fotók: Klemm Szilvia
Farkas Wellmann Éva
Jellemformálás, kalanddal és derűvel
A Békéscsabai Napsugár Bábszínház Jaj de jó itt, mindenütt című előadásáról
Kismackó és Kistigris kalandsorozata - Kolozsi Angéla rendezésében - mindannyiunk története: nem csak gyerekeinké, saját magunké is. Az emberi kapcsolatok rendkívül sokoldalú, néhol egészen mély tükrű láttatását két bábszínésznek, Soós Emőkének és Balázs Csongornak köszönhetjük. Az átveréstől, pénzközpontúságtól, mohóságtól meghatározott világot a darabnak szerencsére nem csupán ábrázolni sikerül, hanem ki is fordítani, elidegeníteni. És megmutatni a barátság valódi oldalait, hiteles képet adni a kapcsolattartás, emberi odafigyelés pótolhatatlanságáról. Az út szimbólum-értékű: noha ugyanoda kanyarodik vissza, ahonnan elindult: jellemformáló, s ekként a személyiséget is megmérő változások sorozata.
A díszlet alapjait három nagyobb doboz (kék, sárga, zöld), illetve egy-egy kisebb (sárga és piros) alkotják, melyek a darab során különböző funkciókat töltenek be majd. Ezekből alakul ki az ágy, asztal, hegy, folyó, fa, pénzváltó iroda, sőt, még az út kanyarulatait, újabb és újabb akadályait is megformázzák belőlük (díszlettervező: Sisak Péter). De az előadás elején az egyéb díszleteket, kellékeket, bábokat behozó színészek rakományával együtt sem több ez annál, mint hogy akár egy személyautó csomagtartójában elférjen. Egyébként a nagyon visszafogott díszlet többi eleme is ötletesen és intenzíven működtetett: a Panama feliratú láda időnként csónakká alakul, a fakanál evezővé, horgászbottá vagy lapáttá, a piros fazékból szék és kosár lesz. Ezek a megoldások, átváltozások a gyerek játékának természetes jelenetei.
Két hosszabb utat járnak be a darab főhősei a horgászós-gombászós idillel keretezett történetben. Az első vándorút, „álmaik országának" keresése, sok megpróbáltatás után, saját otthonukhoz ér vissza, mely ezúttal, fentről közelítve, a világon a legszebbnek tűnik. „Csakhogy fölülről még sohase látták ezt a vidéket." A második utazás, a kincskeresésé, ennél sokkal komplexebb; a gondolkodást, elvonatkoztatást is magasabb dimenziókban implikálja. Noha Kismackó és Kistigris számára a kincs csakis egy pénzzel teli ládikát jelenthet, csakhamar kiderül, hogy vannak más elképzelések is a fogalomról. A vakond számára például az ökörszem csodálatos éneke az, a liba szerint egyszerűen az utcán hever, az oroszlán pedig az erőt és a bátorságot nevezi kincsnek. Az anyagias álmok túlburjánzása azonban nem teszi lehetővé, hogy a két jóbarát más nézőpontokat is megvizsgáljon, hiába figyelmezteti őket a varjú: „A dolgok általában nem úgy vannak, ahogy elképzeljük, hanem pont fordítva. Fordítva." És hiába ébrednek egy reggel aranyalmafa alatt, a könnyen megszerzett kincs csak további bonyodalmakat eredményez. Már az átváltásnál átverik őket, majd a maradék pénzük feléért újra meg újra jelentkezik a király adószedője. Egymás hibáztatásává, aztán veszekedéssé, verekedéssé fajul a helyzet. Végül, mikor a maradékot is ellopják tőlük, kisemmizve, lassan visszatalálnak a régi barátsághoz, felismerik az ökörszem énekét is.
A darab során több olyan mondat elhangzik, amely abszurdnak tűnő, meghökkentő, láthatóan mégsem idegen, inkább elgondolkodtató a gyerek számára. Amikor a hal felajánlja egy lebegő palackban a kalózok kincsét rejtő térképet, Kistigris nem tud vele foglalkozni, annyira hangosan szövi elrugaszkodott álmait. „Íme, így úszik el a szerencse", hangzik a következtetés, szinte belenyugvóan. Egészen a morbiditásig is eljut a darab: Libus néni épp egy temetésre siet - ezért hárítja el a futár-szerepet -, de a következő jelenetben a róka szintén arra hivatkozik, hogy a libát kíséri el - a temetésére. Magával is hozza, kitekert nyakkal. A konklúzióként elhangzó párbeszédből sem hiányzik a humorosan groteszk: „Hát nem borzasztó szép ez az élet?", kérdezi Kistigris - mire Kismackó válaszul csak ennyit mond: „De. Egészen borzasztó. És nagyon szép."
Az előadás elképesztő dinamizmusa (koreográfus: Fosztó András), bájos humora teszi, hogy a tanító jelleg mégsem válik tolakodóvá, a gyerekek figyelmét leköti a gyors jelenetek követése, s reakcióikból láthatóan végül egyértelműen szórakoztatónak ítélik a darabot. Külön értéke a bábelőadásnak, hogy a figurák, illetve az őket életre keltő színészek már eleve megkettőzött perspektívát kínálnak: a bábok mozgatói néha gesztusokkal, szavakkal, egyéb testnyelvi jelekkel reagálnak az eseményekre - vagy éppen előlépnek narrátorrá. Ez, valamint a zene (Scott Joplin) mesteri módon tovább fokozza a mozgalmasságot, és még több derűt visz a történetbe. Látószögeknek egyébként sem vagyunk hiányában: az egér, az oroszlán, a beszédhibás nyúl, de leginkább a varjú „szemlélete" egyértelműen arról győz meg, hogy érdemes a történeteket több oldalról is szemügyre venni. Ahogyan ezt a darabot is, minél több gyereknek és felnőttnek.
