Elek Tibor - Farkas Wellmann Éva
POSzT 2012 - Átalakulóban
„Minden POSzT más" - ezt Stenczer Béla fesztiváligazgató mondta az elmúlt tizenkét POSzT-ra visszagondolva, az ideit záró fesztivál-értékelő beszélgetésen. Csizmadia Tibor, a Magyar Színházi Társaság elnöke pedig ugyanott arra utalt, hogy az elmúlt években rendre megfogalmazódott a POSzT megújulásának szükségessége, s ennek meg is felelt az idei. Márta István, a fesztivál művészeti vezetője a Magyar Teátrum Színtézis című mellékletében is beszélt már arról, hogy „ez a POSzT még mindig nem az a POSzT", a tavalyi átmenetisége után még az idei is az átalakulás jegyeit hordja magán. Ennek okai: a Magyar Teátrumi Társaság belépése a tulajdonosi körbe, korábbi belvárosi helyszínek megszűnése s olyan új terek bevonása a helyszínek közé, mint a Zsolnay Kulturális Negyed. Márta azt szeretné, hogy „Pécs ezen a tíz napon legyen a színházi szakma számára a béke szigete, ahol jól megférnek egymás mellett a különféle irányzatok, filozófiák, ideológiák a minőség és a sokszínűség jegyében." A záró-beszélgetésen a Teátrumi Társaságot képviselő Oberfrank Pál, a Veszprémi Petőfi Színház igazgatója is arról beszélt, hogy a színház iránti szeretet és elhivatottság olyan közös alapot jelent, amely lehetővé teszi a békés, harmonikus együttműködést, olyannyira, hogy jövőre talán már nem is lesz szükség külön teátrumi sátorra. Csizmadia szerint az idei POSzT részben az új szereplők és helyszínek belépése, részben a régiek egyre karakteresebbé válása miatt mintha már különböző kis fesztiválokat, műhelyeket (Magyar Teátrumi Társaság, Színházi Dramaturgok Céhe, Nemzetiségi Színházak, Tematikus Roma Fesztivál, Független Előadó-művészeti Szövetség stb.) összegyűjtő fesztivállá vált volna, a versenyprogram mellett, s lehet, hogy ez a jövő útja. Bicskei István, az egyik válogató hozzászólásában a versenyprogramban szereplő előadások számának emelését sürgette, mondván, hogy sokkal több jó előadás van idehaza és a határon túl is.
Egy másik válogató, Lőrinc Katalin a FESZ kritikus szekciója által szervezett párhuzamosan zajló másik tanácskozáson a földrajzi és műfaji határok még tudatosabb tágítását jelölte meg a továbblépés egyik lehetőségeként. E „beszélgetés" felkért résztvevői, Csáki Judit moderálása mellett (személyesen, Skype segítségével vagy írott formában elküldött előadásaikban) a POSzT megújulási lehetőségeit is latolgatták, miközben a hazai és nemzetközi fesztiváltapasztalataikat osztották meg egymással és az érdeklődőkkel. Nánay István, Schilling Árpád, Jászay Tamás, Lengyel Anna és Tompa Andrea főként a különböző európai fesztiválokon szerzett tapasztalataikról számoltak be, árnyalt és tanulságos körképet adva a párhuzamosan létező külföldi példákról. Elemzéseik, megállapításaik vélhetően szerepelni fognak még a POSzT-ról zajló további vitákban, például az a hangsúlyosan megfogalmazott felismerés, hogy míg Európában magyar színház alatt elsősorban néhány alternatív társulatot értenek, a POSzt-ra idén ezekből mutatóba sem jutott. S ezért is hasznos volna újragondolni a válogatási szempontokat, sőt, a külföldi és magyar kánon különbségeinek okai is megfontolandók lehetnek.
