Darvasi Ferenc - Elek Tibor - Farkas Wellmann Éva - Karcagi Klára
DESZKA Fesztivál 2011
A színdarabok mellett műhelybeszélgetéssel, bábelőadásokkal és felolvasószínházi programokkal várta a közönséget a február 9. és 13. között megrendezett V. DESZKA, a Kortárs Magyar Drámák Fesztiválja Debrecenben. Habár a fesztivál időtartama 5 napra zsugorodott, a gyermek- és ifjúsági előadásokkal együtt 20 előadást láthattunk idén az 5 helyszínen (Csokonai Színház, Horváth Árpád Stúdió, Víg Kamara, Vojtina Bábszínház, Műhelyház). A kínálatban határon túli és anyaországi, alternatív, kő- és bábszínházi produkciók egyaránt szerepeltek. Az előadásokat megelőző és követő disputákon túl Szépirodalom-e a dráma?; Meztelenség, trágárság, politikum - érzékenységet sértő darabok; Alkotópárok: drámaírók, rendezők; „Képtudomány". A nyelven túl, avagy a (mozgó)képek logikája a gyerekszínházi előadásokban címmel is rendeztek szakmai beszélgetéseket. Felolvasószínházi keretek közt bemutatták Borbély Szilárdtól a Debrecenistenasszonyt, Kutszegi Csabától a Meg akarom kapni Ida Rubinsteint című darabot, Németh Ákostól A webáruházt, valamint Zalán Tibortól a Szásza i Szását. Hely hiányában nem részletezhetjük ezeket, pedig nem mellékes, járulékos mozzanatai a fesztiválnak.
A nyitó előadás az Oleg Zsukovszkij, Szénási Miklós és Lénárd Ödön szövegei alapján készült Mesés férfiak szárnyakkal című produkció volt, melynek cselekménye két szálon fut. Az egyik arról a - negyedik - királyról szól, aki a háromkirályokhoz hasonlatosan elindult a születő Megváltóhoz - de eltérült útjáról, nem jutott el Jézushoz. A másik és érezhetően hangsúlyosabb szál az ember ősi és örök szárnyalási vágyára, égbe törekvésére, kisebb részben a repülés történetére, nagyobb hányadában a szovjet űrkutatásra s annak társadalmi hátterére koncentrál, és azokra a pilótákra, akik esélyesek voltak rá, hogy elsőként beülhessenek a világűrbe kilőtt gépbe. Elképesztő az a munkamennyiség, amit a Mesés férfiak szárnyakkal előadásba a Csokonai Színház érzékelhetően belefektetett. Csodás a látványvilág, a teremtett színházi tér kihasználása és berendezése (díszlet- és jelmeztervező: Olekszandr Biluzob). A forgószínpadon ülünk, ami sokszor működésbe lép, így több nézőpontból láthatjuk a történéseket. Sokat játszanak a világítás adta lehetőségekkel, a produkció során készülő festményekről, a füst okozta vizuális élményekről nem is beszélve, vagy a díszletről, mely éppen annyira tűnik szedett-vedettnek, tákolmányszerűnek, mint amennyire a szovjet világ kulisszái azok lehettek. Lenyűgöző a súlytalanságot és a pilóták kemény felkészítését is megidéző mozgásvilág. Néha viszont mintha túlságosan is hatásosságra törekedne a rendező, Vidnyánszky Attila, a zene például olykor már soknak tűnik. A negyedik király története mintha kissé kevés súlyt kapna a másik szálhoz képest, vagy minden erőfeszítés dacára sem szervesülne igazán azzal. A két szálat ugyan több motívum is összeköti, de egymástól alapvetően idegen dimenziókat és másként-másként mutatnak meg, így vitatható, mennyire értelmezhető közösen a két történet. S a nagy kérdések (például valóban meghódította-e az ember az eget, kinek, s mekkora áldozatot szabad követelni s hozni, az időnként embertelen áldozathozataloknak van-e valódi eredménye?), amelyeket az előadás inkább csak meg-megpendít, mintha elvesznének az elképesztő forgatagban. A szerepformálásokban nem a mély jellemábrázolás a lényeg, nincs pszichologizálás. A három űrbe törekvő pilóta sorsa sem annyira drámai, mintha ahogy maga az előadás egésze sem hagyományos értelemben vett dráma, hanem inkább (dokumentumelemekre is építő) lírai jelenetsorozat. Vidnyánszky már sokszor megcsodált rendezői kvalitásait mutatja, hogy most kevésbé markáns alapanyagból is hatásos, monumentális, ötletes előadást tudott rendezni.
