Esszék, tanulmányok

 

szuzmarias.jpg 

 

Fried István

 

Vázlat Tamási Áron Szűzmáriás királyfijáról[1]

 

És már ellensége volt, úgy érezte, minden,
ellensége az aranyoszlopos templom, amely
könyörtelenül kifújja az ég alá rakott tüzet;
ellensége a nagy iskola, amely elzárja őt az
Istennel teletermett mezőktől; és ellensége a
gyertyaszínű ember, aki haláltól való
félelmében cipeli a botját.

          

Tamási Áron 1928-ban megjelentetett első regényének kezdő fejezetében beszédesen alapozódik meg az egymás ellen feszülő megannyi erő, tér, érzelem, hagyomány, szándék, és ezt a gondolatritmusos előadás visszatérő főneve: ellenség teszi szemléletessé. A falusi, természetes életmódhoz szokott, de az iskolába járás kedvéért egy várhatóan keretek közé szorított életrenddel felcserélni készülő gyermek kerül szembe egy sosem látott környezet idegenségével, az eleddig magától értetődő szabad életvitel a környezeti zártsággal, a természetesség (és ez a leginkább fenyegető tényező) az intézményességgel, amelyet a templom-iskola-más viseletű-természetű ember képvisel. Egyben megneveződnek, még ebben a némileg elvonatkoztatott alakzatban is, az elkerülhetetlenné váló konfliktusok színhelyei, melyek azoknak a tulajdonságaival éreztetnek fenyegetést, akik működtetik, de megneveződik, nem kevésbé képes beszéd formájában az, akinek hite majd elzárja a másféle hit útját a kiteljesedésre. Olyan bevezetés indítja el a kevés szóval elbeszélt történéseket, amely a tárgyként megjelenő intézményt szembefordítja egy természetesebb, természet- és valódi hit-közeli életrenddel, és funkcionálásával a nem természeti/természetes, a létezés megfékezését szolgáló szabályrendszert, előírásokat tartalmazó életrendet iktat be, egyben a város-mező, külsőséges-bensőséges, rettegésben élés-életre tártság ellentétét jelöli meg az elbeszélendő történet mozgató erejeként. Ez a fajta előretekintés a maga (sokat) sejtésével, utalásszerű előadásával tömören összegzi (majdnem) mindazt, ami a szülei által az „anyavárosba” hozott kisfiúval történni fog, az iskolában, a templomban és az emberek között, akik közül keveseknek adatik meg, hogy fölismerjék a kisfiúban, majd a felnövekvő férfiban, a művészi tehetségét fölmutató fiatal emberben a küldetését, rárótt hivatását betölteni kívánó „szűzmáriás királyfi”-t.

Az 1928-as esztendő számottevő (magyar) irodalmi eseményét nevezhetjük meg, hogy Tamási első terjedelmesebb prózai epikájának kiadására hívjuk föl a figyelmet, amely első regényként egyáltalában nem mentes szerzője túl sokat markolásának, felfokozott igényességének, regénynyelvi polifóniájának túlzásaitól, ugyanakkor éppen ezek a reprezentatív regényt megcélzó elképzelések avatják különleges jelentőségűvé, nemcsak a Tamási-életmű, hanem általában a magyar irodalom szempontjából. Mert az ugyan fölvethető, hogy a regény nyelvének avantgárd rétege és a székely népnyelv imitációja erősítik-e, kioltják-e egymást, megjegyezve, hogy a tájnyelvi szólás néhány figura párbeszédéből bukik ki, míg az expresszionizmus túlfeszített mondatszerkezetei inkább az elbeszélő sajátjaként kapnak alakot; nem kevésbé szóvá tehető, hogy a biblikus előadás és a Bibliát idéző zsoltáros-szabadverses nyelvi alakzatok miféle epikus formába vannak tömörítve, együvé a jóval egyszerűbben hangzó népköltési idézetekkel: az mindenesetre az írói tervet szolgálja, hogy az egymástól elváló, legalábbis jól megkülönböztethető stílusrétegek végül is annak elbeszélését szolgálják, mint bomlik ki egy küldetéses pálya, mint nő ki a népköltészetből, és mint nő bele a sorsvállalás, amely nem törődik bele a századok óta ismétlődő, mintegy zárt kört alkotó életrendbe, hanem önmaga felszabadításával példát igyekszik mutatni az önfelszabadítására.