Függetlenül az idei válogatást (is) érintő vitáktól az általunk látott előadások is (jóllehet a különböző könyvheti programokban való érintettségünk miatt mi csak a fesztivál negyedik napján kapcsolódhattunk be a programsorozatba) visszaigazolták a POSzt eredeti szakmai törekvését, hogy az elmúlt évad legjobb előadásai közül láthasson az érdeklődő közönség itt jó néhányat. A válogatók (Bicskei István, Lőrinc Katalin, Rockenbauer Zoltán, Zappe László) különböző megnyilatkozásaikban elmondták, hogy elsősorban, természetesen, a minőségre figyeltek. De ezúttal arra is, hogy egy színháztól, rendezőtől lehetőleg csak egy darab legyen. (Ennek a megtartása azonban nem könnyű, lásd ezúttal is két előadást hozott a fővárosi Katona József Színház és Gothár Péter.) Többek felismerni vélnek valamiféle főváros-vidék és a színházi szövetségek közötti kiegyensúlyozási törekvést is. Nekünk inkább az tűnt fel a versenyprogram alapján, hogy az idei POSzT-on milyen sok klasszikus szerző (Jane Austen: Értelem és érzelem - Veszprémi Petőfi Színház; Shakespeare: Makrancos Kata - Vígszínház; Bessenyei György: A filozófus - Katona József Színház; Budapest, Tennesse Williams: Vágyvillamos - Radnóti Miklós Színház; Katona József: Bánk bán - Katona József Színház Kecskemét; Dürrenmatt: János király - Örkény István Színház; Shakespeare: Szentivánéji álom - Weöres Sándor Színház, Szombathely; Moliere: Scapin, a szemfényvesztő Csokonai Színház, Debrecen; Ibsen: Hedda Gabler - Kolozsvári Állami Magyar Színház) darabja szerepelt, s viszonylag milyen kevés kortárs (Spiró György: Koccanás Móricz Zsigmond Színház, Nyíregyháza; Israela Margalit: Trió - Vörösmarty Színház, Székesfehérvár; Sütő András: Egy lócsiszár virágvasárnapja - Nemzeti Színház; Torsten Buchsteiner: Nordost - Katona József Színház, Budapest; Székely Csaba: Bányavirág - Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata - marosvásárhelyi Yorick Stúdió). Igaz, a klasszikus daraboknak többnyire az átirataival, jelentősen korszerűsített, aktualizált változataival találkozhattunk. És nemcsak a román rendezőkre (Purcărete, Şerban) jellemző az (amint Visky András hangsúlyozta Scapin, a szemfényvesztő és a Hedda Gabler szakmai beszélgetésén), hogy nem a szerzőkhöz, az eredeti művekhez való hűség a kérdés számunkra, hanem az, hogyan tudják a mi számunkra a saját színházi gondolataik, nyelvük és a darab által értelmezni a világot.
Szentivánéji álom (fotó: Mészáros Zsolt)
A Mohácsi János rendezte Szentivánéji álom minden bizonnyal ihletődik Shakespeare művéből, de nyelvileg és alapkoncepcióját tekintve is messze elvonatkoztat a reneszánsz elemektől. Tehetné ezt egyszerűen egy ki tudja, hányadik, más hangvételű fordítással is, itt azonban mélyre ásnak az előadás létrehozói: a nyelv és annak összes kulturális tapasztalata, esetleges asszociációja működni kezd. Közmondásokat, szófordulatokat, szólásokat értelmeznek át, helyeznek váratlan szövegkörnyezetbe, ütköztetve a Shakespeare-szöveggel. Azért fontos ezt az aspektust hangsúlyozni, mert a vígjáték túlzó cselekményét, a szerelmi ármánykodások intellektuálisan nem túl igénybe vevő történéseit jó érzékkel éppen a nyelvvel szorítja háttérbe ez a rendezés. Az új szöveg elevensége, huszonegyedik századi maradéktalan érvényessége és dinamizmusa közel négyórányi folytonos kacagást eredményez a nézőtéren. A Shakespeare-féle színház, de a kortárs rendezések, a túlromantizált szerelmi szálak is mind-mind megkapják a maguk görbe tükrét - a darab a viszonylagosság szférájába tolja a nagy témákat, elcsépeltnek számító motívumokat. Az athéni mesterek próbafolyamata (színház a színházban) a Shakespeare-darabból következő, de azt egyúttal felülíró, fergeteges helyzet- és nyelvi komikummal megalkotott szál: alkalom a rendezői (ön?)kritikára és az általános szatírára is. Ez a későbbiekben is visszatér, átszövi az előadás egészét, s végül lezárja egy szintén önreflexív kiszólással a nézőtér felé. A színészek láthatóan szívesen, alkotó módon részesei az előadásnak: ritka, hogy ilyen sokszereplős darabnál ennyire sok kiemelkedő teljesítményt lássunk. A Trokán Péter, Nagy Cili, Csonka Szilvia, Szabó Győző vagy Bajomi Nagy György által megformált karaktereket például biztos, hogy nehéz lesz elfelejteni. A díjkiosztó gálán négy díjat is nyert a produkció: a legjobb rendezés és a közönség zsűri díja mellett innen került ki a legjobb női mellékszereplő (Csonka Szilvia) és a legjobb jelmez (Remete Kriszta) díja is.