A debreceni színháztól az Elnémulást is láthattuk a DESZKA Fesztiválon. Hubay Miklós példázatszerű, a pátoszt, profetikus hangnemet sem nélkülöző kamaradarabja egy kihalás előtt álló népről, és annak utolsó két képviselőjéről szól: Alelujáról (Újhelyi Kinga), az utolsó nőről, aki terhes, ő lenne tehát a jövő reménye; valamint Renegátról (Bakota Árpád), aki rejtőzködik, letagadja származását, úgy próbál életben maradni. Hozzájuk érkezik Patrick, a naiv szerzetes (Kristán Attila), akit eleinte körülbelül csak a kihalófélben lévő nép nyelve érdekel, maguk a még élő emberek nem. Nincs konkretizálva, milyen népről is van igazából szó. Annyit tudhatunk meg, hogy egy elnyomatásban, kisebbségben élő egykori közösségről, amelyet azonban igyekszik nem egyértelműsíteni a szerző. Tehát nem mondhatjuk ki, hogy mondjuk valamelyik határon túli magyar közösségről vagy a teljes magyarságról beszélne, még ha nyilván ez a két lehetőség is az, amelyről Hubay szólni akarhatott. Árkosi Árpád rendezésével sok probléma van. A díszlet- és jelmezhasználat, az ének és a zene nélkülözi a következetességet. A szóban forgó nép teremtéstörténete napistenhitről tanúskodik, a nő jelmeze sámánizmusról, az előadás tere pedig mintha egy piramis belseje lenne, a gyerekkórus egy csuvas költő verssorait idézi, miközben mintha azért mégiscsak a magyarságról lenne szó... Szerencsétlenül keverednek a kultúrák, nem sikerül így az általánosságok szintjére helyezni a történetet, inkább kaotikus az. Az idősíkok is össze-vissza, kívülről nézve értelmetlenül keverednek: az őskorra, az ókorra, a középkorra, a jelenkorra és a jövőre utaló jegyek is vannak az előadásban, miközben az egyetlen idősíkban játszódik... A gyerekek régi csuvas dalokat énekelnek, az előadás végén rádió szól, diszkózenével...
Ki nem gondolkodott még el azon, hogy mihez is kezdene a lottó főnyereménnyel? Odáig viszont vélhetően kevesen jutottak el, mint Spiró György Prah című darabjának 600 milliót nyert házaspárja, hogy kétségbeesésükben elégessék a nyertes szelvényt. Spirót viszont épp az érdekli, hogy miért és hogyan fordulhat elő, hogy nem képesek emberek felszabadultan örülni egy ilyen ajándéknak, hogy nem tudnak élni ezzel a lehetőséggel. S nemhogy boldogabbá tennék egymást, a környezetüket stb., ellenkezőleg: az addigi szerény költségvetésű és alacsony hőfokú, de működőképes életük szétzilálódik, még a közös múltjuk is átértékelődik, nem is beszélve a félelmetes jövőbeli esélyekről. Mindez ráadásul egyetlen párbeszédhelyzetből bomlik ki. Nem egyszerű írói feladat, de a Zeitstückökben otthonosan mozgó Spiró rutinosan építi fel karaktereit, s teszi átélhetővé két olyan embernek a válsághelyzetét, akik az elmúlt évtizedek társadalmi-gazdasági változásainak korántsem a nyertesei, s akik családi és személyes életsorsuk kötöttségeitől sem képesek szabadulni. A dialógus végig feszített és feszültséggel telített, jóllehet, van egy szépen felépített íve is, csak rövidebb üresjáratok és önismétlések gyengítik. Nem lehet véletlen, hogy épp egy ilyen, kevésbé hiteles jelenetnél, amikor a férj felsorolja, felmondja a feleségének a korábbi munkahelyeit, botladozik a színész, Dukász Péter nyelve is. Egyébként ő és a feleséget alakító Szász Enikő is lényegileg jól oldja meg nem könnyű feladatát, bár ha színészi eszközeikkel kicsit visszafogottabban élnének, kevésbé akarnának szerepet játszani, talán ők is jobbak lehetnének és a temesvári Csiki Gergely Állami Magyar Színház előadása is sikerültebb volna. A díszletek és jelmezek (Albert Alpár), a rendezés (László Sándor) korrekten és pontosan idézik meg egy vidéki, lelakott, szoba-konyhás lakás konyhai részében, főzés közben egyébként is folytonosan egymásba ütköző házaspár éppen felrobbanó, majd az egymásnak mégis megmaradásban lecsendesülő világát.
A Katona József Színház Cigányok című előadása két darab keresztezése: az első felvonás Tersánszky Józsi Jenő drámája, melyet Grecsó Krisztián írt tovább, a mába helyezve a folytatást. Tersánszky eredetileg Szidike címen futó népszínműve, bár konfliktusokkal terhelt (melyik dráma nem az), de alapvetően szórakoztató darab; míg Grecsóé, hiába sarkítottak nála is a karakterek, a mai magyar valóság feloldhatatlan problémáival szembesítő, tragikus tónusú szöveg. Míg a Máté Gábor rendezte produkció első felvonása amolyan romantikus képet fest a romákról, a második egy cigánygyilkosság utáni helyszínelést mutat be, kissé elrajzolt figurákkal, de tulajdonképpen realisztikusan. Gyakorlatilag az első rész mai szemmel nézve elhazudott, sohasem volt jópofa világának kellő kontrasztja a második. A gondok már az első felvonásban is ott vannak, kibeszélésük hiánya vezethet éppen a második felvonásban történtekhez. A színészek könnyedén hozzák a jóval inkább karikírozott Tersánszky-figurákat és a második felvonás hús-vér embereit. Grecsó figurái egytől egyig reménytelen alakok. Látunk itt az elvek világában élő, a valóság működési törvényszerűségéből mit sem értő újságírónőt, a dolgokat csak megúszni akaró nyomozót, felelőtlen orvost, kezelhetetlen romát; megjelennek a szokásos sztereotípiák, mindkét oldalról. Mindenki negatív, nincs olyan ember, aki tudná a kiutat, a zárlat pedig talán a lehető legnegatívabb. Két összeegyeztethetetlen kultúrát, létmódot látunk, sajnos, mindenféle reménysugár és megoldás nélkül.
