Ex libris

 

A rovatban helyi kötődésű, de országos jelentőségű régészeti, történelemtudományi, néprajzi, helytörténeti és levéltári vonatkozású aktualitásokat mutatunk be meghívott, zömmel helyi, Békés megyei kötődésű, többségében 35 éven aluli kutatók, szerzők, amatőr irodalom- és történelembúvárok tollából.

 

Újabb vendégszerzőnk Szarka József, a szarvasi Tessedik Sámuel Múzeum régésze. A Szegedi Tudományegyetemen végzett régészet-történelem-medievisztika szakon. 1999-től ugyanott PhD-hallgató a középkortudományi doktori iskola programjában, majd 2001-től könyvtárosként és óraadó középkorászként kezdett dolgozni az egyetem történelem tanszékén, majd 2006-tól az MTA Régészeti Intézetének keretein belül végzett nagyberuházásokhoz kapcsolódó feltárásokat, 2011-től a szegedi Móra Ferenc Múzeum munkatársaként koordinált több mint 500 régészeti projektet, majd 2016-tól „vidéken újrakezdőként” hazaköltözött szülőfalujába, a Kunszentmártontól nem messze található Tiszainokára, és a közeli szarvasi múzeumban helyezkedett el régészként. Kutatási területe a középkor, azon belül elsősorban a környezetrégészet és tájtörténet, illetve a helytörténet. Rovatunkban megjelenő első írása „a múzeumok új barátja?” cikksorozat 3. része, melynek középpontjában a Szarvasi Múzeum és barátai állnak.

 

Szarka József

 

 A múzeumok új barátja (III.)

 

Orson Welles 1941-es, Aranypolgár című filmjének hőse egy Charles Foster Kane nevű sajtómágnás, akit édesanyja egy gazdag bankárhoz ad át nevelésre gyerekkorában. Amikor érte jönnek, éppen szánkózik a romos kis viskó előtt. Neveltetésének köszönhetően Kane mindent elér, amit csak lehet: sikert, hatalmat, vagyont. Halálakor az utolsó szava az, hogy rózsabimbó. A film a rózsabimbó jelentése utáni nyomozás története, amely kudarcba fullad, de a zárójelenetben a kamera ráközelít a Kane vagyonából megmaradt kacatok közt égő szánkóra, melyen ott áll a felirat: rózsabimbó.

Kanehez hasonlóan minden ember kincskereső. Van, aki lottózik, van, aki hatalmat, vagyont hajszol, és van, aki a fiókjában vagy a vitrinjében őrizget egy gyerekkorában talált kavicsot vagy madártollat. Számunkra ennek a harmadik típusnak és az öröklétnek a viszonya érdekes, ugyanis amikor meghal az illető kincskereső, akkor vele hal a kavicshoz, madártollhoz, rózsabimbóhoz tartozó történet is, ami miatt a tárgyak értéket képviselnek. Ilyen kincskereső volt Benka Pál szarvasi tanító is, akinek hatalmas régészeti gyűjteménye volt, melyből jeles leleteket küldött az 1876-os, 8. nemzetközi régészeti kongresszusra is. A gyűjtemény Benka halála után szétszóródott, elkallódott, és a tárgyak mögött lévő történetekről semmit sem tudunk. Sajnos hasonló gyűjtemények ezerszám akadnak az országban. Az illegális fémkeresőzés következtében előkerült tárgyaknak is ez a sorsa, hiszen a nem szakszerűen, információkkal együtt tárolt tárgyakkal együtt mindig múltunk egy darabkája veszik el. Ezt felismerve a jogalkotás a 2010-es évek közepére egyrészt szigorította a fémkereső műszer használatának szabályozását, másrészt lehetővé tette, hogy a hobbiból fémkeresőzők a múzeumok felügyelete mellett használhassák a műszerüket. Azóta sorra nyitnak a múzeumok az ún. múzeumbarát fémkeresősök felé, és tele vannak a hírek és a közösségi oldalak az újabbnál újabb szenzációs leletekkel.

