Kelemen Orsolya
Kortárs, dráma, fesztivál
November-december fordulóján zajlott Budapesten az egyhetes Kortárs Drámafesztivál. Elszánt szervezők, színes program, külföldi vendégek, teltházas előadások, még ha sovány büdzséből is. Gyűlölet, előítéletek és sztereotípiák színpadon innen és túl.
A fesztivál szervezői valószínűleg nem számítottak arra, hogy az idei, immár kilencedik alkalommal megrendezett programsorozat bizonyos politikai események miatt túllép eddig megszokott keretein. És részvételi szándékuk megerősítésekor a külföldi meghívott vendégek sem sejthették, hogy a nálunk töltött egy hét alatt a hazai kortárs színházat nem csupán szakmai oldalról, hanem ennél jóval összetettebb kontextusban is lesz módjuk megismerni. A fesztivál közepén zajlott ugyanis szélsőséges parlamenti pártunk Nemzeti Színházhoz szervezett, a színház igazgatójának leváltását követelő tüntetése, és az ezzel párhuzamos megmozdulás, a színházi szakma legjelentősebb képviselőinek jelenlétében. A szakma egy része nem csupán a jelenlegi igazgató szakmai tevékenységéhez kapcsolódó szimpátiáját szerette volna kifejezni, hanem ezúton kívánt protestálni a kormány közelmúltban meghozott illetve tervezett, az alternatív színházak művészi színvonalát veszélyeztető döntései ellen.
A fesztivál - szakmai válogatók javaslatai alapján összeállított - hazai programjában szerepelt a Nemzeti Színház produkciója, az Örkény Színház egyik előadása, látható volt két vidéki, egy nyíregyházi és egy kaposvári produkció, egy ifjúsági- és a különösen veszélyeztetett VI-os kategóriába tartozó előadás is. E produkciók (az adott válogatási szempontok alapján) az elmúlt színházi évad legjobbjainak tekinthetőek, így a külföldi meghívott vendégek is szembesülhettek azzal, hogy - egy-egy előadás tetszési indexétől függetlenül - a hazai kortárs színház helyzete valóban drámai. Lehet, hogy ilyen előadások a következő évadban nem is jöhetnek majd létre.
A fesztiválon a hazai előadások mellett szerepelnek egy meghívott ország előadásai, és immár hagyománynak tekinthető a felolvasószínház, ahol most a lengyel drámáké volt a főszerep. Az Ütközések elnevezésű programsorozat keretében a felolvasások mellett szakemberek részvételével szervezett drámairodalmi szimpózium és nemrég megjelent drámaköteteket bemutató est is zajlott. Az előadásokat alapvetően szakmai beszélgetések, workshopok, különféle kísérőprogramok egészítik ki, és a Visitors' Programme vendégei számos plusz információhoz juthatnak a magyar színházról: megnézhetnek ajánlott, a showcase-programban nem szereplő előadásokat, találkozhatnak és beszélgethetnek az előadások alkotóival. A vendégország-program fókuszában idén az USA szerepelt, bemutatkozott New York egyik produkciós műhelye, a kísérletező jellegű, színházi konvenciókat félresöprő Performance Space 122. A szervezők fantáziájának és szándékainak komoly határt szabnak az anyagiak, büdzsé függvénye, hogy milyen előadásokat tudnak meghívni, és előfordul, hogy pénzügyi okok miatt kell lemondaniuk egy-egy tervezett programról: idén elmaradt egy dramaturgoknak tervezett workshop. Ugyanakkor az anyagi tényezők csak részben jelenthetnek mentséget arra, hogy a fesztivál honlapján a magunkról oldalon és egy másik menüpontban 2009-es programok és információk szerepelnek.