Roló
A TÁP Varieté és Performance Színház a Roló című darabot játszotta, mely Vinnai András Nagyon rossz a memóriám című rádiójátéka alapján készült. A szöveg szerzője ezúttal sem hazudtolta meg magát: most tévés műsorok kifigurázását, egyszersmind amolyan melodráma-paródiát láthattunk tőle, amely a skandináv világba kalauzolt el minket. Abszurd már a legelső szituáció is, amikor a rejtélyesnek láttatni kívánt, de szándékosan kisszerű történet alapjait rakják le a népi ruhába bújtatott ifjak és a pap, széles gesztusokkal, természetellenes teatralitással, teljesen hamisan. Tobzódik ugyanis a szándékosan kínos jelenetekben az előadás. Gyakran a színészek már elsőre is kínos dolgokat és kínos módon közölnek, aztán ezt még a végletekig is hajtják azzal, hogy többször megismétlik. Vajdai Vilmos rendező annyira szörnyű, gátlástalanul rossz jeleneteket rak fel a színpadra, hogy azokon nem lehet mást, csak jó ízűen nevetni. Minden idézőjelben van itt, semmit sem szabad komolyan venni. A skandináv világból egy másik nyílik: Lajosé, aki rövid- és hosszú távú memóriazavarban szenved, gyakorlatilag semmire sem emlékszik. Rajta gyakorlatozik Dr. Pumánszky (Terhes Sándor), aki igyekszik felnyitni a múlt nélküli ember szemét, és visszahozni őt az életbe. Pumánszky nem válogat a módszerek közt, ha kell, árammal kínozza kezeltjét, vagy meghágja az anyját, sokkterápiával próbálkozik. Az előadás szándékosan nem kínál semmiféle megoldást. Az előadásba iktatott táncjelenetek tudatosan nem kapcsolódnak szorosan a darab történetéhez, sőt, néhol teljesen abszurdnak hatnak az adott kontextusban. Szórakoztató másfél órában van részünk: a számtalan geg, a jótékony infantilizmus, a szélsőséges színészi mimika, a mozgás és a szándékosan silány, tehát jó szöveg elegendő muníciónak bizonyul ehhez.
Pintér Béla legújabb groteszkje, a Szutyok, egy elöregedett aprófaluba kalauzol el minket, ahol egy gyermektelen pár két lányt is örökbe fogad. A szülők és a két befogadott lánygyermek (az egyik roma; a másik, a rossz fogú Szutyok névre hallgat, és később szélsőjobbos lesz) mellett a falu élete is megelevenedik az öregekkel, elesettekkel, munkával, szórakozással, helyi szokásokkal együtt. A mai sztereotípiák erősen megjelennek az előadásban: zsidókról, cigányokról, szélsőjobbosokról, Pintér bátran, kedvtelve forgatja ki és be ezeket. Senkit sem akar jobbnak láttatni a másiknál, hiszen nem eszmékben, hanem egyéni sorsokban gondolkodik; nagyon helyesen - a színpad úgyis levetné magáról az ideológiákat. Sajátos mellékszálat képez a helyi színjátszó egyesület. Kabaré számba megy az egyébként három szerepet is játszó Pintér Béla egyik alakítása, a Zsűri elnök, aki a végtelenségig szórakoztatóan értékeli a falubeliek előadását egy színjátszó-találkozón. Igazság szerint kissé le is válik ez a rész az előadás egészéről, de szívesen nézzük, mert rendkívül mulatságos. Pintér nagy mestere a hatáskeltésnek, ügyesen méri ki a bút, a bánatot, a harsányságot és a visszafogottabb, intimebb periódusokat, olykor túloz is, de ezt még a színpad elbírja. Humor és komorság közt evickél a Szutyok, képes (a Zsűri elnök jeleneteit leszámítva) végig a kettő közt egyensúlyozni. Úgy nevetünk a csúnya lányon, vagy a roma Anitán, a gyermektelenségen, hogy akár sírhatnánk is - és fordítva. A nézőt folyton állásfoglalásra késztetik a látottak, így is és úgy is nézhető az előadás. A négy évszak körforgásában, téltől őszig játszódó történet némiképp archaizált, másképp meg nagyon is mai. A mozgás, a maszk és a népzene mind rítusszerűséget kölcsönöz a játéknak, a szöveg és Benedek Mari jelmezei viszont a jelent idézik. A zene is kettős funkciójú. Végig a játszók fölött ül egy magas létrán Kerényi Róbert, aki több hangszeren kíséri az eseményeket: hol ironizálja, hol meg „csupán" atmoszférát teremt, aláfestő muzsikát szolgáltat. De maguk a színjátszó kör tagjai is zenélnek, énekelnek, olykor egészen blőd dolgokat, olykor valami egészen régit, hagyományosat. Súlyos társadalmi problémákat jelenít meg az előadás, de szerencsére messze nem csak a valóságot tükrözi vissza. Az előadás nem akar politikailag korrekt lenni, ennél sokkal őszintébb, zsigeri élményeket dolgoz fel, természetesen nem realista módon, hanem, ahogy azt Pintéréktől megszokhattuk: elvonatkoztatottan, karikírozottan, leginkább a groteszk kifejezésmódját érvényesítve, bár talán kissé most nyersebben, mint általában.
