Fotók: Kiss Zoltán
Varga Anikó
Háború és háború
A Troilus és Cressidát kivételes műnek tartják a Shakespeare-i drámák sorozatában. A nagy komédiák és a nagy tragédiák közötti átmenetben született dráma számos kérdéssel szembesíti az olvasót, hiszen a párhuzamosan futó történetszálak (Troilus és Cressida szerelme, a trójaiak és a görögök hadi tanácskozásai, Hector és Achilles összecsapása) nem rendeződnek össze egy központi perspektíva szerint, nem fogja össze őket egy főszereplő, és önmagukban is lezáratlanok maradnak. A dramaturgai furcsaságok viszont jól alakítható játékteret nyitnak meg az értelmezők számára. Ezt a teret próbálta meg belakni Horváth Csaba saját alkotói nyelvének, stílusának megfelelően a Gyulai Várszínházzal készült produkcióban, amelyet saját társulatával (Fortedanse) és a Nemzeti Színház meghívott színészeivel, Tompos Kátyával és László Zsolttal hozott létre.
Horváth rendezése a dráma szereplőinek arctalanságával indít. A színpadon megjelenő táncosok-színészek fejét sötétszürke, kissé áttetsző anyagzsák fedi, amely sisakrostélyként és (szado-mazo) szexuális kellékként egyszerre utal a harc és a bujaság egyneműsítő erejére - a görögök és a trójaiak táborát, akár egy focicsapatot, pusztán a kék és piros jelmezek osztják két táborra. A zsákok idővel lekerülnek, és ahogyan egy sportmérkőzés során, a szereplőket a játékstílusban és mozgásban kibontakozó személyiségük is megkülönbözteti a többiektől. Arccal ruházódnak fel, történetük lesz - ám az árnyalatok kibontásában csak egy bizonyos pontig, hiszen a koreográfia épp a mitikus figurák ikon-jellegét erősíti fel. Olyan (csoport)képeket, mozdulatsorokat látunk a színpadon, amelyek mintha görög vázaképekből indulnának: a szálkás-izmos testek pózokba merevülése, a pózokból való meghatározott kimozdulások a belső feszültségek statikájára építenek. Rengeteg sokértelmű kép alakul ki így a színpadon: a görögök haditanács-jelenetében a vezérek mezei harcosok hátán állva szövegelnek, miközben az élő posztamensek finoman mozgatják a szónokokat; Ulysses (Sipos Veronika) úgy csúszik le egy kezére támaszkodva a lépcsőkorláton, hogy lába se éri a földet (és a szellemi mozgékonysággal való jellemzése az egész előadásban következetes); Hector (Vati Tamás) és Achilles (Kádas József) zenei harcba átcsapó szópárbaja igazán komikus férfiúi kakaskodássá válik, miközben saját háttértáncos-csapatuk élén fenyegetően közelednek-távolodnak egymástól.
Horváth rendezése - mindamellett, hogy nem használ kellékeket, és a színészek a nagy fizikai koncentrációt igénylő mozgás mellett a prózai színházi vonalnak is megfelelve elmondják a dráma szövegét - rengeteget bíz a vizualitásra és a mozgásra. Ebben nagy segítségére vannak a Benedek Mari által kreált jelmezek, amelyek a sportmezek és az ókori görög harci ruházat divatját ötvözik: a katonai szoknyácska kiegészítőiként a lábszárvédők, térdvédők, kézvédők a boksztól a snowboardig sokféle védőszerelést felidéznek. Ezek néhány szereplőnél a kortárs egyenruhák jeleivel íródnak tovább: Pandarus (László Zsolt) zakója és nyakkendője jól rímel diplomata-kerítő szerepére, Agamemnón (Herczeg Adrienn) rövidujjú kék inge, hosszú szoknyája pedig rendőri-ellenőri karakterízeket is felvillant. A szerepösszevonásokat stílusosan a tarkóra/fenékre/hátra/mellkasra tábori színekkel mázolt pálcika-arcokkal oldják meg, így a színészek szoknyájukat, pólójukat fellebentve vagy éppen hátat fordítva alakulnak át. Mivel az összevonások dramaturgiailag megfontoltak (pl. László Zsolt Pandarusa és Calchasa egyaránt ingatag jellem, Horkay Barnabás Parist és Menelaust alakítva önmagát szarvazza fel, Herczeg Adrienne önmaga ellen jósol, hiszen egyben Agamemnon és Cassandra), ezek viszonyai is tovább építik az előadás világát.
