Varga Anikó
Az imposztor
A Gyulai Várszínház idei évadjának utolsó bemutatója Spiró György Az imposztor című drámájából készült Árkosi Árpád rendezésében. Spiró drámájának erős színházi vonatkozásai különös aurát vonnak a szöveg köré: köztudott, hogy az író Boguslawski szerepét - a híres színészét, aki vendégjátékra érkezik a Vilnai Színházba - Major Tamásra írta, és Major alakjából formálta meg a kiszámíthatatlan, csupa ellentmondás, az élet és színház játékait minduntalan egymásba folyató színházcsinálót. Spiró darabja Zeitstück, amennyiben az író a tizenkilencedik századi történetet a Kádár-kor (kultúr)politikai tapasztalata felől olvassa. A dráma 1983-as ősbemutatóján a lengyel-orosz viszonyokat a közönség azonnal alkalmazhatta mindennapi valóságára, amiként azt a cenzúra kijátszására létrejött színházi nyelvet is otthonosan beszélte, amelyre Az imposztor színházi csavarja épül, és amely a hangzó szöveg és játék elválasztásában fogalmazta meg saját, a hatalmi elvárásokkal szembemenő mondanivalóját.
Árkosi rendezése úgy tűnik, nem foglalkozik a drámának ezzel a történeti sajátosságával, és inkább arra fókuszál, ami a színházi jelenséget illetően általános érvényű lehet. A Várszínház színpadán felépített díszlet romos színházbelsőt tár elénk: kétoldalt és hátul állványok láthatók, a padló közepén kőművesjárások keresztezik a homokkal felszórt színpadot. A Várszínpadon létrehozott színpadot - a széleken az uralkodói páholyokkal, elől a felhúzott vörös függönnyel - magának a színháznak, a játéknak a metaforájaként kell olvasnunk. A színészek korhű(en stilizált) jelmezei az egyébként nem historizáló játékkal együtt arra utalnak, hogy az előadás a színházi jelenségnek olyan általános aspektusairól kíván beszélni, amelyek részint a színház belső felépítményét takarják ki (társulati szerepek felosztását, a közösségi lét és alkotás apró rituáléit) másfelől a színházi illúzió természetét és működését mutatják meg.
A Vilnai Színház, amelybe a Boguslawskit játszó Kovács Lajos érkezik, igazi vidéki színház. A vidékiség persze nem lokálisan, hanem a provinciális gondolkodás megfelelőjeként értett, ennyiben lehetne akár a világ közepén is. Spindler Béla Kazynski direktorként olyan személyt játszik, akinek egy sokszempontú rendszerben kell élhető középarányost találni: megfelelni a gubernátornak, azaz a pénzosztó hatalomnak (amelytől a társulat léte függ), megfelelni a közönségnek (amely az igazgató szerint egyszerű befogadásra vágyik), és eleget tenni egy bizonyos művészi színvonalnak (amelyet Boguslawski meghívása garantál). Igaz, ez utóbbit inkább formálisan szeretné letudni, mint esztétikai értelemben; „nem hiszem, hogy a művészet ennyire bonyolult lenne", mondja, miután a Tartuffe próbáján Boguslawski a drámai alakok közti összetett viszonyrendszert fejti föl a szimpla szövegmondáshoz szokott társulat számára revelatív módon. Azaz a színészek életben játszott szerepét használva a drámai viszonyok lélektanilag mélyebb értése érdekében: Boguslawski olvasata szerint Kaminska (Nagy Enikő), a vilnai csillag, aki az igazgató szeretője és akinek férje szintén színész, ráadásul mindent megtenne azért, hogy az idős mester elvigye Varsóba, csak érdekből ment hozzá Orgonhoz és amellett, hogy mostohafiával kokettál, valóban megtetszik neki Tartuffe; az Orgont játszó Rogowskinak (Mihályi Győző) szeretethiánya miatt válik fontossá Tartuffe, és azért adja hozzá a lányát, íratja rá a vagyonát, hogy maga mellett tartsa, stb.
Boguslawski figurája azért ellentmondásos, mert zsenialitása a színházi jelenség körüli játékban és nem a konkrét színészi játékban nyilvánul meg. A Tartuffe-előadásban nem az az értelmezés jelenik meg, amelyet Boguslawski a próbán kifejtett és előjátszott, hanem ugyanaz a szövegmondó, felszínesen ripacs játék, amelynek szellemében addig is játszottak a színészek (ezt az előadás a klasszicista játéknyelvvel jelöli: a teátrális gesztusok koreográfiája az udvari játékstílus szerint kerül a színpadra). Ezt a stílust Boguslawski jelzéssel töri meg: a cári küldött (Rybak) elmaradása és Tartuffe improvizált monológja egyidőben a gubernátornak (Cs. Németh Lajos) címzett személyes üzenet és az orosz elnyomás ironikus szituálása a (fiktív) lengyel közönség számára. Spiró drámája a színházat a hatalmi működés kontextusában modellezi, és az előadásban a színpad a konspiráció sejtelmes terepévé válik. Mindenki figyel mindenkit, az életnek meghatározott (és a színháznál élesebb téttel bíró) reprezentációs rendje van. Chodzko (Bank Tamás), a kritikus, aki a páholyból követi a próbát, éppúgy besúgó, ahogyan az ügyelő-mindenes (Karácsonyi Zoltán). A második felvonás elején pedig a leeresztett, áttetsző függöny titokzatos takarásában látjuk a gubernátori fogadást; Boguslawski és a gubernátor páholybeli diskurációját apró mikrofonok erősítik fel. A rendezés többféleképpen játszik a néző leselkedő helyzetével, emellett többszörösen tükrözi a színházi illúziót.
Boguslawski sakklépése a legoptimálisabbnak tűnik: a gubernátor orra alá bors van törve személyesen és nemzetileg, mégsem csinálhat ebből botrányt, a lengyel közönség ünnepel, a kritikust és az ügyelőt kirúgják, a színház megkapja a dotációt, Rybaknak (Szűcs Péter Pál) nem kell színre lépnie cári tiszti egyenruhában (ennek fejében elviszik az öltözőből és megverik, de nem annyira, hogy mártírt csináljanak belőle), Kaminska kibékül és hazamegy a férjével, Boguslawski pedig sztárgázsival a zsebében utazhat. A hatalom világának ilyen zárt elképzelése teszi lehetővé egyáltalán azt a zseni-figurát, aki mindenkinél előbbre látszik járni egy lépéssel, aki mindig uralja és összefogja a helyzetet, és az egyetlen spontánnak tűnő mozdulatot is alaposan megszervezi, akár egy intellektuális James Bond. Amennyire humortalan hatalmi apológiája a zseni-figurának a drámai alak (a maga felsőbbrendűségi komplexusaival és kivételezettségi elvárásaival), annyira nehéz nem szeretni azt a figurát, akit Kovács Lajos alakít a színpadon. Kovács szinte civil játéka, elharapott, félig elmormolt szavai valahogy, a folyamatos pénzezős szólam ellenére is egy empatikus, szerény, figyelő figurává oldják Boguslawski alakját. Valahogy hihető neki, hogy tényleg jót akar, vagyis hogy azok a hatások, amelyekben részesíti a színészeket, az önértést, és így közvetve a művészetet szolgálják. S ez azért mégiscsak jobban hangzik, mint a puszta fennmaradásért vívott, győzelmeiben is sokszor eleve elbukott harc a színház(i intézmény) túléléséért.