A Radnóti Miklós Színház Vágyvillamosában nagyon jelentős szerep jut a térnek és a díszleteknek (Ambrus Mária). Az előadás a bérlakás belső terében kezdődik, rálátásunk sem tiszta a szereplőkre, ez aztán fokozatosan elvegyül a kinttel, majd a kettő átjárhatóvá válik, helyet cserél - felborul a rendnek hitt felszín. A belső és külső helyszínek összemosódnak, gyakran egy-egy evidens módon benti jelenet a kint előterében zajlik. Nyilvánvaló, hogy ez az intenzív, trükkös játék nem véletlen; a jelenetek a személyiségben zajló térfordulások lenyomatai is. A megszokott fordítástól már a címben is jelzett elmozdulás (Vágyvillamos) sejteti, hogy nem puszta feldolgozást fogunk látni. A darab nyelvi megújítása kétségkívül újabb értelmezési dimenziókat, rétegeket von az előadásba. Mégis, a részben a rendezőnek (Zsótér Sándor) köszönhető szöveg láthatóan zavarban van például a „magyarítással", aktualizálással, kontextualizálással kapcsolatban. Túl a provokatív meghökkentésen, van abban valami groteszk, ahogyan a „magyartanár" Blanche Dubois (Kováts Adél) Vörösmartyt emlegeti, nem túlságosan távol Stanley Kowalski, a sógor (Csányi Sándor) „beauty", „baby"-jellegű beszólásaitól. És a „magyaros" jelleg, utalás ebben nagyjából ki is merül, nem igazán képez asszociációs hálót egyéb, hasonló elemekkel. Természetesen és szerencsére a monológok, párbeszédek különböző terekre szórt és tervezett egységei ettől még nem sérülnek. Igencsak árnyalt, aprólékosan felépített az a színészi munka, melynek során az igazság/ok felsejleni látszik/látszanak. De ennek rendezői megszerkesztése is, a kihagyások beszövése, a jellemek jelenetenkénti újraépítése. A dráma az igaz-hamis, egyszerű-bonyolult viszonyaiból képződik meg: a valódinak hitt mesélések, a bonyolultnak gondolt jellemek mögül félelmetesen bukkan elő egy másik, tulajdonképpen egészen egyszerű világ. Kováts Adél főszerepéből is adódó hangsúlyos jelenléte - a karakter lassú szétszakadozása ellenére, vagy éppen amiatt - még tovább erősödik a darab végére. Az előadás utáni ünneplés visszaigazolta az alakítás sikerét, a fesztivál gáláján pedig a legjobb női főszereplőnek járó díj is.
Vágyvillamos (fotó: Koncz Zsuzsa)
A kolozsvári Hedda Gabler a játék- és a nézőtér közötti távolságot gyakorlatilag felszámolva, belehelyezi a nézőket egy nagypolgári lakás szalonjába, amely a dráma fő helyszíne. A nézők ugyanakkor mégiscsak szemlélők maradnak, szükségszerűen távolságot kell tartaniuk a testközeli jelenetektől, azaz meg kell teremteniük a maguk viszonyát a látottakhoz, s nem elsősorban a rájuk kényszerített műanyag papucs következtében, hanem az előadás ironikus, humoros játékmódja miatt. Hajlunk afelé, hogy Andrei Serban az egykori melodrámából egy tragikomikus társadalmi szatírát hozott létre, nem véletlenül karikírozza szinte az összes szereplő az általa megjelenített személyiséget, a legszenvedélyesebben és a legsokoldalúbban Bogdán Zsolt Jörgen Tesman alakját. Így, ebben az értelmezési keretben Hedda Gabler depresszív kitörési kísérletei és tragédiája leginkább a teherként cipelt neveltetés, a jórészt az apjától kapott elvek, eszmények és a környezet, az őt körülvevő kisszerű emberi galéria ütközésének következménye. Kézdi Imolának a méltóság és az elesettség, a nemesség és a gonoszság árnyalatait szétszálazhatatlanul egymásba játszatva van ereje ugyanakkor az egyéni felelősség szerepének megmutatására is.
