Veress Gyöngyi
A japán virágmintás szigeten ücsörgő kisfiú filozofikus álma nem csak kisiskolásoknak
A francia gyerekkönyvpiac egyik legismertebb illusztrátora Olivier Tallec. A negyvenes fiatalember, aki már kellően befutott és népszerű hazájában, néhány kultkönyet is jegyez: a Gallimard Jeunesse kiadásában a Mon imagier-sorozat nagy klasszikus, és túlzás nélkül állítható, hogy minden francia gyerek találkozott már egyikük-másikukkal. Ez egy CD-vel együtt járó kisebb méretű könyvsorozat kizárólag Olivier Tallec rajzaival: a klasszikus francia népi gyerekdalok, mondókák vagy a pici babáknak szóló ismertető hangjátékokat tartalmaz és az összes könyvtárban fellelhető egy-egy példány belőlük.
Nagy eséllyel a kortárs gyerekirodalomban jártas európai olvasók is ismerhetik nevét, vagy legalábbis jellegzetes stílusát: az elnagyolt, aránytalan vonalak, a felerősödött karakterjegyek a figurákon, ami a karikatúristák sajátja, a fekete-fehér és színes rajzai egymásban vagy egymást kiegészítve egyazon oldalon belül mind nagyon tipikusan talleces képvilág. Nem ritkán gyerekes stílusú rajzból életre hívott kópé kisfiúk, kislányok nagyon művészi, szerethető figurái lakják az általa megálmodott képeket.
Az eredetileg a reklámszakmából érkezett művész továbbra is készít rajzokat különböző sajtóorgánumoknak, ezzel párhuzamosan pedig nagy kiadóknak dolgozik gyerekkönyv- illusztrátorként (Flammarion, Pere-Castor, Gallimard), s mindenek tetejében még kifejezetten sármos is (az idei párizsi Könyvszalonon, Montreuil-ben élőben is megszemlélhettem). Az alábbi videón elérhető egy vele készült angol nyelvű tévés interjú, ami 2012 nyarán a moszkvai könyvvásár alkalmából készült: http://www.youtube.com/watch?v=a7hjBww8o5A
Itthon, magyar nyelven a Liza és a Micsoda-sorozatáról ismerheti a közönség (Vivandra Kiadó), ennek a kicsit amolyan Alex T. Smith Claude-os életérzésű, bárgyú, szerethető, itt-ott kellően elvont, egy kislányról és kiskutyájáról szóló történetsorozatnak Jean-Philippe Arrou-Vignod a szerzője, a figurák megálmodója pedig Olivier Tallec.
Thierry Lenain rövid verses meséje eredetileg 2004-ben jelent meg könyvben (Sarbacan kiadó), majd a papírszínházas francia változatban a Csimota francia partnerével , a Callichéphale Kiadóval közösen adták ki, az idei magyar változata előtt.
A kép-szöveg kohézió nagyon jól működik, az illusztrációk a mesét kiegészítik, annak továbbgondolására, továbbálmodására késztetik az olvasót. Tallec bravúrral oldja meg a tények, azaz a látott valóság és a mi lenne ha… kétszálú gondolatmenetének az ábrázolását. Különválasztódik, párhuzamosan működik a két valóság egy-egy oldalon belül: a színesen ábrázolt világ a létezőt eleveníti meg, míg fekete-fehér, ceruzarajz-részei az elképzelt, még ki nem színezett, optimista, formázható jövőt hivatnak megjeleníteni.
Látta az erdőket. (10.)
Arra gondolt, jó volna bennük sétálgatni, csavarogni,
történeteket írni és beléjük veszni, aztán a mohára dőlve meghallgatni őket. (11.)
A 10. oldalon látható erdőrészlet, ami egyébként talán a legszebb, legtökéletesebbre sikerült illusztrációja a könyvnek színes, visszaköszön benne a borítóról ismert japán virágos rét, azaz sziget (alapvetően az édesanya pocakja) stílusa. Míg a távol-keleti selyempapírra vagy egy finom tapétára emlékeztető rét domináns színe az élénkpiros és virágai is feltűnő sárga, fehér, világoskék színben pompáznak, addig az erdő egy homályosabb (alkonyodó, pirkadó?), zártabb, misztikusabb világ: türkiz, fehér foltos törzsű fák törik meg a kép egységét középen (benne vagyunk mi is az erdőben), a lombok rozsdasárgás, méregzöld színűek és minden jel szerint nyírek. A következő oldal, a 11-es ennek a gondolatsornak a közvetlen folytatása, a fák közül egy tisztás sejlik fel egy rajta heverő kisfiúval. A kisfiú azonban fehér foltban pihen, elválasztódik az erdőtől: mert éppen a csavargás után meghallgatná őket. Ezen az oldalon feltételes időben vagyunk, a jó lennében.
Olivier Tallec számomra attól nagy, hogy úgy tud teljesen felismerhető, egyéni stílust kialakítani – s mindezt könnyed, érezhetően légies ecsetvonásokkal –, hogy közben meg igencsak széles spektrumú a palettája minden szempontból. Komorabb hangvételtől a játékos, babakönyv-illusztrációkig, a sötét tónusú színek használatától a puritánabb, letisztult fekete-fehérig mindent, nyárias etűdöket is képes produkálni.
