A rovatban helyi kötődésű, de országos jelentőségű régészeti, történelemtudományi, néprajzi, helytörténeti és levéltári vonatkozású aktualitásokat mutatunk be meghívott, zömmel helyi, Békés megyei kötődésű, többségében 35 éven aluli kutatók, szerzők, amatőr irodalom- és történelembúvárok tollából.
Újabb vendégszerzőnk Szarka József, a szarvasi Tessedik Sámuel Múzeum régésze. A Szegedi Tudományegyetemen végzett régészet-történelem-medievisztika szakon. 1999-től ugyanott PhD-hallgató a középkortudományi doktori iskola programjában, majd 2001-től könyvtárosként és óraadó középkorászként kezdett dolgozni az egyetem történelem tanszékén, majd 2006-tól az MTA Régészeti Intézetének keretein belül végzett nagyberuházásokhoz kapcsolódó feltárásokat, 2011-től a szegedi Móra Ferenc Múzeum munkatársaként koordinált több mint 500 régészeti projektet, majd 2016-tól „vidéken újrakezdőként” hazaköltözött szülőfalujába, a Kunszentmártontól nem messze található Tiszainokára, és a közeli szarvasi múzeumban helyezkedett el régészként. Kutatási területe a középkor, azon belül elsősorban a környezetrégészet és tájtörténet, illetve a helytörténet. Rovatunkban megjelenő első írása „a múzeumok új barátja?” cikksorozat 3. része, melynek középpontjában a Szarvasi Múzeum és barátai állnak.
Szarka József
A múzeumok új barátja (III.)
Orson Welles 1941-es, Aranypolgár című filmjének hőse egy Charles Foster Kane nevű sajtómágnás, akit édesanyja egy gazdag bankárhoz ad át nevelésre gyerekkorában. Amikor érte jönnek, éppen szánkózik a romos kis viskó előtt. Neveltetésének köszönhetően Kane mindent elér, amit csak lehet: sikert, hatalmat, vagyont. Halálakor az utolsó szava az, hogy rózsabimbó. A film a rózsabimbó jelentése utáni nyomozás története, amely kudarcba fullad, de a zárójelenetben a kamera ráközelít a Kane vagyonából megmaradt kacatok közt égő szánkóra, melyen ott áll a felirat: rózsabimbó.
Kanehez hasonlóan minden ember kincskereső. Van, aki lottózik, van, aki hatalmat, vagyont hajszol, és van, aki a fiókjában vagy a vitrinjében őrizget egy gyerekkorában talált kavicsot vagy madártollat. Számunkra ennek a harmadik típusnak és az öröklétnek a viszonya érdekes, ugyanis amikor meghal az illető kincskereső, akkor vele hal a kavicshoz, madártollhoz, rózsabimbóhoz tartozó történet is, ami miatt a tárgyak értéket képviselnek. Ilyen kincskereső volt Benka Pál szarvasi tanító is, akinek hatalmas régészeti gyűjteménye volt, melyből jeles leleteket küldött az 1876-os, 8. nemzetközi régészeti kongresszusra is. A gyűjtemény Benka halála után szétszóródott, elkallódott, és a tárgyak mögött lévő történetekről semmit sem tudunk. Sajnos hasonló gyűjtemények ezerszám akadnak az országban. Az illegális fémkeresőzés következtében előkerült tárgyaknak is ez a sorsa, hiszen a nem szakszerűen, információkkal együtt tárolt tárgyakkal együtt mindig múltunk egy darabkája veszik el. Ezt felismerve a jogalkotás a 2010-es évek közepére egyrészt szigorította a fémkereső műszer használatának szabályozását, másrészt lehetővé tette, hogy a hobbiból fémkeresőzők a múzeumok felügyelete mellett használhassák a műszerüket. Azóta sorra nyitnak a múzeumok az ún. múzeumbarát fémkeresősök felé, és tele vannak a hírek és a közösségi oldalak az újabbnál újabb szenzációs leletekkel.
Csakhogy! (Mert mindig akad egy „de” vagy egy „csakhogy”). A múzeumokba így bekerült tárgyakat restaurálni, tisztítani kell, a fémkeresőzést előre be kell jelenteni a hatóságnál, majd az eredményekről is jelentést kell írni az adattár és a hatóság számára, be kell leltározni a tárgyakat, azokat raktározni kell, folyamatosan revíziózni, szükség szerint újra tisztítani, hogy azokat a leletkörülményekkel, a „történetükkel” együtt megőrizzük az utókor számára. Látszólag ez nem túl bonyolult feladat, hiszen egyébként is ez a dolga a múzeumoknak. Csakhogy (sic!) a múzeumok hazánkban elég alulfinanszírozottak, nincs elég régészük, raktáruk, pénzük a restaurálásra. Azt sem lehet emellett elhallgatni, hogy szólnak hírek olyan illegális fémkeresősökről, akik múzeumbarátnak adják ki magukat, majd a papír birtokában saját szakállra, pontosabban zsebre folytatják a tevékenységüket.