Tulajdonképpen egy térben, egy színház nézőterén ülnek a tíz évvel ezelőtti moszkvai túszdrámát feldolgozó Nordost című darab szereplői (a csecsen terrorista, Pálmai Anna, a mentésben részt vevő orvos, Fullajtár Andrea és a színházban rekedt egyik túsz, Bodnár Erika) és a közönség, még ha egymással szemben is, de ez az előadás sokkal inkább a közösségteremtésre, a szereplőkkel való azonosulásra helyezi a hangsúlyt - nem eredménytelenül. A háborús, terrorisztikus helyzetek logikáját, a beléjük kényszerülő emberi sorsok drámáját az egymást váltó részletekben előadott egyes monológok is megrázóan közvetítik. A színpadi mozdulatlan játék azonban akkor válik igazán feszültté és dinamikussá, amikor ezek a szereplők a tragikus történelmi térben találkoznak is egymással, és egy-egy rövid pillanatra összekapcsolódik a sorsuk. A nézők pedig egyszerre élhetik bele magukat az egyes szereplők helyzetébe, de mindháromét megismerve, ki is egészíthetik és összegezhetik is a látottakat.
A filozófus (fotó: Simara László)
Jellem- és karakterfestésben (is) kitűnő a Katona József Színház előadása, A filozófus, Gothár Péter rendezésében. A díszletek viszonylagos háttérbe szorításával a 18. század illúziótlan képét látjuk: árnyalt társadalmi keresztmetszetet, melyben megkérdőjeleződnek az utókor szépítő, de elmarasztaló előítéletei is a korról. Kevés, de annál jelentéstelibb minden tárgy a színpadon. Deszkapalánkszerű a térhatárolás, melyet tetszőlegesen elhelyezkedő ajtók tagolnak - ezeket a darab végéhez közeledve fokozatosan be is szögezik. A pozíció-behatárolások kapnak még jelentős szerepet: az érkezéseket, megszólalásokat mindenki valamely zörgetéssel, kongatással jelzi, vagy éppen szöges botját vágja a földbe. Nem a párkák szövik itt a sors fonalát, hanem az emberek: legfőképp az özvegy anya-nemesasszony (frappánsan: páva-jelmezben), de később mások is - a háló viszont nem megtart, hanem botlások sokaságát eredményezi. Fullajtár Andrea Eresztra, Kocsis Gergely Pontyi szerepében, Pálmai Anna mint Angyélika kreál feledhetetlen pillanatokat (a színész zsűri döntése szerint a Nordostban csecsen terroristát is alakító művész lett a legjobb 30 év alatti színésznő), de Tenki Réka várkisasszonyosan fehérre mázolt, tájszólásban filozofálgató karaktere is különösen eredeti, jól megformált. Kár, hogy címszerepéhez képest Párménió (Ötvös András) kevés szóhoz jut. Vidékies, régi magyar nyelven szólal meg ez a darab, egyfajta kreált tájszólásban, de ugyanakkor ez a gesztus kiemelő jellegű, nagyon sok helyzethez, szóhoz (pl. állat) ironikus perspektívát is teremt, tulajdonképpen egy újabb réteget képezve az előadás befogadásában. Az eredeti Bessenyei-szöveg humorát tekintve az is nyilvánvalóan tetten érhető, hogy a társadalmi törvényszerűségek alapvető visszásságai gyakorlatilag nem változtak közel kétszázötven év távlatából sem. A mű és ez az előadás, mint dráma, nem mai elvárásokkal értelmezendő, sőt, bizonyos értelemben nem is tekinthető drámának - a bonyodalmat valami sokkal árnyaltabb folyamat jelenti, ami megérdemli az elidőző figyelmet.