A mottóként idézett néhány mondat a küzdelmes (élet)útra induló Csorja Bódi rosszérzésének ad hangot, az ellene irányuló hivatalos tudat egyelőre pontosan megfogalmazatlanul maradó erőre utal, de már a bevezető lapokon előlegeződik, mi fogja gátolni, mi áll majd támogatólag mögötte (beleértvén, hogy az ellenségekkel szemben mi minden fogja segíteni), hogy aztán elsőnek – alig lépvén be az iskolába – igazolva lássa rosszérzését. Korbuly igazgatóval első találkozása továbbgondoltatja Csorja Bódival új helyzetét, és már az első pillanatban nyilvánvalóvá teszi számára, hogy bár az „ütközés” elsőnek nyelvi természetű (lesz), a nyelvhasználat korántsem a pillanathoz, bemutatkozáshoz alkalmazott, tűnő jelenség, hanem a megszólalásokban egymást tagadó magatartásformák rejtőz(het)nek. S itt (mielőtt idézném a kezdődő, ekkor még kevésbé robbanásveszélyes konfliktuslehetőséget) visszautalnék a mottóra, a „nagy iskola” kifejezésre, amely önmagában veszélyt jelezhet. Részint azért, mert a gyermek a mezőkről érkezve ekkora épületet még nem látott, részint mert eleve idegennek érzi ezt a fajta „nagy”-ságot. Korbuly igazgatóval a kurta beszélgetés rosszul indul. A direktor látványa kevéssé megnyerő: a reverendás igazgatót nézi a gyermek, „amint az kövér nyakát megtűrve és a székben elomolva” írja be az adatokat feltehetőleg valamely hivatalos könyvbe. Ezek után kérdez az igazgató, s felel Bódi:

 

„- Hogy hívnak?
- Csorja Boldizsárnak.
- Hát apádat?
- Őt Pétörnek.
- Szeretsz-e tanulni?
- Eddig tudtam, amit más.”

           

Nemcsak a fiú természetes nyelvi fordulatára figyelhetünk föl, hanem a válasz mögötti magatartásra is, Bódi úgy válaszol az igazgató kérdésére, ahogy bárki másnak válaszolt volna, ha ezt kérdezi. Ez azonban nem felel meg az előírásos viselkedési formának. Az igazgató az Iskola (és beszédmódja) képviselője, Bódi senki másé, csak önmagáé. Az igazgató irodájában ügye(ke)t intéz, Bódi kérdésére spontán felel. Az igazgató nem is hagyja szó nélkül, amit a rend megsértésének vél, s a kurta kérdésből átvált egy hosszabb mondatra, amely egy előírást közöl, ha úgy tetszik, nyelvi szokásrendet, amelytől nem ajánlatos eltérni. S ezt fenyegetéssel zárja, elvágván a vita lehetőségét, hiszen ő az igazgató, vele szemben pedig csak egy iskolájába beiratkozó kisdiák:

 „- Tanuld meg, fiam, hogy nekem így felelj, ha kérdlek: igen, igazgató úr; nem, igazgató úr. Különben összeakadunk.”

Az igazgató nem tesz mást, mint a társadalmilag jóváhagyott, sőt helyeselt társalgási módot közvetíti, amely pusztán „formailag” minősíthető párbeszédnek, valójában a „világ”-ban, ehelyt az iskolában megszokott, előírt fordulatokat jelzi. A kérdés, a kijelentés, a beszélgetésnek gondolt szóváltás iránya, tartalma, hangneme az igazgatótól mint feljebbvalótól függ, aki tekintélyét nem annyira tudásának, képességeinek, hanem a leginkább pozíciójának köszönheti; szó szerint feljebb való, övé a tantestület és a diákság irányításának, vezetésének joga, amelyet magától értetődően meglehetős látványossággal érvényesít. Ezzel szemben Csorja Bódi nem efféle körülmények között „szocializálódott”, életében először találkozik azzal, hogy csak igennel és nemmel felelhet egy a személyét közvetlenül érintő kérdésre. Az igazgató külseje nem ébresztett benne bizalmat, beszédmódja végképp elidegeníti. Az elbeszélő azonosulni látszik Bódival, és szabad (belső) beszédében adja vissza Bódi gondolatát, mintegy az ő perspektívájába helyezve bele magát:

