Elek Tibor

 

A világértelmező Székely János

 

Éppen húsz évvel ezelőtt kezdtem a Székely János-monográfiám anyaggyűjtéséhez, majd megírásához. Egyik legjobban sikerült munkámnak tartom, ma is vállalom minden sorát, egyetlen ponton mégis szeretnék önkritikát gyakorolni. Viszonylag fiatal kutatóként, a Kalligram Kiadó monográfiasorozatába szánt tudományos munka írójaként tárgyilagosságra, elfogulatlanságra törekedtem, s így kerültem a nagy szavakat, nem hangsúlyoztam eléggé, hogy milyen rendkívüli jelentőségűnek tartom Székely János művészetét. Hogy szerintem (is) a legnagyobb magyar és külföldi írók sorában a helye, mert világirodalmi rangú, univerzális jellegű műveket hozott létre. Foglalkoztam ugyan a recepció ellentmondásaival, hogy voltak, akik már életében szintén nagyon nagyra tartották a munkásságát, mások észre sem vették, értelmezni próbáltam a halála utáni, általam Székely-felejtésnek nevezett jelenséget, de nem használtam szuperlatívuszokat az író munkásságának méltatására. Pedig azt kellett volna már akkor is bátran, és azóta is minden alkalommal, hacsak szóba került.

Ahogy Lengyel Balázs tette például, igaz, évekkel-évtizedekkel megkésve, 1990-ben, s csak Székelynek magának írva: „Szerény nézetem szerint ugyanis a Te művedben fedezhető fel az a legmagasabb teljesítmény, amelyet a határainkon túli magyar irodalom az utóbbi évtizedekben létrehozott.”[1] Majd 1996-ban egy emlékező írásában, amikor még magasabbra értékelte: „Egy biztos számomra, hogy Székely János nemcsak a határokon túli, az úgynevezett kisebbségnek, hanem egyetemes írója századunknak, századunk második felének. Valahol Camus és Orwell között. Egyike korunk legnagyobbjainak.”[2] A másik torony című esszéregényét rokonította az ő műveikkel, s azt állította, joggal: „Ha nem magyar írja, világhírű”[3].

Néhány a kisebbségi magyar irodalmakat is figyelemmel kísérő hazai kritikus (Bertha Zoltán, Görömbei András, Márkus Béla, Pomogáts Béla, Szakolczay Lajos) már a hetvenes- nyolcvanas években is kiemelten fontos szerzőként tárgyalta, de tucatjával lehetne idézni az erdélyi írótársakat is, akik mind életében, mind halála után nagyra tartották Székelyt.

Ugyanakkor Kulcsár Szabó Ernő például a maga 1993-ban megjelent irodalomtörténetében, melyben éppen az 1945 és 1991 közötti időszak (amelyben Székely pályája is kiteljesedett) magyar irodalmát tárgyalja, még csak le sem írta Székely János nevét, de a kortárs vagy az elmúlt évtizedek magyar irodalmáról, a meghatározó alkotókról és művekről folyó hazai diskurzusból is rendre kimarad Székely munkássága. Ezért is lett volna, s lenne fontos újra és újra hangoztatni művészetének nagyszerűségét, hogy végre mások is felfigyeljenek rá.

Székely János ráadásul a magyar irodalom történetében egyedülálló módon minden műnemben rendkívüli jelentőségű műveket hozott létre.

A versek, regények, elbeszélések, drámák, esszék, jegyzetek egy teljes és szerves gondolati és művészi univerzum egymást kiegészítő és értelmező alakzatai. A különböző műfajú és formavilágú alkotói megnyilatkozásokat a mélyükben rejlő egyéni világkép és létértelmezés egységesíti. Az ő művészetének eredője ez a személyes világkép, más megközelítésben pedig az a lényege, a legfőbb közlendője. Élete során több alkalommal vallomást tett arról, hogy a leghőbb vágya mindig is a világ megértése, a valódi világ megmutatása volt, hogy teljes világképét igyekezett belerejteni az irodalomba. Székely János egy olyan filozofikus hajlamú alkotó volt, aki, egész életében felismert igazságai kimondásához kereste az adekvát irodalmi formákat?

A tudatosan végiggondolt, rendszerszerűen építkező világkép néhány eleme már a korai versekben felismerhető, végső formájában pedig a posztumusz esszékönyvben, A valódi világban áll előttünk. Az esszé (kötetekben: Egy rögeszme genezise 1978., A mítosz értelme 1985., A valódi világ 1995.) az életmű szerves része, de a szépprózától elkülöníthető önálló műfaja, miközben éppúgy, vagy talán még inkább, mint a szépirodalmi alkotás, az önvallomás és a világról történő vallomás eszköze.