A debreceni Vojtina Bábszínház előadásában láthattuk Pinokkió történetének dramatizált átiratát. A fából faragott, avagy Pinokkió a porondon című gyermekprodukció szövegét Upor László írta Carlo Collodi meséje nyomán. A rendező Rumi László. A történetben szereplő bábokat bábokkal játsszák el, az összes többi szereplőt viszont maguk a színészek alakítják. Csupán Pinokkió és az őt mozgató színész kapcsán tudják kiaknázni a bábozásból fakadó ötletes és mulatságos lehetőségeket, kicsit részletgazdagabb mozgatással vagy a bábu és bábozó közötti interakcióval: ezek a jelenetek ki is váltják a gyerekközönség tetszését. A többi bábu mozgatásában rejlő lehetőségeket viszont nem használja ki a rendezés. Jó az előadás felütése a nézőtér mögül bemasírozó színes, vidám cirkuszi társasággal, nagy gondot fordítottak a díszletre és a látványra. A gyerekek imádták a kezdést. A kezdeti varázslat mégis alább hagy, mert a bábuk mozgatása és a színészi játék nem elég ötletes, a szöveg felnőttes humora pedig sokszor nem tudja megszólítani az előadás célközönségét, a gyerekeket.
Háy János a Kolibri Színház felkérésére áthangszerelte Völgyhíd című kisregényét, melyet aztán Bagossy László rendezésében, mint ifjúsági előadást mutattak be. A Völgyhíd szereplői lelki problémákkal küzdő kamaszok, az élet értelmét kutató fiatalok, akik még csak keresik a helyüket a világban. A fiatalokat bábok, a felnőtteket színészek játsszák, és végig angyalok kísérik hőseinket - ami teljesen indokolt, hiszen elég erőteljes a bibliai szál. A zene is amolyan éteri szférát idéz, és előrevetíti a tragédiát. Több szálon fut a cselekmény, hiszen a jelenből álmok, emlékek nőnek ki. Pétert, a főhőst láthatjuk az iskolában, a kollégiumban, családi környezetében és párkapcsolatában is. Az előadás nem csak a kamaszok lelki problémáira igyekszik koncentrálni, hanem társadalmi konfliktusokat is behoz: szó esik a cigánybűnözésről, egy poén erejéig a pártszimpátia is bejön a képbe, és az internethasználat demokratikusságán is elidőznek a szereplők egy iskolai óra keretében. A cigánybűnözés és a pártszimpátia említése feleslegesnek tűnik, megbontja az előadás egységességét - miközben persze fontos kérdések lehetnek ezek egy fiatal számára, csak valahogy nem illenek ide; egyetlen poén kedvéért talán nem szerencsés ilyen súlyos kérdéseket felvetni és aztán reflektálatlanul hagyni egy előadásban. Igazán kifejezőek a bábok, és sok játéklehetőséget rejtenek magukban, melyet ki is aknáz az előadás. A minimális díszlet maximálisan ki van használva, nevezhetjük akár multifunkcionálisnak is (látvány: Bagossy Levente).: a jelenetek egy könnyen szétszedhető és összerakható képkeretben zajlanak, amely többek közt vécét, lépcsőt, vízibiciklit hivatott megjeleníteni. A pusztító kamaszszerelem története hatásos, és bár humorban sincs hiány, mindvégig a komor tónus az uralkodó. Bagossy László a tőle megszokott érzékenységgel nyúl az alapszöveghez, a végén még - szégyen, nem szégyen (természetesen nem az) - a katarzis sem marad el.