„Bódika elveresedett. Szabad beszédjébe eddig még soha senki belé nem kötött, s íme, ez a nagy csutak-ember már első szavával térengeti! De valamint a nagy sas a hegyek felett, ő is általnézett rögtön a vén pap karikás fején.”

Az igazgató kijelölte megszólalási móddal szemben felidézi a maga (és az otthoniak) szólásának kötetlenségét, az igazgató összeakadásukra vonatkozó igéjét a maga nyelvére fordítja: térengeti, amely ebben az épületben és ebben a környezetben akár különösnek hangozhat. Bódi rögtön ki is vonja magát ebből az akarata ellenére belekényszerült helyzetből, és gondolatában megidézi a romantika jelképes madarát („Börtönéből szabadúlt sas lelkem”), melynek tartását veszi föl. Az igazgató csak nem tágít, megismétli kérdését, hogy az általa egyedül helyesnek tartott választ hallja vissza, és ezáltal prezentálja nyelve diadalát a számára rendhagyóval, utóbb, a regényből kitetszik, lázadóval, legalábbis nem-hivatalossal szemben.

Az elbeszélő újólag Bódi perspektívájából rekonstruálja a folytatást, amely nem sok jót ígér a jövőre nézve, mivel félreérthetetlenné válik két gondolkodásmód és szemlélet alapvető eltérése. Ami Bódit illeti, a jelenetet megelőző egy-két lapnyi bemutatás előkészítette ugyan az igazgatói irodában megismert viselkedését, még sincs ok a kételkedésre, az utalásszerű elbeszélői megjegyzésekből csak részben lehetett következtetni arra, hogy Bódi a Hivatalosság előtt sem hajt fejet pusztán azért, hogy ki tudja, miféle közösségbe könnyebben beilleszkedhessen. Annyit az elbeszélő korábban tudatott, hogy „[p]eckes mozdulattal feljebb kapta […] a fejét”, majd „sasnéző szemeivel úgy odaömlött a jegenyefákkal versenyző toronynak. Vajúdó lelkéből felszállott egy aranybogár, s ennek fényénél faluig kiáltott a vére.” S ha az elbeszélői szóban olykor túlstilizálásra lehetünk figyelmesek, ezt az idézetet olvasva az expresszionista képkincs felhasználásával kapcsolhatjuk össze, a merész és egyszeri alkalommal kibukó igék és igevonzatok, az erőteljességet sugározni szánt jelzők, valamint a mindezzel járó emelkedettebb előadás nemcsak egy a szereplők számára szokatlan helyzetet szemléltetnek, hanem az elbeszélő érdekeltségéről is vallanak; nem tárgyilagos szemlélője, hanem olykor a szereplők nézőpontjával azonosuló résztvevője a nem egyszer pillanatokra szétterített eseményeknek. Bódi sasnéző szemei gondolataiban egy helyzetre reagálás beszédes tanúi lesznek (sasként néz által a hozzá szóló igazgatón). Az újbóli kérdésre sem érkezik szóban válasz, legfeljebb a fiú tartásában, „belső beszéd”-ében a győzködésre adott makacssággal felel:

„A legényke bátran reá nézett, de a száját az Istennek sem nyitotta volna ki. Vagy beszél, ahogy ő magától tud és akar, vagy akkor nem beszél, akár a föld, s szakadjon bé a ház fedele!”