A valódi világ Székely János összefoglaló igényű főművének is tekinthető, mert benne a világ megértését, törvényei megragadását célul tűző első számú feladatának próbál eleget tenni, mert a kötet részletesen kibontva tartalmazza a korábbi műveibe belerejtett személyes világképét, tehát legfőbb közlendőit, tanításait: „Mert tanítani kívánok ezzel a könyvvel, kétségtelenül. Nem filozófiát akarok tanítani – ahhoz nem értek. Hanem a világot. Arra szeretném megtanítani olvasóimat, milyen a világ.” – írja az előszóban.^[4]

Ahogy tagadja az egységes világképet egyetlen költői vízióba foglaló világdráma, világpoéma megírásának lehetőségét a XX. század végén, úgy állítja a filozófia – minden elképzelhető filozófia – csődjét is, mivel nincsenek, nem lehetnek érvényes megállapításai a valódi világról. A gondolkodásunkban jelentkező világ szerinte nem a valódi világ, hanem annak csak egy emberi vonásokkal felruházott, illúziókkal teli, racionalizált gondolati modellje. Gondolkodásunk alapkategóriái, a nyelvben hagyományozott fogalomrendszerek antropomorfok, s ez az, ami megakadályozza bármely érvényes axiomatika, filozófia megalkotását a világról.

A továbbiakban én sem filozófiai alkotásként vizsgálom, nem célom a filozófiai teljesítmény értékelése és bírálata, forrásainak, a filozófiatörténet korábbi – például Hérakleitosztól, Arisztotelésztől, Kanttól, Nietzschétől, Heideggertől, Sartre-tól, Wittgensteintől származó – elméleteivel való találkozási és vitapontjainak megjelölése, az antik sztoikus, a XX. századi egzisztencialista filozófiák, a keleti univerzalizmusok, a szociáldarwinizmus, a génelmélet, a nyelvfilozófiák hatásának kimutatása, az önálló gondolatmenet ellentmondásainak feltárása. Nem elsősorban azért, mert a szerző is elhatárolja magát a filozófiától, hanem azért, mert én leginkább az életmű világképi hátterét keresem a műben, s noha önértékét elismerve egy szuverén gondolkodó rendkívüli teljesítményének tartom, nem elsősorban filozófiai műként, hanem egy filozófiai észjárással megáldott, nagy filozófiai műveltséggel rendelkező író esszégyűjteményeként olvasom. A kötet ugyanis egymással hol lazán, hol szorosabban összefüggő, egymás gondolatait, tételeit gyakorta ismétlő, rövidebb-hosszabb, személyes hangvételű, helyenként vallomásszerű esszék sorozatából áll. Amelyekben a racionális okfejtés, érvelés elbeszélésekkel, személyes hivatkozásokkal, költői példákkal, a filozófiai kategóriák, fogalmak használata metaforikus, poétikus megfogalmazásokkal keveredik. Értelmezésem nem áll távol az Albert Gáborétól, aki Bolyai János nyomán „üdvtan”-nak és a magyar irodalomban páratlan önértelmezésnek nevezi a művet.^[5]