A Scapin, a szemfényvesztő című darab szerzője, Molière, de az előadás rendezője, Silviu Purcărete is jócskán ihletődik a commedia dell'arte műfajából. A téma, a konfliktus elemei (nem közölt vagy elfedett személyazonosság, házassági, szerelmi bonyodalmak), az akrobatikus mutatványok (Trill Zsolt pillanatok alatt, lélegzetelállító módon kapaszkodik fel egy székhalom tetejére) vagy akár a botozás motívuma mind innen ismerősek - csakhogy alkalmazásuk kortársi ötletességgel történik. A nézői vélemények igen jelentős része kiemeli Trill Zsolt játékát, van, aki emiatt „egyszemélyes darabnak" is titulálja az előadást. Tény, hogy ez a színészi alakítás nem csupán a Szemfényvesztő, de a teljes idei POSzT egyik legemlékezetesebbike. Az élete utolsó nagy „dobását" végrehajtó Scapin, az élettől már sokat nem váró, mégis jóindulatú, de furfangos szolga ritkán látott pszichológiai felépítése ez. Trill köztudomásúan sok arcából ezúttal ismét jó néhányat felfed, de újakat is talál, teremt. Az apákat halálra fárasztó, s ezzel végül pénzüket fiaik számára kicsaló ügyeskedései mind lélektanilag, mind mozgástechnikailag szédületesek - a szó összes létező értelmében. Bizonyára megérdemelten kapta Kuna Károly (Trió) a legjobb férfi főszereplő díját (mi sajnos lemaradtunk a darabról); az általunk látott előadások alapján Trill Zsoltnál láttuk volna legszívesebben a kitüntetést. A legjobb férfi mellékszereplő díját viszont a Leander-t alakító Mészáros Tibor kapta, aki talán a legnagyobb belső változást láttatta az összes szereplő közül. Vígjáték ez a darab, mégis a belső nyomor számos mélyrétegét felvillantják a jelenetek. Árnyalt jellemrajzokat látunk, az apák (Varga József és Garay Nagy Tamás), ugyanígy Octave (Rácz József) esetében is. A díszlet egy fontos eleme a forgóajtó, mely többnyire nem ki- és bevezet az egyes terekbe, hanem szinte esetlegesen odaveti valahová a szereplőket, vagy éppen visszafordítja ugyanabba a mókuskerékbe, ahonnan kiszabadulni igyekszenek. Helmut Stürmer elnyerte a legjobb díszletért járó díjat.
Bányavirág (fotó: Tóth László)
Székely Csaba Bányavirágára sokan már csak azért is különösen kíváncsiak voltak, mert a darab tavaly a Nyílt Fórum Vilmos-díjában részesült. A mindössze ötszereplős előadásnak meglepően sok mindenről van mondanivalója. Legtöbben társadalomkritikát emlegetnek, de - mint általában a maradandó produkciók esetében - a nyelvi, pszichikai rétegeltség ehhez még nagyon sok mindent hozzáad. A befogadók legkülönbözőbb csoportjai találhatnak kedvükre valót benne, hiszen a vulgáris szókimondástól az izgalmas szerelmi fordulatokig, az öngyilkosság rejtelmes feszültségéig már a felszínen is bőséges a kínálat. És mindez egy könnyednek tűnő, eredeti, de tulajdonképpen rendkívül keserű nyelvi humorral van verbalizálva. Bár a dráma szövege is fokozatosan enged csak hozzáférést a történések követéséhez, bizonyos információkhoz, Sebestyén Aba rendezése még inkább ráerősít erre a késleltetésre. Erdélyi önkritikaként is lehetne nézni ezt az előadást - mégis, ajánlott nagyon általános emberi görbe tükörként szemlélni. A székelység nyelvi és sztereotipikus jellemzői az előadásban megtévesztőek lehetnek. Már csak azért is, mert néhol - valószínűleg szándékoltan - a székely nyelvjárás elemei például mezőségi hangsúlyokkal keverednek. Hogy a különböző nyelvi regisztereket már meg se említsük. Az eredeti szöveg végén a tévének nyilatkozó Iván némileg összefüggéstelen, szakadozó mondatai az előadásban - ötletes rendezői fogással - egyenesen a tévéből hallatszanak; sok aktuális hír között. Mégis, a jól szerkesztett műsorok sorában kissé hiteltelennek tűnik egy ilyen mértékben vágatlan és hosszú megnyilatkozás. Bár a szatirikus jelleget nem csupán erősíti a gesztus, hanem egyúttal ki is terjeszti. Ez lehet a magyarázata annak is, hogy az előadás többnyire elbillen a parodisztikus, humoros játék irányába. Viola Gábor és Bányai Kelemen Barna annyira intenzíven karikírozzák a figuráikat, például a darabbeli temetés utáni fergeteges jelenetben, de máskor is, hogy az már-már leválik az egyébként is túlnyújtott előadásról, amit a szakmai zsűri a legjobbnak ítélt, Viola Gábor és Bányai Kelemen Barna játékát pedig a MASZK Országos Színészegyesület színész zsűrije megosztva részesítette díjban - mint legjobb férfialakítást.