Az írásjel erősíti Bódi szándékát, ragaszkodását beszédmódjához, a szóbeli otthonossághoz, szemben a rákényszeríteni akart idegenséggel. A város „élményé”-hez egy baljós iskolakezdet párosul, mindkettő szerephez jut majd Bódi önnevelés- és öngondolkodás-történetében.

Bódi története a továbbiakban úgy (is) elbeszélhető volna, mint küzdelmeinek története fel/elismertetéséért, küldetése rádöbbentéséért, ennek ellentettjeként az igazgatóval folytatott, eleinte egyoldalúnak tetsző harca részleteinek feltárulásaként, amelynek során belső függetlenségének őrzése kerül szembe a csupán szabályzatokat látó hivatalossággal. Bódi (élet)útja valóban bővelkedik a rendkívüli eseményekben, egyfelől betöltené az ősei által kijelölt helyet, másfelől felszabadítaná népét a megrögzöttségek alól, a meghatározott, olykor önmaga ellen fordítható/fordított szokásrendtől. Az elbeszélő által egyszer megtalált kifejezés ismétlésével nem pusztán Bódi következetessége, meghunyászkodni képtelensége érzékelődik, hanem az ismétléssel az idő múlása, Bódi feladatokra megérése lesz láthatóvá. Egyetlen példa: a jól ismert kép tűnik föl újra: „Bódika visszább lépett peckesen egyet. / Már én Csorja Bódi vagyok, s élő sasmadárnak körmivel fésülöm hajamat.” E látszólagos kitérőt követőleg utalok a Bódi éjszakai „temetői” „kalandját” számonkérő jelenetre. Az igazgató Zsitnyvel, a vallástanárral várja a folyosón. A faggatás egyre erőszakosabb lesz. „Félelem szállotta meg, látván, hogy ketten támadnak reá és kegyeletes tettét bántani akarják.” Amit a beíratáskor az igazgató összeakadásnak jósolt, a jelenetben megvalósul:

           

„- Beszélj, fiacskám, mert nyakon csaplak! - bátorította a vallástanár.

- Vagy nádbottal szedjük ki! – nevelte az igazgató.”

 

Az igék ironizáló használatával egy következő jelenet készül elő, itt az elkerülhetetlen összecsapás feszültsége sugárzik át az elbeszélői és szereplői szólamokon.

        

„A legényke egészen megkeményedett a durva szóra.

- Tán ezeknek lehetne megmondani azt a szép dolgot? Ezeknek, akik úgy rontanak rá, mintha ő valakit meggyilkola vala.

Zsitny Mihály fülön ragadta.

- Nem mondod, meg, te barmocska?!

A Bódika szemében fellobbant a tűz.

- Nem!!

A fejét elkapta és kihívóan hátravetette.”

 

A zajos jeleneteknek a tanári karból Bódit egyedül megértő-támogató székely Fazakas Ádám vet véget, s így egyelőre következmények nélkül függesztődik föl a két fél viszálya. Valamennyien kimennek a temetőbe, Bódi igazolja, hogy lovát temette az éjjel:

„Fazakas Ádám a kezébe vette a különös faragványt. Korbuly és Zsitny is odahajoltak. Tágra meredt szemekkel nézték a kicsi lovat, és egyet sem szóltak, csak buta szemeikkel röhögték az eleven formát, az élő vonalakat és a rája teremtett erőt.”

Az elbeszélő nem rejti (talán túl egyértelműen hangsúlyozza) pártállását, ugyanakkor ami fontossá lesz: a művészi szándék és annak értetlen nézése. A Bódi faragta falovacska túlmutat a kézművesi ügyességen, s úgy fordítja „életes”-be a kicsiny faragászt, hogy a hirtelen előbukó művészi szándékot képzelteti el. Amiként az igazgató és a vallástanár képtelen felfogni Bódi valóban különlegesnek vélhető cselekvését, a számukra rejtélyes éjszakai kirándulás okát megismerve lelepleződnek érzéketlenségükkel. Jelképesen akár úgy is értelmezhetnők a jelenetet, hogy (mint egy bekezdéssel feljebb áll: az „örmény” és a „tót” alakja demonstrálódik) hiába mutatkozik meg egy tehetség, a hivatalosság szabályozott rendjéből kitekinteni nem tudó és nem akaró két személy közömbös, ha nem ellenséges (mindenféle) „szabálytalan” tehetséggel szemben, mivel semmiképpen nem illeszthető bele világképükbe, amelytől viszont semmiképpen nem tudnak, nem akarnak eltérni.