Székely János elmélete szerint a valódi világ mint Univerzum, egyetlen egység, tér-idő komplexum, „idő a térben, tér az időben, tér mint folyamat, a tér struktúrájának időbeli szummálódása. Tér van és ennek szerkezete van, és ez időben változik, magamagából összegeződik.” (69.). A gondolat csíráját egy korai, 1956-os vers így fogalmazta meg: „Egy bizonyos van: a világ / Nem előre halad, / Hanem hátulról épül.” (A folyó). A strukturált tér időben változó szerkezetében, ebben az egységes folyamatban minden összefügg az egésszel, és minden szükségszerűen, törvényszerűen megy végbe. A világegész egységes alapvonása tehát a legitás. Az élet megjelenésével pedig egy új princípium honosodott meg a Földön és a világon: a funkcionalitás elve. „Ahogy a legitás az egész világra, ez az új alapelv az egész élővilágra érvényes. A legkezdetlegesebb lényektől kezdve a legbonyolultabbakig, s mindaddig, ami ezekből megszerveződik, a társadalomig, a kultúrákig, mindenben funkcionalitás érvényesül (...) ez az organikus lét alapelve.” (89.). A világegész egységes folyamatában és összefüggésrendjében sem véletlen, sem szabadság nem létezik, az emberi cselekvés is külső és belső szükségszerűségek által determinált. Jövő, cél, akarat, azaz finalitás sincs a világban, pontosabban az ember nélküli világban nincs, csak az ember gondolkodásában, cselekvésében érvényesül, mert az egész univerzumban csak az emberi egyednek van tudata. A mítoszok pedig arról vallanak, hogy a világban nem mindig volt jelen az ember, a legtöbb mítosz szerint csak valamely kései világállapotban jelent meg a Földön. Székely János viszont arra keresi a választ, hogy milyen a világ, ha kivonjuk belőle az embert, sőt az életet. „Az bizony olyan világ, amelynek nincs semmi értelme, célja, nem halad, nem tart sehová, nem való benne semmire semmi, semminek sincs benne szerepe, feladata. (...) Összefoglalva: az élet előtti világban nincs funkcionalitás, nincs finalitás, ellenben szigorú, kötelező érvényű kauzalitás, legitás van.” (216.). S mindezt azért tartja rögzítendőnek, hogy érthetővé váljon az ember eredendő idegensége a világban. A világfolyamat ugyanis belső szükségszerűsége folytán az organikus lét áttételein keresztül létrehozta az embert, s vele a tudatot, de ez az öntudatlan világegésszel (amelynek része) szemben ellentétes princípium. A szerző több esszéjében leírt metaforikus megfogalmazás szerint: „az ember a természet meghasonlása”. Tudatként idegen, de létként otthonos a világban, ebből a kettősségből fakad az emberi viselkedés, magatartás két alaptípusa, a cselekvő és a szemlélődő, az aktív és a kontemplatív. A lét és a tudat egyszerre van jelen az emberben, a kétféle magatartás mégsem egyeztethető össze, mert a cselekvő ember valóságos életbeli célokra használja intelligenciáját, és a dominanciaharcban is otthon érzi magát, míg a gondolkodó ember nem a valódi világban él, hanem az emberszabású, teleologikus, finális világban. Már korábban is A mítosz értelme kötet Bűnünk és bűntudatunk című esszéjében leírta Székely, hogy mindkét magatartásból következő életforma bűnös, mert a cselekvő ember a világ, a természet részeként viselkedve, megszerezve magának mindazt, amire szüksége van, öntudatlan világerőnek tekinti magát, holott tudatos lény, a szemlélődő pedig kivonja magát a világ természetes folyamatából, miközben tudja, hogy maga is világerő. Az emberi élet tehát annálfogva, hogy emberi, eleve bűnös. Székely olvasatában a mítoszok is arra tanítanak, hogy az ember eredendő bűne, meghasonlottságának oka a tudat. A tudat önmagára és világra reflektáló képességének következménye, hogy az embernek erkölcse van, s az a lény, amelynek erkölcse van, már nem éli spontánul világát, az már meghasonlott lény. A társadalmi erkölcs ugyanis a közösség szempontjait juttatja kifejezésre az egyénben lakozó természettel szemben, tehát gyakorlatilag ellensúlyozza a primer természeti törvényt (például a szelekciót). Székely szintén gyakran leírt tétele szerint „az erkölcs a természet önkorlátozása”. Az ember azonban bárhogy él, bármit tesz, törvényt szeg meg, vagy a természet törvényét vagy a társadalmi erkölcs normáit, ezért meghasonlottan, boldogtalanul, bűntudatban él. A természet és az erkölcs szükségszerű meghasonlása, az erkölcsből fakadó örökös törvényszegés bűntudatban realizálódik. Ezzel ismét „az eredendő bűn a tudat” tételhez jutottunk, kiegészítve azzal a metaforikus megfogalmazással, hogy „Az ember a természet bűnbeesése.” (221.) Nemcsak a mítoszértelmező esszékben, de számtalan versben és a prózai, drámai művekben is találkozhatunk e gondolatmenet elemeivel.