A sok „csakhogy” miatt én sokáig szkeptikus voltam a múzeumbarát fémkeresőzéssel kapcsolatban. Az esetleges jelentkezőket udvariasan leráztam a sok munkára, feladatra, kevés pénzre hivatkozva. Csakhogy közben az illegális fémkeresősök folytatták a tevékenységüket, megannyi tárgy, a hozzá kapcsolódó történettel együtt kallódott el, vagy került egyszerűen a feketepiacra. Ekkortájt sokat gondolkoztam azon, hogy hogyan lehetne feloldani ezt az ellentmondást. Így született meg tavaly a múzeumbarát fémkeresőzés, pontosabban a közösségi régészet szarvasi modellje. Nem kell nagy dologra gondolni: egyszerűen csak arról van szó, hogy a régészet nem a hobbifémkeresőzés kiszolgálója lett Szarvason, hanem épp fordítva. Ugyanis a múzeumoknak van egy olyan feladata, hogy a beruházásokhoz, építkezésekhez kapcsolódóan pénzért (sok pénzért) régészeti megfigyelést vagy feltárást kell, hogy végezzenek. A fent említett sok pénz pedig biztosítja az előkerülő leletanyagok kapcsán a fent felsorolt restaurálási, feldolgozási feladatok ellátását.
Szarka József feltárás közben
Szarvason tehát kizárólag a véletlenszerűen adódó feladatok és helyszínek kapcsán lehet fémkeresőzést folytatni. Más múzeumokban jellemzően ez a tevékenység kiterjed a divatosnak mondható híres lelőhelyek, vagy a sok szép tárggyal kecsegtető római kori helyszínek, illetve középkori faluhelyek, templomhelyek szisztematikus kutatására is, nálunk erre sajnos nincs kapacitás. A véletlenszerű beruházási feladatok közé persze bekerült nálunk is több egykori falu és templom helye vagy római kori, azaz szarmata lelőhely, ahonnan sok szép tárgy származik, ugyanakkor a nagy eredmények éppen a beruházások véletlenszerűségéből adódó mintavételnek köszönhetően kerültek elő. Az egyik ilyen példa a tavalyi évben egy eldugott, nem túl jelentősnek mondható szarmata lelőhelyen előkerült 3000 éves késő bronzkori kincslelet, melyet az ELTE csapatával közösen tártunk fel, és remélhetőleg rövidesen időszaki kiállításon mutatunk be.
A másik eredmény egészen friss és jó példája a tárgyak mögött húzódó történet fontosságának, pontosabban annak, hogy a régészet mint tudomány számára nem is maga a tárgy, hanem a belőle szerezhető információ a fontos. Történt ugyanis, hogy 2019-ben a Szent István Egyetem tájtörténeti konferenciát rendezett a Szarvasi Arborétumban, ahol felkértek arra, hogy egy helyi témával én is képviseltessem Szarvast és környékét. A szarvasi rév történetével jelentkeztem és írott források és újkori adatok alapján arra a következtetésre jutottam, hogy a neve alapján igen fontos középkori átkelőnek tartott Bánréve egyrészt nem is volt olyan fontos (vagy ha fontos is volt, jelentőségét az Árpád-kor után elveszítette), másrészt nem is biztos, hogy a ma ismert és a mezőtúri határba eső Bánréve helyén volt az átkelő, ugyanis egy 1314-es oklevélből két egymás mellett lévő Bánréve nevű birtokról értesülünk. A másik Bánréve újkori források közvetett adatai alapján pedig meggyőzően azonosítható a Kovács-halommal, ami az Arborétum területére esik, így az is elképzelhető, hogy a túlparti szarvasi rév egy és ugyanaz a Karácsonyi János által oly fontosnak tartott bánrévi átkelővel. A dolognak viszont volt egy szépséghibája. Csalog József régész említ ugyan néhány Árpád-kori cserepet az 1950-es években itt végzett feltárása kapcsán, illetve az Arborétumtól északra a Fehérvári-tanya nevű lelőhelyen vannak elszórtan Árpád-kori leletek is, de nem olyan mennyiségben, hogy meggyőzően egy átkelőhelyként működő településsel lehessen azonosítani. Régészként tehát megesett velem az a blama, hogy történeti következtetésemet nem tudtam meggyőző régészeti érvekkel alátámasztani.
13. századi ólom függőpecsételő,
ember- és állatalakos ábrázolással
Szerencsére idén kerékpárutat építenek az Arborétum mellett, így a feltárásokhoz kapcsolódóan fémkeresős vizsgálatot is végeztünk a területen. A felszínen továbbra sem találtunk sok Árpád-kori leletet, valószínűleg a hosszas művelés elaprózta őket, ugyanakkor több jelentős, fémkereső műszerrel talált lelet arra utal, hogy itt volt az újkori Kovácslaponyag nevű birtok, melynek egy I. Lipót (1657–1705) érme a legszebb bizonyítéka, és bizony volt Árpád-kori előzménye is, melyről többek közt egy 12. századi amulett függődísz, illetve egy 1060 előtt készült ezüst Bela dux feliratú érme tanúskodik.
Béla herceg (1048-1060) ezüst dénár – terepen
Ezzel be is fejezhetném a szarvasi múzeumbarát fémkeresőzésről szóló rövid írásomat, melyet a rózsabimbós példából kiindulva a kincskeresés versus tudomány témakör köré igyekeztem felépíteni, csakhogy találtunk ám aranyat is, és örültünk neki!
