kap, hogy a reménytelen helyzetekből mindig van menekülés, éppen csak azt kell az elbeszélőnek precízen kitalálnia, hogy melyik az a kiút, amire a sok közül az olvasó sosem gondol, és a dolog máris működik. Benne vagyunk egy kalandjátékban, olvassuk és élvezzük.
Legjobban nem a lehetetlennek látszó feladatok agyafúrt megoldásai, a kalandregények héroszainak hiperkreatív túlélési mutatványai ragadnak meg, hanem az áltörténelmi utalások szövedéke: a szerzők ugyanis nem egyszerűen alternatív történelmet írnak, nem egyszerűen az van, hogy az ennek a múltba vetített fikciónak lényege szerint minden másképp van. A regény mögött van valami, ami több annál a bárgyú nosztalgiánál, amit az István, a király sámánja énekelt, jó harminc éve: „Rákóczi világot hódít, Kossuthtal valóra válik stbstb.”
Csakhogy ez az a zseniális valami – attól tartok – nagyon nehezen megy át a mai kamaszolvasóknak. A szerzőpáros ugyanis rendkívül szórakoztató könyvet írt, történészek szakmai közönségének is szívesen ajánlanám A szivarhajó utolsó útját, mert a regényvilág tulajdonképpen egyfajta történelmi, történettudományi pamflet is egyben, gúnyirat a XIX. századi történelmi narratíváinkról, a valódi és a hamis pátosz különbségéről. (Ehhez csak annyit, hogy az én derék, szorgalmas őseim, a hajósi svábok például nem szerették Kossuthot, mert elrekvirálta a pincéikből a bort és krumplit a honvédseregnek. Ez is történelem, csak máshonnan nézve.)
A regény minden mondata egy-egy reflexió a szabadságharc és a kiegyezés korának konszenzusos nagyelbeszéléseire, amiben végül azt kell meglátnunk, hogy a „minden másképpen van” alternatív történelemképe egy cseppet sem alternatív. A regény alcíme és befejezése azt sugallja, hogy a Szivarhajónak készül a folytatása. Ha felismerjük a regény áltörténelmi hátterének logikáját (minden fiktív kül- és belpolitikai összefüggésével), szövetségeseinek és ellenségeinek érdekszövetségeit, világossá válhat az is: hiába minden alternativitás, a Konföderáció ugyanúgy bele fog sodródni a készülődő nagy háborúba, amit a nem fiktív, a már mögöttünk levő történelemben „első”-nek és „világ”-nak hívunk. Aligha tévedek, hogy a következő, készülő kötetek cselekménye ez lesz. A nemzeti történelem álomképei álomképek, a történelmi szükségszerűség pedig szükségszerűség. Az alternatív történelem nem más, mint az, hogyan jutunk el egy másik, nem kevésbé vérzivataros úton – ugyanoda.
De ezt aligha érti az a mai kamaszfiú, aki a történelem-tankönyvekben és munkafüzetekben töményen kapja a leegyszerűsített, egyoldalú történeti-nemzeti narratívát.
Pedagógus kollégák hüledeznek – lassan már ez is vagy harminc éve –, hogy nem lehet történelmi regényeket adni a tizenéves fiúk kezébe, mert a XIX-XX. századi ifjúsági irodalom még alig törődött azzal, hogy leírja a regényes események történeti hátterét. Ezt valamikor a kamaszolvasók a Franck-kávé reklámcéduláiról vagy innen-onnan úgyis tudták; de a történelmi tudat elillant és az idődimenziók eltűntek. Ma már jónéhány egyetemistának is gondot okoz a XVIII. és a XIX. század megkülönböztetése, és a mai tizenéves olvasónak csak az a történelem, amit a tankönyvben lát. És ennek komoly veszélyei is vannak: tudnak-e vajon másképp gondolkodni a múltról, mint ahogyan egy jószándékú, de kártékony tankönyvszerzőtől megtanulták?
Pintérék merészek, de talán van olyan kamaszgyerek, akinek a kezébe lehet adni a Szivarhajót. Kell mellé egy jó töritanár, aki elmagyarázza az összes történettudományos geget, aki játszik velük, rávezeti őket, hogy a történet lényegében egy irodalmi Assassins Creed, és hogy a Szivarhajó Kossuth alapította Konföderációjának fiktív világa tényleg valószerűbb, mint az, amikor a Civilization-féle számítógépes stratégiai játékokban a Napkirály Franciaországa fölveszi a buddhista vallást, és hadsereggel vonul India ellen. A történelemmel való játék az ő világuk. Pintérék nekik írják a regény(eke)t, de a történettudomány, vagy a történelmi ismeretterjesztés önironikus kiszólásainak a felismerése, felismertetése nélkül ez csak félsiker.
A siker másik fele rajtunk múlik De legalább még a töritanároknak, vagy nekünk, irodalmároknak, szülőknek is hasznunkat veszik a fiúk.
Pintér Bence – Pintér Máté: A szivarhajó utolsó útja, Fejezetek a Duna-menti Köztársaság történetéből, Agave Kiadó, Budapest, 2012, 240 oldal, 2980 Ft
