Rácz I. Péter:
Meseszerű hiánypótlás
Robert Pattinson – jórészt ő tehet mindenről. Föltűnése a Mandragóra utca 7-ben több mint jelképes. A (valós és a regénybeli) kis tinilányok egyik kedvenc színésze ugyanis szerepei révén egyszerre utal két olyan ma népszerű ifjúsági elbeszélésformára, melyet Szécsi Noémi meseregénye ilyen-olyan módon beemel lapjai közé. A jóképűnek mondott férfiú Cedric Diggoryt alakította a Harry Potter és a Tűz Serlege című Rowling-adaptációban, majd a Stephenie Meyer-féle Alkonyat-filmekben szívóskodik a mai napig. Az előbbi vonulatában varázslatos nevelődési regényfolyamként is felfogható, utóbbi melodramatikus románc – mindkettő többé-kevésbé az urban fantasy kategóriáján belül. Szécsi Noémi könyve viszont mintha innen lenne e besoroláson, s hiába, hogy mindkét említett sorozat tartalmaz műfajújító elemeket, szerzőnk mintha inkább csak fricskának szánná a gyermek közbeszéd e kitűntetett elemeinek említését. Pl. a mandragóra gyermeksikoly-gyökerei, vagy D. Agatth Dalma tanerő Dolores Umbridge-ra hajazása a HP-re utal, az egyik főszereplő kislány vámpírkönyveket olvas előszeretettel, a másik Pattinsonnal álmodik (a 128. oldal rajzán föltűnik a haloványképű ifjú), s a vámpír-allúzióknak ezzel nincs vége… Ami nem véletlen, hiszen én a szerző helyett is bosszankodom azon, hogy a debütregény, a Finnugor vámpír csak most jelent meg angolul, pedig eredetileg jóval megelőzte ezt az egész generált tinivámpírszerelemkultuszt, arról nem is beszélve, írásműként mennyire felette áll Meyer és tsai. fogalmazványainak…
Tehát adva egy nemfantasy meseregény, két 11 éves kislányról, Idáról és Tamaráról, egy pesti társasházról, a gyalogosan valójában ötpercnyire, de általában negyedórányira lévő általános iskoláról… és a képzelet művéről. Mert ha akarom, az egész regény fikció a fikcióban, a kislányok kitalációja. Amit a boszorkánynak nézett házmesternő vagy felold („elrontott játék”, 14), vagy nem, s a mindennapi élethelyzetekbe beszivárognak a (rém)mesei alakok, illetve azokkal összemosódnak az imaginatív történések. Ebbe kell a megleckéztetendő fiúkat bevonni, a pótnagymama-házvezetőnőt tündériesíteni, az anyát vámpírítani, a mellette feltűnő udvarlót lidércesíteni, vagy ennek keretében az iskola és a ház között alagutat felfedezni… (Ez kicsit olyan, mint Cronenberg filmjében, az eXistenZben: nem tudni, a játék/valóság melyik szintjén vagyunk, van-e különbség köztük? – legújabban lásd Nolannél, az Eredetben.) A Mandragórában fordulópontként értékelhető a pincelépcső-jelenet (a könyv felénél, 160-166), amikortól már konkrétan megjelennek a(z alvilági) képzelt lények (Drakula, boszorkányok, farkasember, varázsló, beszélő kutya stb.)
Az október végétől (Halloween) karácsonyig zajló mikrocselekvés-sorozatokban (a Mandragóra utca 7-ben nem történik semmi különös, pontosabban a fantasztikum történik!) azonban a mesepszichológiainál sokkal fontosabb a szociokulturális aspektus. A metafikciónál a sültrealitás. Nem véletlen persze, hogy az elbeszélő csak kicsit van „magasabb polcon” a szereplőinél, jobbára a gyermeki nézőpont érvényesül – az irónia a felnőtt olvasói tudás s ennek találkozásából fakad.
Messziről közelítve, de gyorsan haladva, azt mondanám, régóta nagy hiányérzetem van a magyar ifjúsági regények téren. Olyan kortársi elbeszélés iránt, amit a maga idejében, a 9-14 éves korosztály számára, be tudtak tölteni pl. Csukás István ifi regényei (Keménykalap és krumpliorr, 1973; Vakáció a halott utcában, 1976; Csicsóka és a moszkitók, 1982), Padisák Mihály Kanóc-sorozata (1977, 1984, 1987), Nógrádi Gábor Hecseki és a gyermekrablókja (1986), vagy Berkes Péter SOS, szobafogság!-a (1987). Közös jellemzőjük, hogy olyan élethelyzetekben kínáltak kalandokat a gyerekeknek, mint pl. a válás, a szülők távolléte, a kamaszodás problémái. Szécsi Noémi kötete több okból is beleillik a sorba – a fikció, a meseszerűség inkább a gyermeki fantázia velejárója, semmint ábrázolási cél. A csonkacsalád, a szülői figyelem hiánya, a tanári zsarnokság, a gyermeki kiszolgáltatottság, a cselekvőképesség, illetve beszűkülése, az önállóság kérdéskörei mentén különös, kijelenthetjük: nagyon mai (s apaként azt mondhatom: riasztóan-idegesítően hervasztó) világ bontakozik ki a kísértetkastély/kétlépcsőházas társasház falain innen és túl.
Az illusztrációk P. Szathmáry István munkái, aki mostanában Lackfi János Milyenek a magyarok? című kötetének rajzait is magáénak tudhatja. A képregényszerű figurák színesek, kellően karikírozottak, illeszkedve a regény – néhol fanyar – iróniájához, írásmódjához. (Az azért fura, hogy a 20. századi nagy magyar író szobra, amit előszeretettel pisil le a regénybeli sunyi eb, 17. századi nemesi ruhában, pózban, karddal, babérkoszorúval ábrázoltatik…)
Szép kiadvány ez, gyerekek és felnőttek számára is számos olvasási módot, értelmezés- és jelentésbeli réteget kínál. Az biztos: távol áll tőle az eszképista idealizáció – amit kicsit bánok…
(Szécsi Noémi: Mandragóra utca 7. , P. Szathmáry István rajzaival, Budapest, Európa Kiadó, 2012, 292 oldal, 2900 Ft)