Csakhogy! (Mert mindig akad egy „de” vagy egy „csakhogy”). A múzeumokba így bekerült tárgyakat restaurálni, tisztítani kell, a fémkeresőzést előre be kell jelenteni a hatóságnál, majd az eredményekről is jelentést kell írni az adattár és a hatóság számára, be kell leltározni a tárgyakat, azokat raktározni kell, folyamatosan revíziózni, szükség szerint újra tisztítani, hogy azokat a leletkörülményekkel, a „történetükkel” együtt megőrizzük az utókor számára. Látszólag ez nem túl bonyolult feladat, hiszen egyébként is ez a dolga a múzeumoknak. Csakhogy (sic!) a múzeumok hazánkban elég alulfinanszírozottak, nincs elég régészük, raktáruk, pénzük a restaurálásra. Azt sem lehet emellett elhallgatni, hogy szólnak hírek olyan illegális fémkeresősökről, akik múzeumbarátnak adják ki magukat, majd a papír birtokában saját szakállra, pontosabban zsebre folytatják a tevékenységüket.

A sok „csakhogy” miatt én sokáig szkeptikus voltam a múzeumbarát fémkeresőzéssel kapcsolatban. Az esetleges jelentkezőket udvariasan leráztam a sok munkára, feladatra, kevés pénzre hivatkozva. Csakhogy közben az illegális fémkeresősök folytatták a tevékenységüket, megannyi tárgy, a hozzá kapcsolódó történettel együtt kallódott el, vagy került egyszerűen a feketepiacra. Ekkortájt sokat gondolkoztam azon, hogy hogyan lehetne feloldani ezt az ellentmondást. Így született meg tavaly a múzeumbarát fémkeresőzés, pontosabban a közösségi régészet szarvasi modellje. Nem kell nagy dologra gondolni: egyszerűen csak arról van szó, hogy a régészet nem a hobbifémkeresőzés kiszolgálója lett Szarvason, hanem épp fordítva. Ugyanis a múzeumoknak van egy olyan feladata, hogy a beruházásokhoz, építkezésekhez kapcsolódóan pénzért (sok pénzért) régészeti megfigyelést vagy feltárást kell, hogy végezzenek. A fent említett sok pénz pedig biztosítja az előkerülő leletanyagok kapcsán a fent felsorolt restaurálási, feldolgozási feladatok ellátását.

 

Szarka_J__zsef_felt__r__s_k__zben.jpg
Szarka József feltárás közben

 

Szarvason tehát kizárólag a véletlenszerűen adódó feladatok és helyszínek kapcsán lehet fémkeresőzést folytatni. Más múzeumokban jellemzően ez a tevékenység kiterjed a divatosnak mondható híres lelőhelyek, vagy a sok szép tárggyal kecsegtető római kori helyszínek, illetve középkori faluhelyek, templomhelyek szisztematikus kutatására is, nálunk erre sajnos nincs kapacitás. A véletlenszerű beruházási feladatok közé persze bekerült nálunk is több egykori falu és templom helye vagy római kori, azaz szarmata lelőhely, ahonnan sok szép tárgy származik, ugyanakkor a nagy eredmények éppen a beruházások véletlenszerűségéből adódó mintavételnek köszönhetően kerültek elő. Az egyik ilyen példa a tavalyi évben egy eldugott, nem túl jelentősnek mondható szarmata lelőhelyen előkerült 3000 éves késő bronzkori kincslelet, melyet az ELTE csapatával közösen tártunk fel, és remélhetőleg rövidesen időszaki kiállításon mutatunk be.

