Színházi programok
Tamino szerepében Gulyás Attila
Jászay Tamás
Állatkerti történet
A gyerekek szívéhez a szemükön keresztül vezet az út - gondolhatta Szalma Dorotty rendező, amikor elfogadta Fekete Péter békéscsabai színidirektor felkérését egy szigorúan kiskorúakra átfazonírozott Varázsfuvola-előadás bemutatásához. A színlap korrektül figyelmezteti az operarajongókat: „Wolfgang Amadeus Mozart után majdnem szabadon". És valóban: az alkotók szabadon, sőt helyenként egyenesen szabadosan kezelték a mozarti alapanyagot. A végeredmény egy színes, szélesvásznú állatmese.
Nem, nem emlékszik rosszul a kedves olvasó: a pompás életművet megkoronázó varázsoperában ugyan megfordul mindenféle különös szerzet, ám éppenséggel vadállatok nemigen akadnak (kivéve persze az egyenesen az opera buffa műfajából szalajtott Papageno-Papagena páros állandó attribútumaiként röpködő madárkákat). Békéscsabán az osztrák zeneszerző műve alapos felülvizsgálat után került színre: Gulyás Levente a zenét, Szalma Dorotty a librettót igazította át és tette a gyerekfülek számára is érthetővé, az egész, próbatételekkel megspékelt kalandtúrát - mert ebben az előadásban a fő hangsúly mégiscsak és legelsősorban a látványos kalandokra helyeződik - gondosan megszabadítva minden, egy gyerekdarabban kínosnak gondolt epizódtól (az eleve kissé kusza dramaturgiát Zalán Tibor célirányosan egyszerűsítette). Így aztán az Éj Királynője egyáltalán nem akarja meggyilkoltatni a lányával Sarastrót, Monostatost sem hajtják az itt alighanem ábrázolhatatlan gerjedelmek Pamina felé, de még a valódi cselekményt elindító kígyóirtás is el van kissé mismásolva (a szabadkőműves szimbolika meg nagyjából teljes egészében ugrott, de azzal a felnőtt verzió rendezői se igen tudnak mit kezdeni, úgyhogy ezt a magunk részéről nem is bánjuk).
Papageno és Papagena (Csomós Lajos és Kara Tünde)
Mindezt akár úgy is lehetne érteni, mintha a recenzens az eredeti mű erényeit kérné számon az új opuszon, ám erről szó sincs: kénytelen vagyok elfogadni a rendező döntését, még ha az eredmény nem is győz meg feltétlenül annak helyességéről. Maga a szándék rokonszenves, sőt támogatásra érdemes, hiszen az opera elitizmusát hirdető mítoszt a színházi alkotóknak közös erővel és minél korábban kell lerombolni ahhoz, hogy mindenki számára bebizonyosodjon: a komolyzene korántsem tartozik a korhatáros élvezetek közé.
A békéscsabai vállalkozásban azonban mintha túl sok célkitűzés keveredne anélkül, hogy bármelyik mellett határozottan kiállnának az alkotók. A színpadon ugyanis egymással mérkőzik egy harsány és hatásvadász, ritmikus gimnasztikai elemekkel felturbózott spektákulum, az amerikai rajzfilmeken nevelkedett gyerkőcök figyelmét lekötő kalandjáték, a csupán érintőlegesen, véletlenszerűen felbukkanó generációs ellentétek taglalása és a már említett, tiszteletre méltó kultúrmisszió. Győztesként egyértelműen az első kerül ki a két menetben, másfél órában lebonyolított meccsből, közben azonban a széttartó irányokat egyesítő gondolat - ha volt egyáltalán - észrevétlenül elszivárgott.
Pamina és Monostatos (Gubik Petra és Vadász Gábor)
Mira János praktikus, forgatható falakból álló, villámgyors színváltásokat lehetővé tevő teret tervezett: az egyik pillanatban még a „vámos" Rousseau festett dzsungelében járunk, a következőben már Sarastro zord várában, aztán meg az Éj királynőjének csillagfényes kozmoszában. Rátkai Erzsébet ruháinak a szereplők jellemzésében jut komoly szerep, hiszen itt mindenkiről első blikkre kiderül, hogy hová tartozik. Monostatosból így lesz döglégy, Papagenából csodás átváltozása előtt rút keselyű (?), utána meg csapzott papagáj, Sarastro egy bölcs gorilla maszkját kapja és így tovább (bár hozzátesszük, hogy e téren nem következetes minden jelmez: Sarastro papjai között vízilovat, nyulat és kurtafarkú malacot is találunk - a miértre a válaszokat a szerkesztőségbe várjuk). Tetőtől talpig ember csupán kettő akad a gáton: a nyűgösen ébredő hétköznapi hős, Tamino (Gulyás Attila) és a hisztire hajlamos anyukájától joggal tartó Pamina (Gubik Petra). Kettejükkel, az ő „fejlődésregényükkel", vagyis felnőtté válásuk stációival volna talán a legkönnyebb azonosulni, de a köréjük felskiccelt revü valóban érdekesebb, de legalább is látványosabb annál, hogy az ő sorsuk miatt akár egy kicsit is aggódjunk.
Gulyás Levente zenei átirata mintha a „klasszikusok diszkóritmusban" mozgalom jegyében fogant volna. Hűen leköveti a legismertebb melódiákat, stiláris elhajlásokkal támogatva az értelmezést: karibi beütéstől a rockon át a szintipopig sok minden kavarog az előre felvett zenei alapban. A békéscsabai színészek természetesen nem operaénekesek, mindannyiunk szerencséjére a rendező sem ambicionálja ezt, ám jó érzékkel hívott két operistát két kulcsszerepre: Fábry Gabriella bírja hanggal és energiával az Éj királynőjének hangszálgyilkos szerepét, Gábor Géza pedig a - sajnos - mindent elfedő gorillamaszkja mögül is meggyőző. Ahogy a számos elemében vitatható koncepció is jól érzékelhetően meggyőzte az általam látott harmadik előadáson a gyerekközönséget - és ez alighanem sokkal fontosabb annál, hogy én csupán egy állatkerti történetként fogok emlékezni erre az előadásra.
2012. február 25.