Ez a jelenet egyelőre valamiféle megoldást mégiscsak hoz, noha Bódi számára az első nagy megrázkódtatást: „Reszketett az indulattól. Velőkig érezte, hogy életének első kincsét mocskolták bé azok, akiknek hozzá kellett volna adniok a másodikat.”

Az újabb összecsapás nem várat sokat magára. A meghalt jóbarát, Ferke temetésére kéredzkedne el az igazgatótól, aki persze nem engedi el. Bódi ennek ellenére nemcsak a temetésen vesz részt, hanem a temetést követő halotti toron is, amelynek eseményei az igazgató fülébe jutnak. Mire összehívja a tanári kart, hogy fegyelmi határozatot hozzanak. Hogy mi történt a fenyédi temetésen, arról az ottani parochus tudósította az igazgatót, aki diadalmasan olvassa föl a levelet. Az igazgató vádbeszédét érdemes majdnem egészében idézni, mert pontosan példázza a hivatalosság szólamát, de azt is, melyek azok a megfontolások, melyek szerint eljár.

„[S]ok diák nevelődött ennyi időn keresztül kezem alatt. Jók s rosszak vegyesen. Én megértéssel néztem örökké a gyermeki lelket, s nemegyszer komoly studium tárgyává is tettem azt, amit a főtisztelendő és tekintetes tanár urak bizonyára igen jól tudnak, olvasván a könyvet, amely nevem alatt, a nevelés tudományáról megjelent. Jól tudom, hogy a gyermeki kor apró bűnökben bővelkedik.” (S következik ennek felsorolása, de „fogékonyak lévén a tanítás, az intelmek és jó példák iránt”, megjavíthatók. Majd emeltebb hangon sorolja Bódi vétkeit:) „De aki felháborítóan tiszteletlen Isten és ember iránt, aki megátalkodott részeges falusiakkal versenyt iszik, aki verekedik és vért ont és pusztít; akinek börtön az iskola és hóhér a tanár; aki szégyentelen konoksággal átlép szabályt és parancsot, aki egész lényegében lázadás és istentagadás: – hát való iskolába, megszentelt falak közé? Hát érdemli az a tudományt és az Igét?!”

Az igazgatói szó ellenében Fazakas Ádám áll föl, belevágva az igazgató beszédébe igazsága tudatában; kihasználva az igazgató zavarát:

„Állítom, hogy két nevezetessége van ennek az iskolának: van egy falelkű igazgatója, és egy lánglelkű diákja. Az egyik halottját temette, a másik élőt akar temetni.

Rémület csapta az arcokat szembe.

- Állítom, hogy igaz lelkű az a diák, akit director Korbuly és a tanári testület temetni akar. Isten kedvére való gyermek, fény a setétben, a népnek kiáltása az égbe, féktelenül áldott, a mi földünk tükre, istenillatú gyermek, megnyilatkozás, a Törvény cseppje, tökéletes székely.”