Háy János Nehéz című darabját - Bérczes László rendezésében, Mucsi Zoltán főszereplésével - még eredeti játszási helyén, a Bárka Színházban láttuk. (Itt párhuzamosan ment a Tersánszky-Grecsó-féle Cigányokkal, amivel először itt találkoztunk, ezért csak a budapesti Nehéz-élményünkről tudunk beszámolni.) Az ezúttal is próza (novella s részben A gyerek című regény) előzményű dráma problémafelvetése a rendező-értelmező Bérczes szerint: „... hogy hogyan is kéne élni. Élnünk. Ezt kérdezi Háy. Kérdezi. Nem mondja. Mert nem tudja. Mi sem tudjuk, mi is csak kérdezzük. Hogy hol basszuk el. Ha egyáltalán. Mert hiszen csak élünk. És abba ugye bele szoktunk halni." Az idő és tér sajátos mozgatásával (az előzmények utólagos bemutatásával), a szöveganyag fegyelmezetten csiszolt egyszerűségével sikeresen éri el mind a szerző, mind a rendező, hogy egy látszólag közhelyes, többször irodalmasított témát érvényesen láttasson. Merthogy maga a felvetett kérdés (az élet nehézsége, valamint az erre keresendő feloldások) ingatag talajra vezetik azt, aki válaszokat igyekszik adni rá. Nehéz. Mucsi Zoltán, a vidékről a fővárosba kerülő, majd fokozatosan leépülő, első generációs értelmiségi karakterét megformáló színész, hihetetlen emberi-színészi teljesítményt nyújt egy felvonásnyi monológjában. A mindvégig egyenletes, árnyalt, erős jellemábrázolást még inkább kiemeli Lázár Kati statikusságában is figyelemre méltó „produkciója".
Nehéz
A kaméliás hölgy című darab rendezője Kiss Csaba, de a szerzőség kérdése problematikusabb. Mindenekelőtt azért, mert a Pesti Magyar Színház címlapján íróként Kiss Csaba szerepel, és Debrecenben is elhangzik többször, hogy tulajdonképpen Kiss Csaba új darabjáról van szó - amelynek az ifjú Dumas regénye kiindulópontként szolgált. A színpadi megjelenítés összhatása valahogy mégis a francia klasszikus eredeti hangulatát, kódrendszerét mozgósítja a befogadóban, ugyanakkor kérdés, hogy a mű valamelyik 150 évvel ezelőtti színpadi megjelenítése ugyanezt tudná-e elérni. Kiss értelmezésében - ahhoz, hogy a mű sajátjává váljon - nem szükséges a szereplők neveit, de még meghatározó jellemvonásaikat sem kicserélni. Épp emiatt a színészekre is nagy feladat hárul, hiszen „aktualizált" szöveget mondanak, mai nyelven - de egy világszinten elhíresült történetet elbeszélve. Amúgy is nagy kihívás eljátszani egy ilyen darabot: és furcsa módon nem az erotika hangsúlyos jelenléte miatt, hanem - ahogyan a késő esti szakmai beszélgetésen Kiss Csaba elmondta - azért, mert érzelmeket fogalmaz meg; és talán az egyik legnagyobb eredmény egy rendezőtől, ha a mai korban hitelesen tudja kimondatni egy színésszel, hogy „szeretlek". Mégis, ami összeköti a Dumas-regényt és a Kiss Csaba-előadást, talán éppen ez, a rendező által is kiemelt szempont: a tizenkilencedik századi hátterű romantikus alaptörténet érvényességeit a mai néző számára is megfoghatóvá tenni. Valószínűleg emiatt nem tud, és nem is akar Kiss szabadulni a formai és tartalmi hasonlóságoktól. Ráadásul bizonyos értelemben mindkét mű önéletrajzi ihletésű, és valószínűleg a lélekben már be-, illetve lejáratott játszmák mindkét alkotót közelebb vitték ahhoz, hogy valóban hitelesen (nem meseszerű eltávolítottságban) mutasson meg valamit a világ(á)ból. Jó, hogy a színpadi megjelenítés nem törekszik semmilyen módon modernizálni a történetet, miközben a tizenkilencedik század korától mégis érezhetően távolságot tart. A viszonylag egyszerű díszletek, az ötletesen felhasznált tükrök, a mozgatható, forgatható szobabútorok is ezt az élményt erősítik, ahogy a korrekt színészi alakítások is. A baleset következtében sántító Gémes Antos így is meggyőző az ifjú és meggondolatlan hősszerelmes szerepében, figyelemre méltó Horváth Lajos Ottó tartásos Varville-je és Kubik Anna a korosodásával nehezen szembesülni akaró Prudence, jó látni Csernus Mariannt. A címszereplő Györgyi Anna játéka az úri kurtizán (mai kifejezéssel élve luxuskurva) Marguerite Gautier méltóságát és a halál árnyékában feltámadó és megfiatalító szerelmi vágyát, az azon végül felülkerekedő lelki nemességét közvetíti elsősorban.