Az emberi meghasonlottság újabb forrásait jelentheti, hogy az ember eredendően társadalmi lény, miközben magányos öntudat is. Az emberi társadalom pedig amellett, hogy organikus és funkcionális, szelektív struktúra is, amelyben kíméletlen dominanciaharc folyik. A társadalmi egyensúly autonóm egyedek versengéséből alakul ki, melynek célja a természet parancsát követve a saját génállomány fennmaradásához minél kedvezőbb feltételek teremtése. A társadalomi dominanciaharc eredménye a társadalom hierarchikus szerkezete és a hatalom, amiben a hierarchiában elfoglalt hely fejeződik ki. A társadalom működését tehát Székely egy alapvető természeti törvényre vezeti vissza, amelyhez társul az öröklést, a szövetkezést lehetővé tevő, ezáltal a dominanciaharcot erősítő emberi specifikum, a nyelvi kommunikáció. Épp ezért tartja az emberi társadalom „megjavításának” (például az esélyegyenlőség kivívásának), a demokrácia megteremtésének minden kísérletét manipulatív ideológiának, utópiának. Könyve A demokrácia esélyei című 1990-91-ben fogalmazott fejezetében egy látszólag végtelenül pesszimista, valójában csak egy rendkívül illúziótlan gondolatmenetben mutatja be, hogy a felszín alatt a modern demokráciákban is ugyanazt a hatalmi struktúrát találjuk, amelyiket csupaszon, modellértékűen az emlőshordákban vagy a diktatúrákban. Elemzése végén megállapítja, hogy a modern demokrácia „Semmi mást nem tesz, mint törvényesíti az érdekszövetségek dominanciaharcát, a szervezett politikai karrierizmust, más szóval a hatalomra jutott pártok, pártvezérek tényleges uralmát leplezi el.” (191-192.). Tisztánlátása a kezdetben forradalminak tűnő romániai politikai, társadalmi változásokkal egy időben tett feljegyzéseiben, szentenciáiban, parafrázisaiban is megnyilvánul: „Aki ma demokráciát prédikál, holnap majd szintén hatalmat iszik. (Azért prédikálja.)” (198.), és a politikától való elvi távolságtartásának kinyilvánításához vezet. Mindebből következően a történelmi fejlődést, a társadalmi haladást is tagadja, mert ahogy a világfolyamatnak nincs célja, nem irányul valamely végleges állapotra, úgy annak integráns részében, a történelemben sem érvényesül finalitás, a társadalom pedig éppúgy hátulról épül, és nem előre halad, mint az egész világ.

 

Székely János

 

Az ember ember fölötti hatalma, amely az állandó dominanciaküzdelem eredménye, számunkra, tudatos, erkölccsel rendelkező lények számára állandó gyötrelmet, meghasonlást, konfliktushelyzetet jelent, de nem lehet változtatni rajta, mert egyetlen természeti tényből, az élővilág stabilitásából következik. A társadalmi dominanciaharc gyötrelme elleni egyetlen ellenszerünk, „egyetlen kiutunk a hatalom, az alávetettség, a frusztráció, sőt a szelekció poklából, ahogy nemrég megírtam, a kultúra volna.” (131.). Székely János világképében ugyanis a kultúra „a természet önmegtagadása; az az erő, amely humánusan ellensúlyozza, mondhatni megrendszabályozza a társadalom valódi természeti törvényeit.” (136.). A kultúra jelenti a társadalom számára azt a belső kohéziót, amely előnyös feltételeket teremt minden egyes egyednek, s ezáltal a teljes génállomány fennmaradásának. A kultúra által válik az embercsoport közösséggé, az teszi a társadalmi szerveződést élő organizmushoz hasonlóvá, a kultúra „a társadalom erkölcsi-tudati önszabályozása; az emberközösség kollektív tudata, öntudata.” (136.). A kultúra magvának Székely az erkölcsöt tekinti, mivel minden kulturális produktum az együttélés normáit, a közösség uralkodó eszményeit közvetíti az egyes ember felé, azt mondja meg, hogy mi a jó, mi a rossz. Az ember önértékelése során saját cselekvéseit a kultúrán belüli értékrendhez viszonyítja. Az erkölcs eredetét nem a szakrálisban, hanem a természetiben mutatja fel, mint ahogy végső soron a társadalmat és a tudatot, úgy az erkölcsöt is természeti produktumnak tartja, mert azáltal, hogy a kulturális közösséget szabályozza, szabályozza a génállományt is, tehát feltehetően életbeli funkciója hívta létre: „Nem az Isten parancsolta meg tehát az erkölcsöt, hanem az embertenyészet vitális szükséglete generálta.” (140.). Nem a vallás szerepét akarja megkérdőjelezni ezzel, hiszen a kultúra, nyelv után következő legfontosabb termékének tartja a vallást, hangsúlyozza, hogy közösségformáló szerepe túlbecsülhetetlen, s a társadalmi erkölcs sem lett volna soha hatékony, ha nincs a világ természetére vonatkozó közös vallással megalapozva. Csupán az erkölcs vallási, metafizikai eredetét vonja kétségbe (korábban az Enkidu mítosza című esszében is), azért, hogy az „Isten halála”, a teológiai világmagyarázatok korszerűtlenné válása, az ún. emancipáció után is felmutathassa az erkölcs létjogosultságát. Az erkölcsi törvények ugyanakkor ellentmondanak a primer természeti törvénynek, mint már láthattuk, Székely ebből származtatja az emberi tudat örökös meghasonlottságát, s ezért írja, hogy a kultúrában a természet „olyan önmagával »ellentétes« princípiumot hozott létre, amely által mintegy korlátozza (ellensúlyozza) tulajdon törvényeit.” (142.).