A két beszédmód egybevetésekor tetszik ki a nem-autentikus és az autentikus szólás különbsége; a bármely hivatalos és nem hivatalos alkalmakkor elhangozható, közhelyszerű igazgatói szónoklat önnön pedagógiai-vezetői érdemeit, munkásságának jelentőségét emeli ki, ehhez képest a gondjaira bízott tanulóifjúság a vezetettek, irányítására szorulók, a szabályszerűség által kényszerítettek halmaza. Fazakas Ádám felfokozott, némi túlzással élve: lirizáló megnyilatkozása olyan „védő”-beszéd, amely a szóban forgó diák küldetését, elhivatottságát állítja szembe az igazgató „falelkű”-ségével, érzékeltetvén az élni akarás–temetés, fény–sötétség megoszlását egyelőre az Iskola jelképezte térben, fokozatosan közelítve ahhoz a világhoz, amelyből a diák kinőtt, amelynek gyermeke és lehetőségeiben példát adó vezetője. A „féktelenül áldott” szerkezet egyszerre jelzi a korlátok közé szorítás vétkességét és hiábavalóságát, valamint a megnevezetlenül maradt, legfeljebb körülírással megnevezhető erők (istenillatú gyermek) megnyilatkozásával megvalósulni készülő tehetséget. Az igazgató úgy beszél, ahogy évtizedek alatt megszokta, a különféle, ezúttal valóban rendhagyó esetre a jól bevált magyarázattal szolgál, képtelen a számára más, a rendkívüli még közelítő megértésére is. Fazakas felsorolásszerű, meglepő fordulatokkal élő, hapax legomenonokat tartalmazó beszéde a végsőkig élezi a helyzetet – Bódi eltávolítását megszavazza a testület. Fazakas szakít az iskolával, leveti reverendáját, felszólítására egyetlen bátortalan mozdulat felel, „de a sok fekete helyére meredett pap között visszahullott” e mozdulat is.

Bódi és az igazgató utolsó összecsapására jó idő elteltével kerül sor. Bódi megfesti a „Mária feltámasztja a székelyeket” című képét, a rajzszertár előtt nézegeti Korbuly, és „beléváltozott az arca.”

„Már tűzbe vetette volna ezt a csodálatos álmot. A fejében és a mellében és nagy tömlő-testében lázadtak és ordítottak a dogmák, mint az ágyúk. Így festeni Máriát! Mezítláb és meztelen karral! Világi mosollyal, ragyogó örömben! Mint egy bűbájos Királykisasszonyt, aki életre hívja népét és magához szólítja seregét.”

A kurta párbeszédben Bódi visszafordítja Korbulyra az első találkozáskor közölt felszólítását: „Igen, igazgató úr”-ral válaszol. A botrány nem marad el, Bódit hiába utasítja ki a dühtől fuldokló igazgató, kifelé menet még arra is gondol, hogy humorát csillogtassa, felmutatván a képet így szól: „Ez a vallás, táti!”

„S ahogy kilépett, utánazúdultak a diákok mind, és örömkiáltásokkal folytak a nyomában, mint a megáradt tavaszi folyó; és tódultak és zengtek, és virított az arcuk, s a szemük tűzzel kiáltott, és a lelkük a magasra tartott képre repült, mint az olajágra egykor a galamb.”

Az igazgatónak ugyan sikerül visszaparancsolni diákjait, de Bódi győztesként hagyja el egykori megaláztatásának színhelyét, s a Bibliából vett képpel beteljesül, amit elgondolt. Az igazgató magatartását jellemző „dogma” meglehetős határozottsággal jelöli pozícióját, a magasra tartott kép, melyet az ő szemszögéből is látunk, rémületének és tehetetlen dühének tükrében is megőrzi „új világot” hirdető lényegét. A következő összecsapás színhelye a templom. Itt Bódi a paptól hallja megismétlődni az ellenvetéseket: „mezítláb”, „csóré karokkal”, „olyan, mint egy virágszedő leány”, „nem áhítatgerjesztő”, a Biblia „nem írja”, hogy halottakat támasztott föl. Bódi érvel, vitázik, meggyőzi, ha a papot nem is, az embereket.

„És mint hajdan a tanítványok Krisztus után, úgy vonultak az elöljáró emberek Mária után. A lakodalmas nép között, amely megtöltötte a templomot, áhítatosan és szent örömmel vitték előre Máriát. Úgy vitték, mint a mesebeli szeplőtelen Tündért, aki hazajött apjához és gyermekéhez: a Néphez.”

Bódi diadalát nem élvezheti, mivel öröme összetörik, anyját hozzák a Mária-oltár alól, „egy boldog halottat.”