Az előadásban a mítosz sémáit megjelenítő szándék, azaz egy világ kontúrszerű felrajzolása - ebben a rajzban sok a humoros elem: a sután beszélő, darabosan mozgó Ajax figuráját Simkó Katalin kimondottan a karikatúra erős vonalaival skicceli színpadra - viszont gátat emel annak, hogy a szereplők közti viszonyok, a helyzetek finom lélektanisága megjelenjen. Nestor figurája, a fogahullott hősé, aki minden helyzetben az aranykorra emlékezik, és ebből meríti minden hitelét, hiszen jelen háborúban tökéletesen hasznavehetetlen, Hegymegi Máté alakításában, a kidolgozott, friss mozgású test mögött nem is jelenhet meg. Pedig felőle apró, de fontos rálátás nyílna az értelmetlen háborúra. És miközben a történet szálát súlyos árulások alakítják, ebből csak a Cressida-Troiluszé üti szíven a nézőt. Kidolgozottsága miatt is nagy kivétel a Troilus-Cressida páros: a köztük lévő szerelmi történet persze nem az idill pillanataiban beszédes, hanem a féltékenység fellángolásától, amelyben Krisztik Csaba olyan erővel tud antipatikus férfivá lényegülni, hogy Cressida (Tompos Kátya) hirtelen érzelmi váltással, még elhurcolása előtt átáll a másik oldalra, és Krisztiknek az együtt töltött éjszaka jogán, erővel kézen ragadva kell őt kivezetnie a színpadról. Cressida hűtlenségének bonyolult okai szótlanul alapozódnak meg ebben a helyzetben, amelyben Troilus politikai megfontolásból elárulja őt, miközben hűséget fogadtat vele.
A lélektani árnyaltság (itt természetesen nem a lélektani-realista játékra gondolok) nélkülözésének az oka az is lehet, hogy a verbális regiszter játéklehetőségeit az előadás nem használja ki. Egyrészt a táncosok közül nem mindenki jeleskedik a szövegmondásban, amely egyhangsúlyú (üdítő, ha László Zsolt, Herczeg Adrienn vagy Andrássy Máté megszólal). Másrészt nagyon sok helyen a szöveg elválik a mozgástól, ahelyett hogy a helyzetek ellentmondásos tónusait bontaná tovább.
Horváth rendezésének nem csak ez a hiányossága, hanem az is, hogy engedve a széttartásnak nem vet számot magának a háborúnak az összetett értelmetlenségével. Ezt jelzik az előadás ritmusproblémái. Azaz, míg egyes jelenetek szépen kidolgozottak, nem illeszkednek egy nagyobb, az előadás anyagában megfogalmazott gondolati keretbe, nincs viszonyítási alapjuk, kontrasztjuk; feszültség is csak a második felvonástól keletkezik, Troilus féltékenységével.
A háború nem úgy általában véve értelmetlen, hiszen akkor senki nem csinálná, hanem a társadalmi gépezettel való összefüggésében mutatkozik annak. Mind a trójaiak, mind a görögök haditanácsa (és hosszú hadakozása) nem Heléna személyéről szól már, nem is a szerelmi érzésről, hanem arról, ahogyan ennek a (férfiak uralta) világnak a törvényei le vannak fektetve. Heléna megtartása a trójaiak részéről, és az érte való görög küzdelem a hatalmi pozíciók megtartásáról szól, ezért óriási csapdahelyzet: hiába halt meg annyi ember, a befektetés akkora, hogy nem lehet egy mozdulattal sztornózni, és visszadni végre ezt a meglehet jelentéktelenné fakult nőt. Muszáj neki értéket tulajdonítani, mert ha nem, az értékcsökkenés kihatna mindenkét félre. Ez a diskurzus teremti meg az emberi világ keretét, ha ez összeomlik, akkor káosz lesz, megszűnik az emberi mivolt definíciója - Ulysses beszéde a rangok tagolta világról erre vonatkozik. Horváth Csabáék előadása érzékenyen beszél ennek a szomorúságáról, de egy erőteljesebb vízió, dinamika mentén még hatásosabban tehetné ezt.
