Proics Lilla
Független immunitás
A Thealter Fesztivál egyik alapítója és huszonkét éve elszánt csinálója, Balog József nyitotta meg a Régi Zsinagóga kertjében a fesztivált, mint ahogy korábban is. Ezúttal egy közhellyel szeretném gyarapítani a magyar népművészetet: amilyen a fesztiválnyitó, olyan a fesztivál.
Az idei megnyitónak több vezérfonala volt, mindenki belekapaszkodhatott a hozzá legközelebb állóhoz – én Balog József immunológiai felütésébe csimpaszkodom most: minden, ami hasonlít rám, gyengévé tesz, minden, ami különbözik tőlem, erőssé. Különös bája ennek a fesztiválnak, hogy a helyszínek nem elválasztanak, hanem összekötnek: egy előadás a nézőkkel együtt történik meg, nélkülük nem (ez egyetlen játszóhelyre, a Kisszínházra nem áll, ahol gyakran küzdenek is az alkotók a térrel, de mivel technikában és nagyságban ez a hagyományosan legfelkészültebb helyszín, nyilván szükség van rá).
Kaisers TV, Ungarn
A fesztivál programjában idén a nemrég újjáalakult Független Előadó-művészeti Szövetség (a továbbiakban: FESZ) is részt vett: innovatív alkotóközösségek számára írtak ki helyszín-specifikus előadások létrehozására pályázatot. A tíz beérkezett pályamű közül a kuratórium hármat talált alkalmasnak, amelyeket a fesztivál során láthattunk is. Ezek közül a k2 Színházé sikerült legjobban, bár meg kell hagyni, a kaposvári egyetemisták bizonyos szempontból könnyebb helyzetben voltak, lévén az AudMax-ban, az egyetem legnagyobb előadótermében úgy dolgoztak, hogy munka közben nem kellett kifelé személyes kapcsolatokat építeniük, mint ahogy a Szabadság Úszóház alkalmi társulásnak az egyesületi tagokhoz, illetve az Utcaszínházi Alkotóközösségnek a Petőfi Sándor utcai ház lakóihoz. A projekt azonban, ahogy a Kritikus Szekció megbeszélésén (a FESZ szervezésében egy-egy kritikus mindennap vezetett diskurzust az előző napi produkciókról) is nyilvánvalóvá vált, izgalmas kérdéseket vetett fel a színház feladatának, lehetőségeinek újraértelmezéséről, új művészi beszédmódok kialakításának igényével, amelyek Magyarországon szinte még teljesen ismeretlenek.
A fesztivál díszvendége Pintér Béla Társulata volt két előadással: a Tündöklő Középszer és a legújabb és hosszú ideje egyik legizgalmasabb produkciójuk, a Kaisers TV, Ungarn. Ez utóbbi aktuálisan fojtogató iróniája, többek közt a Nemzeti Élőkép Vibránc közvetítésével megmutatott időutazásos, a monarchikus történelmet ránk nézve dicsőbbre író előadás nagy sikert aratott a szegedi közönség körében is.
Cserenadrág
Továbbá a FESZ felkérte Szabó Györgyöt, hogy a szövetség tagjainak előadásaiból válasszon ki hatot. Így szerepelt – egyébként a fesztivál visszatérő vendégeként – Ágens és társulata a nőInTime című előadással, amelyet Fassbinder műve, a Petra von Kant keserű könnyei inspirált. A markánsan távoli, tradicionálisan japános formavilágba helyezett előadás költőien fogalmazza meg a belső pokoljárást, a kortárs operarészletek pedig borzongatóan átélhetővé teszik a magányt, az élet totális reménytelenségét. Így vett részt a TÁP Színház – Katona József Színház Cserenadrágja, amely egy rendkívül szellemes Hamlet-parafrázis: a Presznyakov fivérek drámáját Vajdai Vilmos rendezte, aki népes társulatával és élvezettel játszó kollégáival olyan komikusan drámai világot épített a kezére álló anyagból, ami hagyatkozik az örök színészi kvalitásra (Csoma Judit és Lengyel Ferenc egyszerűen ellenállhatatlan), a már műfajjá intézményesült önkritikai művészetre (a TÁP csapatához ebben az előadásban csatlakozott Igor Lazin is, aki a bemutató óta jól látható színpadi önreflexiókra tett szert), és a DJ, VJ társművészet sokszínű világára is. Így szerepelt a Titkos Társulat Pitbullja is, amely Kárpáti Péter költői pontosságú szövegére és a társulat aprólékos munkájára építi kortárs szociodrámáját. Ezen kívül három táncelőadást ajánlott Szabó György a fesztiválra: Réti Anna, Duda Éva Társulata és a Hodworks produkcióit láthatta a közönség. Ezek az előadások erőseknek tűntek a kívülről egyébként meglehetősen egysíkúnak tetsző hazai kortárs táncéletből, kiváltképp Hód Adrienn koreográfiája, amely egy kísérletező, építkező időszak után karakteres és önazonos táncosokkal mutatja be a formákkal élcelődve, fricskázva szabadon játszó munkáját.