Még egy utolsó, nagy összecsapás vár Bódira. Bátyja halála előtt hagyatkozza, hogy ne temessék az őt megcsaló földbe, testét égessék el. Bódi kötelességének érzi, hogy meghozza ezt a tűzáldozatot, elvégzi a szertartást, tette mögött a „pogány nagy idők” húzódnak, „és szóla Isten a tűznek nyelvén, és a láng legyőzé magasságával a hegyet, és legyőzé a vizet, a tisztaságával legyőzé az emberi lelket.”

Bódit ez szembeállítja a Törvénnyel, amelyet az emberi társadalom önmagára nézve kötelezőnek fogadott el; egy pillanatra sem tagadja tettét, amely nem egyszerűen rendhagyónak, bár a Bódi megtestesítette morál alapján igazolhatónak tűnik. Ráadásul a látszat ellene szól, hiszen csak szavával igazolhatja, hogy „végrendeletet” teljesített, a látszat szerint bűnt követett el; jóllehet a gyanút tételesen nem fogalmazzák meg, Bódit őrizetbe veszik.

S itt, ezen a ponton még az eddigieknél is nagyobb erővel vetődik föl nem pusztán Bódi küldetésének, életútjának problémája, hanem a Tamási-mű műfajiságának, korstílusokkal szembesítésének célszerűtlensége. A XX. század nem egy nagy – reprezentatív – regényvállalkozása közül több a XIX. század nevelési-nevelődési regényét tekintette mintának, középpontjában a beavatásra váró, a beavatásig eljuttatott hőssel. Más – szintén XIX. századi előzményekre visszautalva, netán azokat átstrukturálva – a társadalomkritikát gondolta fontosnak, megközelítőleg teljes társadalmi körképet festvén föl, rendkívül alaposan kidolgozva a társadalom mozgatóerőit, az azokkal szembeszálló, többnyire bukásra ítélt főszereplőt. Ezúttal nem térnék ki a Proust és Joyce kezdeményezte prózai epikára, amelynek téridős javaslatai, meta-irodalmi vonatkozásai, parodizáló, travesztiával élő részletei, kapcsolatai a mitikussal új fejezeteket indítottak el a regénytörténetben. Tamási Áron egy új helyzetbe kényszerült irodalomrendszer alkotójaként az 1920-as években tapasztalhatta, hogy sem egy némileg korszerűsített történelmi regény, sem a szituáltság változatainak történetlehetőségeit javasló kortársi regény nem reprezentálhatta, művészi problematikusságánál fogva sem, Erdély irodalmát. Ugyanakkor az avantgárd új grammatikája esetleg világnézetileg (is) robbanthatott, önmagában mégsem bizonyult alkalmasnak arra, hogy eszköztára lehetővé tegye a „székely regény”-t, melynek megírására Tamási vállalkozott. A Szűzmáriás királyfi története, főhőse excentrikusnak ható cselekvés-sorozata nem volt megalkotható a kortársi regénytipológia ajánlatai alapján. Ehhez nemcsak új forma, hanem új (regény)nyelv is szükségesnek mutatkozott. Méghozzá olyan, amely bevezet a falu ősi-új világába, olyan, amely megfelelő perspektívából szemlélteti a „szűzmáriás királyfi” igazi önmagává válásának folyamatát, nem utolsósorban, amely a főhős küzdelmét egyképpen játszatja a néven nevezett intézményesség és a jelképesített, több hatalmi tényező ellen a lehetséges világ és a transzcendenciába érő történések szintjén. Ilyen módon Csorja Bódinak a polgári és a büntető törvénykönyv szerint megrovandó cselekedetei nem – leegyszerűsítve írom – egy realista igényű epika szemszögéből szemlélendők, hanem az ezt megalapozó világfelfogástól alapvetően különböző műfaji, alakzati, nem utolsósorban személyiség- és nyelvszemléleti szempontok érvényesítésével lehet megközelíteni. Olyan epikus előadás igénye merül föl, amely nem restelli a legendák, a szentek élete típusú elbeszélés, a látomásos előadás elemeinek felhasználását, és amely Tamási regényében a stíluspluralizmus egy különös változatával tesz eleget (nem pusztán a „székelyregényi” alkotás kísérletének, hanem) az avantgárd felől érkező késztetés felhasználásával egy XX. századi népiség-elképzelésből eredeztethető regénytervnek. Egy részletezőbb elemzés során bemutatható, miként és milyen esetben lép ki az elbeszélő a tárgyiasságot szem előtt tartó megfigyelő helyzetéből, hogy tipográfiailag (és retorikailag) jelezze lirizáló szólamra váltását; mint enged egy avantgárd mondatszerkesztés nyelvi szabálytalansággal jellemezhető kényszerének, amely kényszer a megszólalások rivalizálását viszi színre; hol és hogyan vonul vissza az elbeszélő, hogy a zsoltáros-himnikus nyelv dallamát semmi közbeavatkozással ne zavarja; ugyanakkor kezében tartva és helyenként szorosra fogva az elbeszélés szálait, ismétlésekkel, előre- meg visszautalásokkal mint figyelmeztet a megszerkesztettségre. A kihagyásos módszer annak a felfogásnak kedvez, amely a „balladás” novellák Tamási Áronját véli felismerni, leginkább a páros jelenetek előadásában. Úgy is fogalmazhatnám: új műfajjal kísérletezett első terjedelmesebb prózai epikus művében Tamási Áron, amely éppen ennek okán gerjesztett indulatokat, de ráébresztett kísérletének igazi XX. századiságára.



