Varga Anikó
A Paradicsom ára
A Gyulai Várszínház mintegy megelőlegezve jövő évi ötvenedik évfordulóját idén egy kisebb színházi előadás-blokkal ünnepelt. A Hagyomány és Haladás fesztivál három előadást foglal magába, ezek kiválasztását (illetve létrehozását) a Várszínház előadástörténetére való visszatekintés határozza meg, ugyanis mindhárom mondorámából született előadást kiemelt eseményként tartja számon a saját színházi emlékezet. A sorozat az Andrási Attila rendezte Megmaradni cselvetések idején - Bethlen Miklós és korával kezdődött, amelynek Nemeskürty István Noé galambja című monodrámája előtt tisztelgő szövege Bethlen Miklós Önéletírásából született. A második előadás a marosvásárhelyi Yorick Stúdió produkciója, amelyet Török Viola rendezett Kocsis István A tér című monodrámája alapján. A sorozat harmadik és egyben záró darabja Maróti Lajos A számkivetett című drámájára épül, amelyet Juhász Róza rendezésében mutattak be augusztus másodikán. A téma, műfaj és játékhely azonosságából és hasonlóságaiból adódóan az előadásokat összekötik a közös elemek: a nagy történelmi személyek (Bethlen Miklós, Bolyai János, Dante) megidézése, a monodramatikus műfaj, valamint a történelmi emlékezetet díszletszerűen is segítő helyszín, a Ladics ház udvara.
A sorozat utolsó előadása a számkivetett Dante alakját jeleníti meg a Ladics ház udvarának kicsiny színpadán. A reflektorfény villanásai és a hangszórókból hallható mennydörgés vihart kavarnak, ebben válik állapotszerűvé a száműzés kiszolgáltatottsága - miután egy férfihang Bocaccio Dante-életrajzából idéz, a színen látható utazóláda mögül toprongyos alak (Oberfrank Pál) bújik elő: bebocsátásért esedezik egy kolostor kapuja előtt. Rögtön a kolostorbelsőben találjuk magunkat: a színpad jobb oldalán imazsámoly, hátul a falon kivetített fény-kereszt látható. Dante berendezkedik, szétbontja a ládát: az alsó rész polcos szekrénnyé (később szekreterré is), a felső rész ággyá minősül át. És kezdetét veszi az otthonra, a múltra való emlékezés. Az emlékezés folyamatát és dinamikáját többféle keret is strukturálja. Elsőként az éjjeli misék rendje: a színpadot hátul színházi függönnyel határolt térből időnként egy szerzetes (felvételről hallható) misére hívó hangja szól, amelyet Dante nem fogad el, a szobájában marad, ám a beszűrődő zaj által követve a liturgiát ő is zsámolyra térdel: az imádkozásból minduntalan az emlékezés folyamatába sodródik vissza. Az ima az Istennel való rituálisan gépies kapcsolatként mintha áttörhetetlen fal lenne Dante számára: sokszori próbálkozása, hogy beleélje magát ebbe, egy adott ponton gyónás-szerű kifakadásba torkollik, amelyben zokogva vallja be, hogy - Az isteni színjáték, azaz a Pokol és a Purgatórium megírása ellenére - mennyire nem érzi közelnek az isteni jelenlétet. A másik keret maga az éjszaka, amely álomszerűen töredezi az emlékezést, valamint az emlékező én racionális (nappali) szervezettségét: egy skizoid, önmagával feleselő Dantét látunk kibontakozni, akinek egyik énje az otthont vágyja, és minden áron hazamenne Firenzébe, a másik a közéleti szereplés tapasztalatán edzett gyanúval fordul ezen vágy ellen. De az emlékezést dramaturgiai értelemben leginkább egy levél, az ahhoz kötödő viszony teszi súlyossá, amelyet Dante Firenzéből kapott. Nem meri kibontani, félredobja, miközben a levél hívószavára megelevenedik előtte a város, az ahhoz kötödő élete. Dante felidézi mindazokat, akik fontosak számára: feleségét, gyermekeit, szerelmeit (a legendás Beatricét majd Petrát), ellenfeleit, barátait - köztük Guido Cavalcantit, akinek halála közvetve az ő kezéhez tapadt. Látomásszerűen bontakozik ki Dante élete, ebből a látomásból merít erőt ahhoz, hogy felbontsa a levelet, amelyben a Firenzébe való visszatérés feltételeit tudatják vele: tizenötezer arany, párnapi börtön, közösség előtti vezeklés és bűnbánat lenne a vágy beteljesítésének ára. Ám a gyanakvó én ellenszegül: mi lesz, ha csapdába csalják? S különben is: a színpadon többször, súlyos könyvalakban felmutatott nagy mű még nincs kész, a gyerekek, a napi gondok és Gemma zsörtölődései mellett nem is lesz esély befejezni. Dante tehát nehezen, önmaga ellen hadakozva, lecserélve a rossz tollat, amivel nem lehet írni, szánja rá magát a visszautasításra. Miközben a pulpitus-szekreter előtt álló, levelet író alakról lassan lemegy a fény, a hangszóróból ismét Bocaccio életrajzából idéz a narrátori férfihang.
Maróti szövege Dante alakját a modern művész ikonja felől olvassa: a nagy műnek, az öröklétbe emelő alkotásnak rendelődik alá minden földi szempont. A tisztán szellemi létezést persze finom iróniával árnyalja a színészi játék: nem csak a hasadt én gyanakvó hangjával, de a náthás Dante köhögésrohamaival is. Oberfrank Pál játéka fenntartja a figyelmet, ugyanakkor megelégszik azzal, hogy jelzésszerűen jelenítse meg a honvágy okozta belső hasadást, vagy az írás, a szerelmek, a család, a barátok, Isten utáni vágyat. Láthatjuk Firenzét - a ládából előhúzott térkép formájában konkrétan is -, de kevésbé a monománia intenzitásában, amely a lélek vetítővásznává tenné ezt a képet. Oberfrank játéka belakja a zsebkendőnyi színpadot, létre is hozza annak világát. A rendezés jelzésszerűségei azonban épp azt nem teszik lehetővé, hogy megteremtődjön, amiről a világirodalom nagy alakja lemondani kényszerül: hogy a levelet író Dante gyötrelmét ne pusztán a művészet oltárán áldozó példafigurának lássuk, hanem egy teljes életről lemondó emberének, akinek ágyként és könyvespolcként funkcionáló utazóládája vitorlás hajóvá és koporsóvá alakul át.