A kultúrának ez az „életfunkciója”, közösségformáló és közösségszabályozó szerepe a székelyi gondolatmenet szerint a XX. századra azonban elsorvadt. Részben objektív társadalmi-történelmi okok miatt, részben a kultúra méhében kifejlődő tudományos gondolkodás – amely sorra megkérdőjelezett és diszkreditált szinte mindent, ami kultúraspecifikus – térnyerése miatt. Ennek következtében vesztette el a vallás, minden kultúra metafizikai megalapozója a hitelét, s ennek eredményeként relativizálódott, illetve vesztette érvényét mindenféle erkölcsi rendszer. A vallás és az erkölcs évezredes kötelékeiből való felszabadulás, az emancipáció vezetett tehát a kultúra felbomlásához, az emberi bensőség kiürüléséhez. A vallás helyét az emberi bensőségben elfoglalta a tudomány, illetve az ideologikus áltudományok, az erkölcsi értékrend helyét pedig a politika, a propaganda, a hatalmi manipuláció. A „negatív visszacsatolás”, a kulturális kohézió megszűnésének folyamatát összefüggően először az Egy rögeszme genezise című kötet A vajúdó világ (1972) című esszéjében vázolta a képzőművészetre vonatkoztatva, majd az itt, A valódi világban újraközölt Ars poetica (1973) című esszében a költészetre vonatkozóan, de mostani vallomása szerint már akkor is a kultúra (a művészetek) egészének halálára gondolt.

A hajdani kultúrának egyetlen produktumát véli máig hatékonynak, a nyelvet, ez az egyetlen kultúraspecifikus hatóerő, amely még a mai emberközösségeket összefűzi és megformálja. Ezért tartja napjaink egyetlen valódi közösségének a nemzetet, s korunk uralkodó eszméjének a nacionalizmust, s ezért szentel a kötetben egy önálló fejezetet a nemzetfogalom és a nemzeti ideológia elemzésének. No és azért, mert meggyőződése, hogy „A nacionalizmus ellen csakis olyasmivel lehet fellépni, ami maga nem nacionalizmus. Tehát az ideológia leleplezésével, politikai-manipulatív funkciójának feltárásával: a fogalom tisztázásával.” (210.). Székely Jánost több évtizedes, keserű személyes tapasztalatai és a józan, racionális gondolkodás iránti elkötelezettsége teszik alkalmassá arra, hogy olyan világos és pontos megfogalmazásokat tegyen e térségünkben máig is tragikusan aktuális téma kapcsán, amilyenek napjaink társadalomelméleti, politológiai szakirodalmában is ritkán olvashatók. Miközben leleplezi mindazokat a törekvéseket, amelyek a nemzetfogalmat államformációként értelmezik, vagy etimológiai-biológiai értelemben „etnikai-közösségként” használják, hangsúlyozza a nemzet nyelvi-kulturális közösség voltát. Elválasztja egymástól a jogos és helyes nemzeti eszmét (a nemzettudatot) mint kulturális közösségi tudatot, és a nacionalizmust mint nemzeti kiváltságtudatot. „A nacionalizmus a valóságos (kulturális) értelméből kiforgatott, ideologikussá torzított nemzeti eszme. Mondjuk ki nyíltan: a politikailag meglovagolt nemzeti eszme; a hatalmi célra kihasznált nemzettudat” – állapítja meg lényeglátóan (207.).