[1] Ez a dolgozat a része annak az előtanulmány-sorozatnak, amely Tamási Áron két regényét (Szűzmáriás királyfi-Zöld ág) kísérli meg értelmezni, természetesen felhasználva a korábbi kutatásokat (Bertha Zoltántól Sipos Lajosig). A jelen írás idézeteinek lelőhelye: Tamási Áron, Szűzmáriás királyfi-Zöld ág. Püski, Budapest, 2000. Ezúttal a főhős alakjára összpontosítottam, abból a szempontból vizsgáltam, mint alakul ki – konfliktusai során – önazonossága, és ez mint hat (negatívan vagy pozitívan) azokra a különféle közösségekre, személyekre (tanári testület, diákok, a falu népe, elöljárói), amelyek-akik gátolják, illetve segítik önmagasága fokozatos kibontakozását, a mű végére a halálban kiteljesülését. Az egyéb vonatkozásokról, így a rítusok, ünnepi szokások, nyelvváltozatok elrendezettségéről további kutatási beszámolók tudósíthatnak. Felhasznált szakirodalom: Földes Györgyi, Identitás, in Média- és Kultúratudományi Kézikönyv, szerk. Kricsfalusi Beatrix, Kulcsár Szabó Ernő, Molnár Gábor Tamás, Tamás Ábel. Ráció, Budapest, 2018, 92-108.; Peter Simons, Identität, in Lexikon Philosophie. Hundert Grundbegriffe, hg. Stefan Jordan, Christian Nimtz. Reclam, Stuttgart, 2011, 136-139. Vö. még: Literaturtheorien des 20. Jahrhunderts, hg. Ulrich Schmid. Philipp Reclam jun., Stuttgart, 2010, 160-161, 186-188.

 

Megjelent a Bárka 2022/2-es számában.


Főoldal

2022. május 24.
Egressy Zoltán tárcái Banner Zoltán tárcái Gömöri György tárcáiVöröskéry Dóra tárcái
Erdész Ádám: Melyik a járható út?Mátkaság a dinasztikus érdekek árnyékában
Ocsenás Péter: Együtt a sötétbenTörök Ábel: A famardosó
Protestáns barangolás a megyébenBékési kalácsságok
Tompa Gábor verseiZalán Tibor: Dragéi felezőszonettekFűthető kabát – Horváth Viktor Tóth Krisztina-paródiájaGéczi János versei
Oberczián Géza: Egyre többször rossz az időA Negra völgyében – Mersdorf Ilona Bodor Ádám-paródiájaDarvasi László: PlüssTóth László: Lótusz
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKAEMMI_log__.jpgpku_logo.png