A POSzT, természetesen, a már említetteken túl is számtalan, már-már áttekinthetetlenül, számbavehetetlenül (főként egy ilyen részleges és töredékes beszámolóban) sok Off-programra: színházi és zenés rendezvényre, kiállításra, felolvasásra, könyvbemutatóra, szakmai és közönségtalálkozóra adott lehetőséget az idén is egy sokszínű kulturális fesztiválhoz illően. Folytatódtak az előadások másnapján a nyilvánosság előtti szakmai beszélgetések, de kísérletképpen a társulatokkal egyeztetett témákról és általuk jelölt elemző-hozzászólók bevonásával. A szakmai beszélgetések egyik legfontosabbika a színházi fesztiválok határon inneni és túli jelenét és jövőjét számba vevő kerekasztal-beszélgetés volt a fesztiváligazgatók részvételével. Folytatódtak a Színházi Dramaturgok Céhe szervezésében kortárs magyar szerzők (Székely Csaba, Szálinger Balázs, Pungor András, Vörös István, Borbély Szilárd, Nényei Pál) legújabb darabjainak felolvasó-színházi bemutatói, és a Nyílt Fórum Füzetek 2012 kötetében megjelent művek kapcsán tematikus vitákra is sor került. A Vilmos-díjat idén Keresztesi József Holtszezon című műve nyerte el. A Magyar Teátrum Sátor egész napos programsorozatainak visszatérő rendezvénye volt a Párválasztó című, amely neves színészpárok, színházi emberek magánéletébe engedett betekintést. Olyan párosok mutatkoztak be, mint Dobó Kata és Gulyás Levente, Dósa Mátyás és Mészáros Árpád Zsolt, Tóth Auguszta és Margitai Ági, Járai Máté és Pásztor Erzsi. Vagy - akikre idén legkíváncsibbak voltunk - Trill Zsolt és Szűcs Nelli. Június 15-én, a koradélutáni órákban Szinetár Miklós és Kozma András beszélgetett velük. Mint kiderült, kettejük kapcsolata a szakmából indult - noha két, egymástól öt kilométernyire fekvő faluban nőttek fel -, és csak hosszas ismeretség után érett szerelemmé. Hasonló lehetőségekkel és terhekkel vághattak neki a színészi hivatásnak; útjuk nem volt sem szokványos, sem könnyűnek nevezhető. Szívesen és látható módon őszintén beszéltek egymáshoz való, kétdimenziójú viszonyukról: annak derűs és kevésbé előnyös oldalairól. Az ilyen beszélgetések értelme éppen az, hogy közvetlenebb helyzetben és más nézőpontokból is megismerhetik a nézők kedvenceiket, nem véletlen, hogy a hallgatóságból ezúttal is többen bekapcsolódtak egy-egy kérdés erejéig.
Igaza van Stenczer Bélának, mert a jövő évi POSzT is biztosan más lesz, mint az idei volt, vagy a korábbiak. Úgy tűnik, a POSzT-nak a folytonos átalakulás, változás lesz az egyik jellemzője, ami nem is biztos, hogy olyan nagy baj, ha a lényeg megmarad: az előző évad legjobbnak ítélt előadásai ott lesznek a jövőben is Pécsett. A POSzT rendezői, lebonyolítói bizonyára már elemzik az idei fesztivál tapasztalatait, a különböző szakmai testületek már bizonyára gyártják az átalakítás, megújítás stb. koncepcióit, a tulajdonosok által jelölt válogatók (Solténszky Tibor és Szigethy Gábor) már nézik az előadásokat - nem tehetünk mást, mint bízunk a közös bölcsességükben.