A valódi világ végén, amikor a szerző összefoglalja az ember világbeli helyzetére, világidegenségére vonatkozó nézeteit, az emberi természet eredendő, a tudat(osság)ából fakadó meghasonlottságához és a magányos öntudat, ugyanakkor társadalmi lény kettősséghez hozzáteszi még a kétneműségből, a párkapcsolatból, a szerelemből és a génállomány „halhatatlansága” és az emberi lény halandósága tényének tudatából származó feszültségforrásokat, hogy végül kimondhassa: az ember léthelyzetét tekintve „mindenfelől konok és feloldhatatlan kettősséget, meghasonlottságot találunk. Kettősséget, meghasonlottságot minden szinten, minden elképzelhető vonatkozásban. Az ember nemcsak, hogy meghasonlott lény – ő a természet meghasadtsága a tudat által.” (223.). Ez az alaposan végiggondolt és a személyes sorsban megszenvedett létélmény a magyarázata a homo duplex, a Doppelgänger motívum gyakori felbukkanásának Székely műveiben.

Őszintén bevallja, maga sem tud megoldást a transzcendens fogódzók nélkül világba vetett ember meghasonlottságának, idegenségélményének megszüntetésére, de hiszi, hogy ha emberszabású téveszméinktől, az antropomorf gondolkodástól megszabadulva a fejünkben gondolt világtól a valódi világhoz közelebb juthatnánk, akkor már magunkban sem lennénk annyira meghasonlottak, s a világban sem lennénk annyira idegenek.

Az utószóban azt is bevallja a szerző, hogy a lehetetlenre vállalkozott, amikor bár azt állítja, hogy a világról nem lehet emberi nyelven beszélni, maga is emberi nyelven beszél róla, és szükségszerűen emberi nyelven, fogalmi gondolkodással próbálja dezantropomorfizálni magát a fogalomrendszert, magát a nyelvet. Épp ezért kételkedik tulajdon világképében is, miközben reméli, hogy még így is közelebb férkőzött a való világhoz, mint bármely „koherens téveszmerendszer”.

Meggyőződésem, hogy mindannyiunk gondolkodása, világképe kétségtelenül illúziótlanabbá válhat a mű elolvasása és megértése által, s így a szerző szándéka mégiscsak célt érhet. Egy Balla Zsófiával való beszélgetésben mondja: ”...legfőbb célom az lett volna vele, hogy lebeszéljem embertársaimat a reményről. Arról, hogy történelmi illúziókban higgyenek, és eszerint szervezzék meg a cselekvésüket, és újra meg újra katasztrófába vigyék a világot.”^[6] „A társadalmi szer(ve)ződés”-ről vallott nézeteinek bevezetéseként pedig azt írja, azért publikálja esszéjét a baráti intelmek ellenére, hogy teret nyisson az illúziótlan gondolkodásnak, „hogy senkinek se sikerüljön továbbra is »átverni«, becsapni, szekerébe fogni a veszteseket.” (99.) Székely János világképében és életművében kiemelt hely illeti meg a „veszteseket”, a „vereséget”, az egyik legismertebb, az egyéni, az általános emberi és a nemzeti sorsot összekapcsoló verskompozíciójának is A vesztesek a címe. A valódi világ Összefoglalásából tudhatjuk viszont csak meg, hogy a szerző szerint a szemlélődő, kontemplatív és egyáltalán minden erkölcsös ember jellegzetes léthelyzete a vereség, mert a gondolkodás számára a hatalom, a társadalmi egyenlőtlenség örökös probléma, és mert a társadalmi dominanciaküzdelemben a cselekvő ember, a tett embere (a dominanciaorientált ember) mérhetetlen fölényt élvez, miközben a gondolat embere törvényszerűen a hierarchia aljára szorul. Székely János szerint a társadalomban és az egész világban idegen tudatos ember számára csak a kultúra biztosíthat valamiféle otthont. Nyilvánvaló, hogy magát is az örökös vesztesek közé sorolta, és életműve a bizonyíték rá, hogy a vereség léthelyzetéből maga is az értékek birodalmában, a kultúrában, az irodalomban keresett kiutat.

 

 

* 2018. június 26-27-én Gyulán, 2018. október 17-18-án Budapesten rendezett a Gyulai Várszínház Székely János Napokat. Az ezek keretében megrendezett tudományos konferenciák előadásainak írott változatait közöljük a továbbiakban. Székely János 2019. március 7-én lenne 90 éves. Abban a reményben tesszük közzé a tanulmányokat, hogy ezzel is hozzájárulhatunk az író életművének újrafelfedezéséhez és a rá való méltó emlékezésekhez.