Kiss Csaba másik, immár teljes mértékben saját darabja Debrecenben, A dög, a Maros-parton játszódik (első 2004-es bemutatójakor még a Duna-part volt a színhely), mivel ezúttal a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata adta elő. Klasszikus szerelmi háromszög-történet napjainkban olyan kérdésekkel, hogy miért üresedhetett ki hirtelen egy tíz éve látszólag jól működő házasság, virágozhat-e valódi új szerelem a romjain, a darab szereplői közül ki (mindenki?) viselkedik a másikkal (valakivel) szemben dögként stb. Humoros elemekkel, nyelvi poénokkal tarkított végkicsengésében mégsem mulatságos szerelmi dráma epikus színpadi formában: „A Dög valójában egy színpadi film: 14 helyszín, snittszerű, 10-15 másodperces színváltások (...) csupa olyan elem, ami a mozi dramaturgiájához tartozik" - írja a műsorfüzetben maga a szerző-rendező. Ehhez a dramaturgiához elvileg adekvátan tartozhatnának (még ha némiképp kontrasztot is képezve) a színészek mögött terpeszkedő filmvásznak, a rájuk vetített változó, többnyire a szereplőket is mutató, kimerevített (esetleg lassú mozgásokkal élő) képekkel. Mivel azonban ritkán van valódi funkciójuk (leginkább a kép nélküli fehér vásznaknak van, mint orvosi elválasztó falaknak), nemhogy bármiképpen hozzájárulnának a történések követéséhez, értelmezéséhez, inkább zavarják az előttük zajló valóságos életképek befogadását - ennek megtapasztalása után szükségtelenné is válik a figyelemmel követésük a néző számára, és meg is feledkezhet róluk, s így már leginkább a díszletek hiányára, szegényességére hívják fel csupán a figyelmet (amellett, hogy gyakorta útban vannak). Amit az mégsem indokolhat, hogy az előadás láthatóan nem akar többet, mást mutatni, mint azt, hogyan hullik szét a házasság egy szerelmi szándékaiban nem túl állhatatos fiatal leányzó (Lilike - Gulácsi Zsuzsanna) megjelenésével, hogyan fut vakvágányra az egykori férj (Géza - Szélyes Ferenc), s hogyan lép túl rajta látványosan a lány. S ezt pontosan és átélhetően elénk is tárja, de ezzel együtt található, fölfedezhető egy mindezen túlmutató, és a létezésünket érintően még elkedvetlenítőbb üzenete az előadásnak, nincs ugyanis egyetlen szereplő sem, aki valaki mással ne viselkedne dögként. A dögségnek csak fokozatai vannak, s a dögség grádicsain még Pisti, Géza öccse is helyet foglalhat, akinek a bravúros megformálásáért László Csaba a legjobb mellékszereplőnek járó díjat itt is megérdemelte volna (ha itt osztanának díjakat), mint ahogy a nyáron Kisvárdán megkapta. Az előadásból áradó - az emberi minőséget és az emberi kapcsolatok minőségét érintő - szkepszis az igazán riasztó, nem a sztori maga.
Tolnai Ottó A kisinyovi rózsa című poémájára a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház Urbán András Társulata egy olyan előadást készített (a tavalyi Thealter Fesztiválra eredetileg), amely - Tolnai művészetén és a saját korábbi munkáin túl - láthatóan számtalan forrásból táplálkozik a klasszikus avantgárd, az abszurd színházi elemektől a kortárs mozgásszínházi elemeken át (pl. Nagy József Jel Színháza) egészen a dramatikusabb karakterű felolvasó-színházi elemekig. A fentiekben járatlan néző számára a befogadása reménytelen próbálkozás, de az edzettebb beavatottak számára is kétséges eredménnyel kecsegtető, komoly kihívás - érzékelhető volt ez (az udvarias tapstól függetlenül) a debreceni fogadtatásán is. A kisinyovi rózsa című irodalmi alkotás (a mű eredeti, rövidebb változata épp itt, a Bárka 2010/1. számában jelent meg) ráadásul tipikus „tolnaiáda", különböző valós élményeket, személyes emlékképeket, történeteket és képzelt világokat asszociatív módon burjánoztató, szertelenül, látszólag szabadon és kötetlenül csapongó, közbeékelésekkel, különböző természetű utalásokkal elterelt és visszaterelt, gyakorta hatalmas körmondatokban artikulálódó, „egyszerre laza fecsegés és motívumokra ügyelő költői szöveg", magánérdekűnek látszó „semmisségek" és (általuk is) metafizikai érdekeltségű alapkérdések körbejárása. A kisinyovi rózsa című Urbán-produkció egy nagyszabású kísérlet ezen irodalmi szöveg öntörvényű, alapvetően vizuális karakterű színpadi bemutatására?, megjelenítésére?, újraálmodására? Zavarban vagyunk: nehéz pontosan megfogalmazni, hogy mit is csinál a szöveggel a társulat Urbán András irányításában. Az irodalmi szöveg ugyan folyamatosan jelen van a színészek elmondása révén, a színpadra hordott tárgyi elemekből, színészi akciókból építkező (zenei- és egyéb hanghatásokkal aláfestett) látványvilág időnként mintha épp azt „mutatná", amit szavakban hallunk, időnként mintha a mű konkrét és elvontabb elemei és Tolnai világának ismert motívumai elevenednének meg a szemünk előtt, de csak időnként és mintha. Valójában egy másik, szuverén világot látunk, amelyhez csak kiindulásul, elrugaszkodási pontként szolgál a szöveg, s ez a szuverén színpadi látomás és látványvilág ráadásul olyan jelrendszert működtet, amely önmagában, saját körein belül is szürreálisan szabad és asszociatív. A tolnais észjárás és alkotásmód találkozása az urbánival elvileg termékeny és eredményes is lehetne, ebben a megvalósulási formájukban azonban inkább ütköznek és gyengítik egymást. Vannak az előadásnak emlékezetes, szép pillanatai, de korántsem győzött meg bennünket arról, amiről Fábri Péter próbált a késő esti szakmai beszélgetésen, hogy miként a hatvanas évek végén az Új Symposion képviselte a modernitást a magyarországi elmaradottsággal szemben, úgy napjainkban lassan Urbánék fogják. Ez a fajta kizárólagos fogalmazás nem csak tévedés a fesztiválprogram válogatója részéről, de sértő is számos hazai állandó színházi és alternatív társulás progresszív művészetére vonatkoztatva.