Valastyán Tamás:
Platón japán papírszínháza
Egy nagyon régi mitikus történet szerint az emberi lélek különböző alakváltozásokon keresztül képes újra önmagára találni. Persze ez a „önmaga” már mindig más. A képesség, meglehet, ugyanaz. Platón az, aki a leghatározottabban alkalmazza gondolkodásában a reinkarnáció, a lélekvándorlás mítoszát. A lélek, testi meghatározottságainak kötelékeitől megszabadulván, a kozmikus űr különböző pontjain találkozik a dolgok ideáival, amelyekre reális világában a tanulás során visszaemlékezik. Így néz ki szerinte a megismerés.
Ha erre az ősrégi ötletre tekintettel vagyunk, úgy is olvashatjuk, nézegethetjük a Mi lenne ha… színes kartonjait, hogy a gyermek, aki a tizenhetedik tabló után a nulladikon megszületik, voltaképpen nem tesz mást, mint a világaival való szembesülése során – töprengve a háborúkon, az éhezésen, az óceánok szennyezettségén, a természet rombolásán, a síráson, a szerelmen – találkozik az ellentét, a szabadság, az őselemek, a viszonyítások, az arányok, a matematikai műveletek, az álmodozás, a fájdalom, a végtelen, a mozgás ideáival. Majd egyszer csak édesanyja ölében találva magát, megfeledkezik mindenről. Hogy újra kezdje az egészet, hogy újra alkalmassá váljék szembesülni mindazzal, ami egykoron már az övé volt. Egyébként az újrakezdés és öneltávolítás processzusait a nulladik jelzésű karton ikonográfiailag is felerősíti. Mintegy függőlegesen kettéosztva a képet, egyszerre látjuk közelről és távolról a gyermekét ölében tartó, őt talán szoptató, talán ringató anyát. Egyszerre vagyunk tehát belül és kívül, s erre a mozgásra csak a lélek elevensége képes. A gyermeki lélek számára pedig különösen problémamentes ennek az állapotnak a folytonos színrevitele.
A papírszínházi dramaturgia pedig arra teszi alkalmassá ezt a platonikus önszembesülési folyamatot, hogy a szem és a képzelet hihetetlenül gyors reakcióidejét, aktív természetét a kéz jóval lassúbb mozgásminőségéhez igazítsa. Hiszen úgy, olyan intenzitással változtathatom a tablókat, ahogyan éppen a szituáció és a néző szellemi-testi kondicionáltsága megkívánja. Látás és gondolkodás ily módon plasztikusan illeszkedhet egymáshoz, ami elősegítheti a befogadás minuciózus megtörténtét. Ám a helyenkénti közhelyekbe átforduló tematizáció és a színek harsánysága megzavarja a dolgokra és eseményekre való rácsodálkozás elementaritását. A puskacső furulyává vagy faággá való átváltozása inkább direkt hatásvadász mozzanatnak tűnik, semmint az ábrázolásból önkéntelenül kinövő és a befogadásban továbbélő eredeti motívumnak. Vannak persze drámai mozzanatok is a képeken, az ötös jelzetű mappa előterében guggoló lányalak mozdulatlansága és a távolban látható emberek szenvedés teli vonulása termékeny feszültségben van, a lombját vesztett fa telítődő motívumismétlődése az ötös és hatos tablón erősíti az emberi megnyomorítottságnak a nézőben keletkező képzetét. Az ötös képen látható embervonulásból a hatoson már csak a fa tövében gubbasztó, a fáradtságába belefeledkező alak maradt, miközben a kép előterében a gyermek főszereplő a felhőkből próbál esőt fakasztani.
Ha már az előbb a színek helyenkénti zavaró harsányságát említettem, akkor meg kell jegyezni, hogy a gyermekalak alig fekete csíkos fehér ingének ábrázolata telitalálat. Nem pusztán azért, mert mintegy ellenpólust képezve a világ forgatagával szemben a tisztaság és a lehetőség attribútumait jeleníti meg, hanem legfőképp azért, mert a cselekvő befogadás ideájának színrevitelével maga válik a képeken a dolgokra való nyitottság allegorikus szereplőjévé. A képeket szemlélő gyermek benne látja magát az előtte feltáruló világok eseményeiben, motívumai között, meg nem is: azaz azonosulást és távolságot egyaránt kínálnak neki a szöveggel kísért tablók. Amikor a gyermek újjászületik a nulladik mappán, akkor rögtön el is tűnik a fehérsége, történetesen vörösben látjuk (látja viszont önmagát), részint mert hagyományosan az élet színe a vörös, részint pedig mert mindig valahogyan születünk meg, a natalitás mindig már egy döntést hordoz magában s eredményez.
Ahhoz, hogy Platón franciák által írt és rajzolt japán papírszínházát kellően élvezhessük, Tóth Krisztina plasztikus magyar mondatai elengedhetetlenek. E plaszticitás azt jelenti, hogy a képeken ábrázolt események menetéhez, dolgok állásához olyan mondatokat volt szükséges alkotni, hogy azok ne uralják a befogadás terét, illetve azt is, hogy ez messzemenően sikerült a fordítónak. Szó és kép termékenyen egészíti ki egymást. Egy pillanatra sem feledkezve meg arról, hogy narrativitás és pikturalitás papírszínházi körülmények között is a nagy és gyönyörű Fantázia hatalmát szolgálják.
(Thierry Lenain, Olivier Tallec: Mi lenne ha… , fordította: Tóth Krisztina, Csimota, Budapest, 2012, 17 oldal, 3800 Ft)