A fesztiválon minden évben látható a Szabadkai Kosztolányi Dezső Társulat, amellyel idén a MASZK Egyesület a Magyarország–Szerbia IPA Határon Átnyúló Együttműködési Program keretében hosszabb távú munkában fogott össze. A program részeként egyetemi csoportok közreműködésével olyan tematikus kisebbségkutatási kérdőívet állítottak össze, amelyek az országhatár közelében élő magyarokat, szerbeket, szerbiai magyarokat térképezték fel, kimondatva az önmagukról és egymásról kialakított véleményüket. Az eredmény a kérdőívek teljes körű kiértékelése után hozzáférhető lesz, de az előadásokat már a válaszok felhasználásával készítették az alkalmi társulások Urbán András, a Kosztolányi Dezső Társulat vezetője rendezésében. A tervezett három előadásból kettőt láthattunk már a fesztiválon: mindkettő Urbán András ismert képeiből, szakrálisan használt szimbólumaiból építkezett, így kitömött madarak, föld, víz, nemzeti jelképek, katonai bakancsok és egyenruhák szerepeltek a színészek közreműködésével. Az előadások szerkezete – ahogy az korábban is problematikus volt, ha nem önálló, irodalmilag erős szövegre épült – most sem volt meggyőző. A kérdőívekben talált közhelyeket felsorolásszerűen láttuk a Pass-port Szeged – avagy maga az ördög című előadásban (pedig Mészáros Gábor ördögjelmezes felkonferálása erős kezdés volt), primer megoldásokkal, amelyek közt voltak költőien szép képek, remek színészi pillanatok (Mezei Kinga mindig hoz valami élményszerűt), és fontos találkozások (Csorba Kata és Seres István Pipu pályáján minden bizonnyal inspiráló lesz ez a munka). Az előadás egyébként alighanem belefeledkezett a kérdőívekbe, mert semmi jellegzetesen szegedit nem találtunk benne. A sorozat elsőként elkészülő részében (Pass-port Szabadka – A démonok városa) a rendező koherensebben használta a fent emlegetett képi szimbolikát, kidolgozottabb volt már a tér is: egy lakodalmas (vagy esemény)sátorban ültünk, amelynek a közepén hosszirányban volt járás, mint egy divatbemutatón, de a megszokott neurotikus erőszaktevések (mindig elgondolkodtat, miért elmaradhatatlan eleme ez Urbán színházi nyelvének, netán mikor jut ezen túl), a kelleténél többször ismételt effektek kizökkentettek a nézésből (mert az ilyen közelségben felmutatott kivágott marhanyelvek valóban neurotizálják a nézőt, de amikor már harmadszor lengették meg az orrunk előtt a mondott állati testrészt, elveszítettem a kontextust, és azon kezdtem mélázni, vajon milyen hentes-technikai fogással tettek szert ekkora darab húsra a szakemberek). Ez az előadás azonban konkrét kapcsolódási pontokat is adott Szabadkához Nenad szobrával például (bár ez a jelenet sem tűnt még maradéktalanul kidolgozottnak).
A fesztiválon valódi szobrok is feltűntek: Ivo Dimcsev I-on című előadásában a mára világsztárrá vált bolgár művész az ugyancsak sztárolt Franz West műveivel szerepelt (tragikus véletlen, hogy másnap, amikor a fesztivál résztvevői a hivatalos diskurzus mellett magánbeszélgetésekben is a mondott szobrokkal és az előadással foglalkoztak, a szobrász halálhírét kellett vennünk). Dimcsev – akit a fesztivál még világhírűvé válása előtt talált meg: 2005 óta fel is lép itt – idei munkája elsősorban Franz West műveihez szólt, illetve a kortárs művészi divatokat vette szemügyre, önmagán és a közönség sznobságán is gúnyolódva. Hát magunkra ismertünk, de mindenekelőtt újra elképedtünk Dimcseven, aki egy hétköznapi ember látszatát keltve hétköznapi módon besétált a színpadra, és hétköznapi mozdulatokat tett, közben nyilvánvaló volt, így ember nem sétál, így ember nem pörget egy begipszelt fadarabba tűzött kéttalpas pálcát (ez volt az egyik szobor), és így ember nem lüktet ebben a világban.
I-on
A külföldi társulatok közül Tanya Kabarova és Yael Karavan táncszínházi előadása didaktikus és közhelyes volt – ahogy Móricka elképzeli színházban a hét főbűnt: füst, pisztolylövések, pénzkötegek, (alma)falás, szappanbuborék és a többi. Egy ilyen fesztiválon, amelyik vállaltan kísérletező, független, előretekintő, előfordul az ilyesmi, az ember ezt elfelejti és kész, pláne, ha a két nappal korábban látott előadásra gondol, amely sokkal több kockázatot vállalt: a szlovén Via Negativa Szégyen című, Bojan Jablanavec rendezésében személyes részletekből lassan tragikus történetté kerekedő előadása szívbemarkoló volt, így még az öncélúnak tűnő részletek is értelmet nyertek.
Ugyancsak évek óta állandó résztvevője a fesztiválnak Perovics Zoltán helyi alkotóműhelye, a Metanoia Artopédia. A lakásban felépített varázsdobozként működő színház időkezelési, téma-feldolgozási technikája egyedülálló: a személyességet fizikai szerkezetekbe fogalmazzák, a művi világ halottakat idéz meg, minket is szinte valósan visszacsalogatva az idő egy ki tudja, hova tűnt szeletébe.
A fesztivál utolsó napjának élménye pedig a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Akadémiai Műhelyének előadása volt – B. Fülöp Erzsébet és Tompa Klára úgy játszott Vişniec darabjában, hogy élő bizonyítéka lett annak: a színház legyen bármilyen mache, néha megadja a lehetőséget, hogy okosan és esendőn tudjunk magunkra nézni.