Egressy Zoltán Portugálja az elmúlt két évtized talán legtöbbet játszott kortárs magyar darabja, és nemcsak idehaza. Kevés olyan a színház iránt igazán érdeklődő magyar ember lehet, aki ne találkozott volna már valamelyik előadás-változatával, esetleg Lukáts Andor nem annyira jól sikerült filmváltozatával. A darabot övező sikerszéria nem véletlen, Egressy művének irgácsi világa, a rendszerváltozás utáni Isten háta mögötti magyar falu kocsmai világa - alkoholkábulatban élő, elesett (gyakran szó szerint), elvágyódó, de a reménytelenségtudattal együtt is élő alakjaival - sokunk számára ismerős, miközben nyilvánvaló, hogy ebben a formájában sehol nem létező. Épp ezért is olyannyira szórakoztató, ezért tudunk felhőtlenül kacagni rajta, mert láthatóan elrajzolt, stilizált, hol lefelé, hol felfelé húzott itt minden, nemcsak az alakok, a sztori, még az egyes figurákra szabott nyelv is. A jellem- és helyzetkomikum számtalan eszközével, a nyelvi poénok fergeteges tűzijátékával a szerző véletlenül sem alázza meg hőseit, inkább szeretetteljes iróniával ábrázolja őket, a komikusra festett rögvalóságot poézissel és tragikummal is elegyíti. Az érdekli, hogy mi történik a falusi (kocsmai) állóvízben, amikor kívülről belép abba egy budapesti íróféle entellektüel, a maga portugál-érzésével megbolygatva a helyiek viszonyrendszerét. A kaposvári Csiky Gergely Színház előadása (rendező: Tóth Géza) a darabban rejlő humorforrásokat kellőképpen kiaknázza (a debreceni közönség vette is lapot), de a történetet átható líraiságot és tragikumot már kevésbé képes érzékeltetni. A színészek többsége hatásosan hozza a jól megrajzolt karaktereket, az előadás egésze a darabosságával, kicsit poros, népszínházias jellegével mégis távol tartja őket tőlünk.
Ovibrader
A Nehézhez hasonlóan az Ovibradert sem tudtuk Debrecenben megnézni, viszont talán mentségünkre szolgál, hogy láttuk a gyulai felolvasó-színházi változatát, illetve Budapesten, a Thália Színházban is, nem sokkal a bemutató után. A viszonylag ritkán és csak óvatosan feszegetett témára, a férfi szexualitásra - annak minden frusztrációjával és esendőségével - Garaczi László természetesen építi fel darabját. A négy színész - Fodor Annamária, Huszár Zsolt, Szegezdi Róbert (Debrecenben Szemenyei János), valamint az ötletgazda Kolti Helga - szerepváltoztatásai egyrészt a szinte folyamatos komikumot, másrészt a fanyar (ön)irónia hangulatát generálják. Külön elemzést érdemelne a közönség reakcióinak vizsgálata; érdekes és tanulságos szociológiai tanulmánynak is az alapját képezhetné. A folyamatosan beépülő vendégszövegek (pl. gyerekvers, pszichológiai szakszövegek) a darab során egész interpretációs skálát igényelnek, jelentésükben önmagukhoz képest is többszörösen elmozdulnak. A darab alcíme, műfajmegjelölése (péniszmonológok) azonban nem feltétlenül tekinthető szerencsésnek: óhatatlanul is meghatározott értelmezési vonzáskört teremt maga köré. A férfi-nő viszony sokszínűségét, aktuális kórképét rendkívül izgalmasan és hatékonyan közvetítő produkció Dobri Dániel zenéjétől még élettelibbé válik. A minimalista stílust alkalmazó Bagó Bertalan megoldásai szinte bárhol lehetővé teszik e darab játszását.
Vörös István két művével is szerepelt az idei fesztiválon. Mi sajnos csak a nemrég megjelent drámakötete címadó művét, az Az ördögszájat láthattuk a Kovátsműhely előadásában s szükségszerűen eltérő formában, mint az eredeti helyszínén. Ott a közönség vándorolt a Nyitott Műhely termeiben egyik helyszínről a másikra, követve a színészeket, itt, a Horváth Árpád Stúdiószínházban a közönség ülve marad, csupán forgolódnia kell, mert a színészek azért itt is mozgásban vannak, 7-8 helyszínt játszva be. Ott a házigazda, Fintlaci kalauzolta a helyszínekre a nézőket, itt a szerző, Vörös István pattan föl rendre a közönség soraiból, és vezeti be a 21 jelenetet. A szaggatott előadás-vezetés, a székekkel való kínlódás a szűk térben csak kezdetben zavarhatja a nézőket, hamar a játék részévé válik szinte, mivel a színészek is gyakran élnek olyan elidegenítő, ironikus, komikus eszközökkel (például hol tükörként visszajátsszák a szembenálló mozdulatait, hol próbabábuként, faszoborként tűrik az élők inzultusait, hol madárként füttyögnek), amelyek kizökkentenek abból az áhítatból, amit az 1930-as évek egyik kicsiny magyar falujában játszódó, inkább tragikus, mint komikus, már-már balladisztikus történet elvileg létrehozhatna bennünk. Van itt minden pedig, ahhoz, hogy akár meg is rendüljünk: ördögi ármány és tiszta szerelem, falusi pletykálkodás és Messiásvárás, a zsidóüldözések előérzete, nyílt színi coitus (ruhában, természetesen, és inkább illene ide egy drasztikusabb kifejezés), a gonosz győzelme, de a jó megtestesülése is. S leginkább: igazi, parádés színházi produkció, remek színészi teljesítményekkel (rendező-főszereplő: Kováts Kriszta) - a fesztiváli műsorfüzetben alcímként a „majdnem színház" szóösszetétel szerepel, de ennél teljesebb, egészebb színházi élmény ilyen szerény körülmények, díszletek, jelmezek s egyéb eszközök mellett talán el sem képzelhető.
Fenyő Miklós és Tasnádi István szerzeményét a nyíregyházi társulat előadásában, Tasnádi Csaba rendezésében láthattuk. Az Aranycsapat nem akar többnek látszani annál, mint ami - egy zenés, énekes, táncos előadásnál, és ez máris szimpatikus benne. A sztori szerint egy 2006-os válogatott mérkőzésen, a Népstadionban emlékeznek vissza hőseink az 1954-es évre, az akkori magyar futballra, a fiatalságukra, a rock and roll-őrületre. Főhősünk Stopli (az idős Stoplit Gáspár Tibor, a fiatalt Vaszkó Bence alakítja), aki még a műtétje elől is kiszökik a meccsre; és aki szurkolás közben felidézi szerelmi kudarcát, barátait, az elvesztett világbajnoki döntőt stb. Nyíregyházán régóta megszokott az ilyesfajta, zenés-táncos-énekes előadás, és ez látszik is, hiszen a társulat magabiztosan, meggyőzően teljesít. Fenyő Miklós dalai végén hálásan tapsol a publikum, Tasnádi István a humor mellé némi drámát is csempész az előadásba, persze csak annyit, amennyit ez a műfaj megenged. A rock and roll és a zenés előadások kedvelői nem fognak csalódni az Aranycsapatban.
Az általunk fentebb fel-felvillantott előadásokon túl a fesztiválon játszották még Bartal Kiss Rita és Horváth Mária darabját, A kékruhás lány történetét (kecskeméti Ciróka Bábszínház), Horváth Pétertől a Kerti mulatságot (egri Gárdonyi Géza Színház), Sultz Sándortól a Zöldalmát (Budapesti Kamaraszínház és Éjszakai Színház), továbbá Vörös Istvántól az Arany lépést (Baltazár Színház).
Az utóbbi egy-két évtized egyik fő tapasztalata, hogy a kortárs drámák közül a legjobban sikerültek egy jelentős része a színházban születik meg, tehát nem egy a társulattól független író terméke a szöveg. Gondoljunk csak Bodó Viktorra vagy a Mohácsi-testvérpárra, továbbá a Krétakör néhány produkciójára és Pintér Béla munkáira. Ezt a vonalat idén a Szutyok és a Mesés férfiak szárnyakkal képviselte. Velük leginkább a Roló és a Völgyhíd vette fel a versenyt a hagyományosabb módon létrehozott darabok közül. Olyan szinten kiemelkedő előadás idén nem volt, mint tavaly a 20/20 a Yorick Stúdiótól, a debreceni Képzeletbeli operett, vagy a bábeladások közül a Budapesti Bábszínház Líra és epikája. Mindenesetre a Nemzeti Erőforrás Minisztériuma soha ilyen összeggel nem járult hozzá a rendezvényhez, mint idén. Van rá esély, ahogy azt Vidnyánszky Attila a fesztivál megnyitóján fejtette ki, hogy hosszú távon rendeződjön a DESZKA sorsa. Most már csak még erősebb darabokra és még jelentősebb előadásokra lenne szükség...
Megjelent a 2011/2-es Bárkában.