A másik eredmény egészen friss és jó példája a tárgyak mögött húzódó történet fontosságának, pontosabban annak, hogy a régészet mint tudomány számára nem is maga a tárgy, hanem a belőle szerezhető információ a fontos. Történt ugyanis, hogy 2019-ben a Szent István Egyetem tájtörténeti konferenciát rendezett a Szarvasi Arborétumban, ahol felkértek arra, hogy egy helyi témával én is képviseltessem Szarvast és környékét. A szarvasi rév történetével jelentkeztem és írott források és újkori adatok alapján arra a következtetésre jutottam, hogy a neve alapján igen fontos középkori átkelőnek tartott Bánréve egyrészt nem is volt olyan fontos (vagy ha fontos is volt, jelentőségét az Árpád-kor után elveszítette), másrészt nem is biztos, hogy a ma ismert és a mezőtúri határba eső Bánréve helyén volt az átkelő, ugyanis egy 1314-es oklevélből két egymás mellett lévő Bánréve nevű birtokról értesülünk. A másik Bánréve újkori források közvetett adatai alapján pedig meggyőzően azonosítható a Kovács-halommal, ami az Arborétum területére esik, így az is elképzelhető, hogy a túlparti szarvasi rév egy és ugyanaz a Karácsonyi János által oly fontosnak tartott bánrévi átkelővel.  A dolognak viszont volt egy szépséghibája. Csalog József régész említ ugyan néhány Árpád-kori cserepet az 1950-es években itt végzett feltárása kapcsán, illetve az Arborétumtól északra a Fehérvári-tanya nevű lelőhelyen vannak elszórtan Árpád-kori leletek is, de nem olyan mennyiségben, hogy meggyőzően egy átkelőhelyként működő településsel lehessen azonosítani. Régészként tehát megesett velem az a blama, hogy történeti következtetésemet nem tudtam meggyőző régészeti érvekkel alátámasztani.

 

13._sz__zadi___lom_f__gg___pec__ssal.jpg13. századi ólom függőpecsételő,
ember- és állatalakos ábrázolással

 

Szerencsére idén kerékpárutat építenek az Arborétum mellett, így a feltárásokhoz kapcsolódóan fémkeresős vizsgálatot is végeztünk a területen. A felszínen továbbra sem találtunk sok Árpád-kori leletet, valószínűleg a hosszas művelés elaprózta őket, ugyanakkor több jelentős, fémkereső műszerrel talált lelet arra utal, hogy itt volt az újkori Kovácslaponyag nevű birtok, melynek egy I. Lipót (1657–1705) érme a legszebb bizonyítéka, és bizony volt Árpád-kori előzménye is, melyről többek közt egy 12. századi amulett függődísz, illetve egy 1060 előtt készült ezüst Bela dux feliratú érme tanúskodik.

 

B__la_herceg__1048-1060__ez__serepen.jpg
Béla herceg (1048-1060) ezüst dénár – terepen

 

Ezzel be is fejezhetném a szarvasi múzeumbarát fémkeresőzésről szóló rövid írásomat, melyet a rózsabimbós példából kiindulva a kincskeresés versus tudomány témakör köré igyekeztem felépíteni, csakhogy találtunk ám aranyat is, és örültünk neki!

 


Főoldal

2021. március 31.
Szil Ágnes tárcái Nagy Koppány Zsolt tárcáiGyőrei Zsolt tárcái Éltető József tárcái
Búgó gyökerek, avagy zeller a TiszántúlonEgy asztalnál szeptemberben a szentekkel
Poós Zoltán: 1979. december 3. – LőkösházaBabiczky Tibor versei Kopriva Nikolett verseiMarkó Béla versei
Oravecz Imre: AlkonynaplóAbafáy-Deák Csillag: Ad actaMegyeri Edit Tünde: VasárnapTőzsér Árpád: Északi emberek – Naplójegyzetek 2018/19-ből
Márton László: Nibelungok – Harmadik felvonásMárton László: Nibelungok, II. felvonásZalán Tibor: El kell mondanomMárton László: Nibelungok, I. felvonás
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumProgramokFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA