Fábián Annamária

 

Will Shaky: Shakespeare alakja

a BBC komikus jeleneteiben

 

Vidám Shakespeare.

A szókapcsolat – bár látszólag egyszerű – nagyon is sokrétű jelentéstartalmakkal bír. Shakespeare neve ugyanis legalább két, markánsan különböző dolgot jelöl. Először is jelöli Shakespeare műveit, másrészt nyilván jelöli a személyt is, az „isteni bárdot”, a zsenit, „Isten másodszülöttjét”, akit sokáig kultikus imádat vett körül (és talán vesz körül a mai napig is), annak ellenére, hogy kevés konkrétum áll rendelkezésünkre az életéről (bármilyen sokat is írtunk/spekuláltunk össze erről az ismeretlen életről). Dávidházi Péter a The Romantic Cult of Shakespeare című könyvében figyelmeztet arra, hogy milyen nehéz is a nem-kultikust a kultikustól elválasztani – akár csak saját magunkban is.[1] Shakespeare olvasóinak/nézőinek nagy része, feltételezem, érzett már valamiféle elragadtatott imádatot az isteni, felfoghatatlanul nagyszerű Shakespeare iránt. Hogy imádatunk minek szól: a szövegeknek vagy az őket alkotó kopaszodó, fülbevalós, szakállkás zseninek, azt nagyon nehéz definiálni. Most azonban mégis arra teszek kísérletet, hogy szétválasszam ezt a két dolgot, a műveket és az alkotót, és a Shakespeare személye körüli kultusz dekonstrukcióját állítsam a középpontba, amelynek aktív kiváltói többek közt a BBC komikus Shakespeare-megformálásai, amelyek által Shakespeare alakja új megvilágításba került, és ez kihat Shakespeare szövegeinek recepciójára is.

Már Shakespeare életében és halála után nem sokkal megjelentek azok a művek, amelyek Shakespeare műveit leválasztva az íróról magát Shakespeare alakját állították a középpontba. Elég csak Jonson Shakespeare-ódájára gondolni, amely először hasonlítja Shakespeare-t istenekhez (Apollo, Merkúr), és magasztalja Shakespeare-t szó szerint az egekig (csillagképként megjelenítve őt). Vagy, épp ellenkező hangvétellel, kifejezetten negatív képet fest róla korábban Robert Greene, aki „feltörekvő varjúnak” (upstart crow) nevezi Shakespeare-t 1592-ben, aki a többi író tollával ékeskedik… (ennek később számunkra még lesz jelentősége). Az interregnum után, a restauráció idején szökött igazán szárba Shakespeare kultusza, és érdekes módon itt még határozottabb hasadás vehető észre Shakespeare, a személy és Shakespeare, a mű között. Személyét isteni ragyogással övezték a korszak költői és írói, többek közt Davenant, Dryden és Tate is. A legenda szerint William Davenant, a restaurációs költőzseni, szívesen ringatta magát és környezetét is abban a hitben, hogy nemcsak szellemi (sokak szerint keresztfiúi) szálak, de biológiai (noha törvénytelen) kötelék is fűzheti Master Shakespeare-hez.[2] Dryden az Essay on Dramatick Poesie című művében isteni géniuszként, a természetes zseniként magasztalja Shakespeare-t, Tate a Lear király-hoz írt előszavában/ajánlásában pedig kifejti: „Lear valódi és Edgar színlelt őrültsége olyan extravagáns természetű (ezt másként nem tudom kifejezni), hogy nem születhetett volna máshonnan, csakis a mi Shakespeare-ünk teremtő fantáziájából. A képi világ és nyelvezet furcsa és meglepő, mégis kellemes és találó, […] senki, csakis Shakespeare formálhatta ezeket a képzeteket, mély megelégedéssel tölt el a tény, hogy az adott mondanivalót máshogy nem is lehetett volna kifejezni a világon.”[3] Ez azonban nem akadályozta meg a restauráció szerzőit abban, hogy Shakespeare-t mint szövegtestet jelentős mértékben alakítsák, csonkítsák, kiegészítsék: próbálták a költőzsenit a klasszikus szabályokhoz szabni több-kevesebb sikerrel. És noha Voltaire, Gottsched és a klasszicista szabályok egyéb hangadó kritikusai dühöngve keltek ki Shakespeare követhetetlen, „korcs” művei ellen (Voltaire a Dissertation sur la tragedie ancienne et moderne című írásában híresen „részeges vadember”-nek titulálta az angol költőzsenit), és mind személyét, mind műveit elutasították – Angliában a sikere töretlen maradt, igaz, hogy műveit nem eredeti formájukban, hanem a restaurációs szerzők mélyreható átalakításában ismerték meg a nézők.  Alakja és személye viszont már ekkor kultikus imádatnak örvendett, ami később, a tizennyolcadik században és a romantika idején csúcsosodott ki.

A romantika prominens képviselői ugyanis újra összevonták, elválaszthatatlanná tették a zsenit a zseniális műtől: a Shakespeare-mű szükségszerűen tökéletes is lett. A Lear király például, amit Tate olyan gondosan megzabolázott és happy enddel zárt, Lamb szerint: „túl van minden művészeten, amit jól mutat minden az átalakítására tett kísérlet. […] Tate horgot vetett e Leviatán orrlyukába, hogy Garrick[4] és követői, e jelenet vásári mutatványosai, annál hatékonyabban tudják fel-alá rángatni.”[5] Hazlitt és Coleridge Lambbel együtt Shakespeare-t mint eredeti alkotót emelték piedesztálra: a műveihez érteni kellett Shakespeare géniuszát, s aki erre nem volt alkalmas, csak az talált benne hibát. Ahogy Dávidházi fogalmaz, a művek művészeti értéke helyett az univerzális tökéletességük mítosza irányította az értelmezési folyamatot, és a shakespeare-i mű az ember által elérhető legmagasabb szint mércéje lett.[6]

A tizennyolcadik századtól születtek azok a Shakespeare-t ábrázoló képek és metszetek, amelyek egy idealizált, szép férfit ábrázolnak, többnyire a Chandos-portréhoz hasonló alakokat, írás közben, vagy már halhatatlan szobor formájában, egy-egy rajongó színész (például a már említett Garrick) társaságában. Nem meglepő, hogy ilyen fokú személyi kultusz kialakulása valóban az isteni bárdot hozta létre Shakespeare alakjából, és az sem, hogy – ahogyan korábban láttuk – ez a nagyság összeforrott Shakespeare szövegeivel is. Olyannyira, hogy magukat a szövegeket is érinthetetlen, tökéletes darabokként látták és láttatták.

Ez a kultusz sok tekintetben kitartott a huszadik – sőt a huszonegyedik – századig is, de a kultusz, úgy tűnik, elengedte Shakespeare alakját, és a művekre és a nyelvezetre tevődött át a hangsúly; és ebben a formában a tisztelet és hódolat a mai napig tart: az adaptációkutatás során számos esetben lehet olyan hangokkal, olyan kritikai megjegyzésekkel találkozni, amelyek az eredetivel szemben, elmarasztalva az újat, az eredeti és a másolat, hamisítvány, gyenge utánzat dichotómiák mentén elemezték a műveket. Shakespeare művei mai napig élvezik (?) ennek a piedesztálra állításnak a hatását. A mai napig megfigyelhető Angliában az a tendencia, hogy Shakespeare művei és nyelvezete a színpadon szent: a prominens társulatok (a National Theatre, a Globe…) a mai napig inkább szigorúan shakespeare-iek akarnak lenni, mint hogy kísérleteznének a dekonstrukciójával, és a közönség részéről is sokszor elvárás, hogy történetvezetésben, szöveghasználatban, dramaturgiában „Shakespeare szelleméhez hű” produkciókat lássanak.

Számunkra azonban fontosabb most az, hogy mi történt, mi történik Shakespeare alakjával. Meggyőződésem, hogy mára egy másfajta Shakespeare-figura született meg, az isteni géniusz mellé vagy inkább helyett, és ebben óriási szerepe lehetett a BBC azon népszerű, populáris műsorainak, amelyek Shakespeare alakját állították a középpontba, nem a műveiből készült adaptációk tehát.

Meglepő módon a legtöbb BBC-jelenet és sorozat vagy sorozatepizód, amely Shakespeare-rel foglalkozik, Shakespeare-t a komikum oldaláról közelíti meg. Bergson mondja A nevetés című művében, hogy „nincs komikum a sajátosan emberin kívül”, később pedig azt: „a nevetés a tiszta értelemhez szól”,[7] a szív, az elfogult érzelmek pillanatnyi felfüggesztését igényli.

Bergson állításából két konklúziót vonhatunk le Shakespeare alakjára nézve: ahhoz, hogy Shakespeare alakja a komikus hatás révén közelebb kerülhessen a nézőhöz, emberivé kell válnia, és csak az érinthetetlen isteni bárd alakját megsemmisítve/aláásva lehet őt a komikum segítségével emberivé tenni.

Már a nyolcvanas években megfigyelhető volt a komikus, kinevethető, de szerethető Shakespeare megjelenése: Hugh Laurie (a BBC nagysikerű Frye and Laurie show-jából ismertté vált komikus) egy jelenetben Shakespeare-t alakítja, akit a színházi menedzsere (Rowan Atkinson) a Hamlet-monológ megvágásával aláz, és kifejti, hogy a túl körülményesen író Shakespeare szövege zagyva és bonyolult. Hugh Laurie Shakespeare-figurája a nagyságának tudatában lévő, de túlérzékenységében kinevethető és szerethető művészembert hozza. Szintén Rowan Atkinson szövi bele a bárd alakját egy későbbi jelenetbe a Blackadder (Fekete Vipera) sorozat különkiadásában (Blackadder: Back & Forth; 1999), amelyben viszont már Colin Firth alakítja Shakespeare-t. Itt is az figyelhető meg, hogy a humor eszközével (tehát nem kell komolyan venni) Lord Blackadder teljesen aláássa Shakespeare tekintélyét, sőt időutazása során megsemmisíti Shakespeare-t (aki a találkozás hatására abbahagyja az írást, viszont feltalálja a golyóstollat). Érdekes szempont azonban, hogy Shakespeare alakját egy olyan színész játssza, aki egyrészt óriási népszerűségnek örvend, másrészt pedig Colin Firth kifejezetten a „jóképű pasi” megítélés alá esik, ami bár nem épp akadémikus kategória, mindenképp lényeges lehet majd. Ugyanis Shakespeare alakját kifejezetten jóképű és népszerű brit színészekre osztotta a BBC az ezredforduló után (de egyébként nem csak a BBC, hiszen John Madden víziójában [Shakespeare in Love] az ifjú Joseph Fiennes, valamint a TNT Will című sorozatában Laurie Davidson volt Shakespeare, akik kifejezetten erről az oldalukról [is] híresek).

Az ezredforduló után érkezett el Shakespeare teljes átalakulása: a Doctor Who című BBC kultsorozatban egy epizód, a The Shakespeare Code (2007) erejéig a nemzeti költőgéniusz komikus szuperhőssé vált. Itt David Tennant (a doktor szerepében, aki egyébként ikonikus Hamlet-alakításáról is híres) mellett a szintén sármos Dean Lennox Kelly a főhős, és egy nagyon vonzó és emberi, tizenhatodik századi szupersztár Shakespeare jelenik meg a képernyőn, aki a szavak puszta erejével menti meg a Földet a pusztító démonoktól (hogy aztán majd a Macbethben meg is örökítse ezeket a démonokat…).

Az igazán komikus és Britanniában a leghatásosabb Shakespeare-alakok azonban a BAFTA-díjas és a szigetországban hihetetlen népszerűségnek örvendő Horrible Histories (HH, 2009-2019.) fejezeteiben jelentek meg. A nagy sikerű sorozat komikus jelenetekkel adta át a világ- és az angol történelem eseményeit és nagyjainak csetlését/botlását a tizenéves közönségnek. A sorozat hét szériát élt meg eddig, és ezek között számos Shakespeare-szkeccs és -dal jelent meg. Az első 5 évadban Mathew Baynton alakította Shakespeare-t, a későbbi szériákban pedig Tom Stourton. Mindkét színész elsősorban komikus szerepekről ismert, és mindketten olyan Shakespeare-t alakítottak, aki egyszerre volt nagyon vicces és emberi, és nagyon vonzó és szerethető – és a fiatal színészek ismét népszerűséget hoztak az általuk megformált alaknak is az ifjú nézők körében.

A két legismertebb jelenet (online is megtalálható) a Shakespeare, a Mastermind játékos és a Shakespeare iskolába megy (Shakespeare goes to school). Ez utóbbiban Shakespeare az írás tudományát próbálja korunk kisiskolásainak átadni, de végül inkább ihletet merít a gyerekek történeteiből, hogy következő darabján dolgozzon, melynek a Warstars, the Tale of the Force that Doth Reawaken címet adja majd – ami természetesen Shakespeare-nek azt az írási gyakorlatát hivatott illusztrálni, ahogy már létező darabokat és irodalmi műveket a kor gyakorlatának megfelelően skrupulus nélkül használt fel és dolgozott át. A brit iskolákban azonban a HH Shakespeare-dalai a legnépszerűbbek, az egyik egy jazz alapokra írt dal a Shakespeare által alkotott, ma is aktív kifejezések gyűjteménye; a másik egy rock nóta (talán leginkább a Greenday zenekar stílusát idézve), amely Shakespeare összes darabjának címét tartalmazza. A dalok rendszeresen képezik a brit iskolákban a segédanyagot a száraz Shakespeare-tények elsajátításához. A HH Shakespeare alakja olyan népszerű volt egyébként, hogy egész estés film is készült Mathew Baynton szereplésével 2015-ben, Bill címen – amely szintén kasszasiker lett Angliában.

A legutóbbi BBC-próbálkozás pedig az Upstart Crow című sorozat, amely a már emlegtett Robert Greene-től vett címével is immár teljesen elengedi az isteni, csodálatos, de még a vonzó sármőr Shakespeare figurát is, viszont helyette egy sitcom főszereplőjévé teszi a bárdot, aki hol ingázik Stratford és London közt, és a közlekedésre panaszkodik; hol a tinédzser gyerekével küzd, aki nem érti, hogy mit beszél az apja; hol a londoni pletykákkal van elfoglalva; hol pedig – és leginkább – alkotni próbál. A főszerepet David Mitchell komikus kapta, és ez a Shakespeare tudatosan már a kevésbé romantikus és kevéssé idealizálható, erősen kopaszodó és köpcös Droeshout Shakespeare-portréra hasonlít, amelyet az első Fólió címlapjáról ismerhetünk: a sorozatban számtalan utalás történik Shakespeare nem épp vonzó külsőjére. A komikum egyik fő forrása azonban kétségkívül az, hogy Shakespeare-t nem értik a kortársai sem, mert túl választékosan, bonyolultan és homályosan fogalmaz, és mindennapi beszédét ugyanúgy átszövik a döbbenetes metaforái, mint a darabjait és költeményeit. A sorozat nagy sikerére való tekintettel már három szériát leforgattak belőle, a legutóbbit 2018-ban.

A BBC Shakespeare-ábrázolásaiban az érhető tetten, hogy a huszadik században feloldódni kezdő, Shakespeare alakját övező kultusz az utolsó fázisába érkezett. Ahogy Dávidházi Péter írja: „A kultusz mint beállítódás bizonyos szellemi vagy anyagi értékek rajongó, mértéket nem ismerő, mindenek fölötti tisztelete, tehát teljes és feltétlen odaadás, mely imádata tárgyát minden szóba jöhető vád alól eleve felmenti; […] mint nyelvhasználat pedig túlnyomórészt olyan (magasztaló) kijelentésekben ölt testet, melyeket sem bizonyítani, sem cáfolni nem lehet, mert részletes tapasztalati ellenőrzésükre nincs mód.”[8] Ennek a feltétlen odaadásnak, magasztalásnak és mértéken felüli tiszteletnek pontosan az ellentéte figyelhető meg a BBC Shakespeare-alakjaiban, a korábban piedesztálon álló, imádott alak immár olyannyira emberi, hogy tekintélye megkérdőjelezhető és személye (ki)nevethető. A komikum és a nevetés eszközét felhasználva a BBC olyan Shakespeare-alakokat hozott létre, akik kikezdhetők, kritizálhatók, de mindenképpen és elsősorban szerethető emberi karakterek. A komikus jelenetek által az angol recepció fölött magasodó isteni Shakespeare-ből az angol közönség nagy örömére újjászületett és születik egy hozzánk hasonló, emberi, vidám Shakespeare.