A Kortárs Drámafesztivál eredeti szándékai szerint a drámaírás szinkron eredményeinek áttekintését tűzte ki célul. Egy-egy évadban azonban nem került színpadra annyi kortárs dráma, hogy egy ilyen fesztivál életképes legyen, így az évek során sokat változott a fesztiválszervezők stratégiája, lépésről lépésre rukkoltak elő újdonságokkal, míg kialakult a most is működő, beváltnak tekinthető programstruktúra. A változékonyság és folyamatos megújulás képessége egy ilyen fesztiválnak alapvető jellemzője, hiszen nehezen választhatná nevéül a kortárs fogalmát egy korábbi színházi struktúrákhoz és elképzelésekhez mereven ragaszkodó programsorozat. A Kortárs Drámafesztivál megnevezés - legyen bármilyen jól ismert és bejártott márkanév - nem fedi pontosan a programot, hiszen a fesztiválon a műfaj hagyományos értelmében vett drámával nem találkozhattunk, legfeljebb a kortárs lengyel és hazai drámákból válogató kötetek bemutatóján. A kortárs jelző pedig elsősorban a színpadi megvalósításra, az új vagy szokatlan alkotói módszerekkel létrejövő előadásokra értendő, és nem magukra a drámákra vonatkozik, hiszen kortársnak Ödön von Horváth vagy Thornton Wilder csak némi túlzással tekinthető. Az amerikai program előadásai pedig jellemzően a színházi műfajok kereteit feszegetik, tehát ugyancsak nagyvonalú gesztus drámának nevezni őket. A hazai előadások szakmai válogatói ebből a hellyel-közzel kortársnak kikiáltott kategóriából valóban a tavalyi év legjobbjait igyekeztek beválogatni. A válogatás sokszínű és érdekes volt, a kortárs fogalmát különböző nézőpontokból megközelítő előadások sorozata valóban showcase-ként működhetett a külföldiek számára. Az előadások alapján ugyanakkor igen nehéz a hazai kortárs dráma és színház aktuális helyzetére utaló, átfogó tendenciákat felfedezni és meghatározni. Figyelemre méltó, hogy kemény, húsba vágó témák elsősorban humorral oldódnak fel, az előadások között sok az erősen groteszk produkció, nyelv és színpadi világ különböző szintű stilizációjával.
A vidéki vendégjátékok kivételével a hazai előadások eredeti helyszínen zajlanak, így a nézők elsősorban a feliratozásból következtethettek arra, hogy az előadásokon külföldi vendégek is vannak. A hazai - nem szakmai - nézők között minden bizonnyal csak kevesen tudták, hogy az adott előadás egy fesztiválhoz kapcsolódik és azt egyéb rendezvények és előadások követik. A szakma érdeklődése - mivel tavalyi előadásokról beszélünk - érthető módon leginkább az amerikai előadásokra és a kísérőprogramokra koncentrálódott. A hazai és a vendégprogram illetve a kísérő rendezvények tehát más-más közönséget mozgatnak meg, így a fesztivál furcsa módon két részre szakad. Joggal tehető fel a kérdés, hogy a fesztivál kiket céloz meg és kiknek is szól pontosan, hiszen fesztiválközönségnek, fix nézőknek elsősorban a külföldi vendégeket tekinthetjük. Az idei rendezvény érdekessége, hogy egy-egy amerikai és hazai produkció különös párbeszédbe kerülhetett egymással, ugyanis több előadás központi témája volt az előítéletesség, az idegengyűlölet, a másságról való gondolkodás. A fesztivál legizgalmasabb előadásai az aktuális társadalmi-politikai szituáció metaszintjeit teremtették meg a színpadon, furcsa párhuzamot létrehozva a valósággal, a színpadon kívüli eseményekkel.
Az amerikai program kakukktojása Reggie Watts volt, a new yorki zenész-komikus, besorolhatatlan műfajú - beatboxos-zenés stand-up comedy, koncert és színház, egyszemélyes talkshow - előadásával. Az óriási hajkoronájának köszönhetően kétségkívül egyedi fizimiskával rendelkező Reggie poénkodik és énekel, egy szintetizátor és keverőpult segítségével több szólamban és stílusban: az autentikusnak ható népi dallamoktól kezdve a popslágerekig. Kiselőadást tart a magyarokról és a nálunk fellelhető robotokról, melyek szép számban megtalálhatóak a nézőtéren is. Több ízben dicséri a Trafó színpadtechnikáját, átfogó prezentációt tart a projektor távirányítójának menüpontjairól, egyik kézfejével bábot csinál, s hosszasan elbeszélget vele. Az előadás hemzseg obszcén utalásoktól és szexuális poénoktól, de mindez nem tűnik soknak, Reggie végig képes meglepetéseket okozni, még a tapsrendnél is, amikor különböző helyekről tér vissza a nézőtérre. Az előadás hatalmas sikere a témák összefüggéstelenségének és abszurditásának, a szöveges és zenés részek ad hoc variációinak, és Reggie stílusának komikumában - ez az ember még véletlenül sem veszi komolyan önmagát - és a kivitelezés profizmusában rejlik.
Reid Farrington, a hosszú ideig a világhírű New York-i Wooster Group csapatát erősítő alkotó videó-performansszal érkezett a fesztiválra. Farringtont Theodore Dreyer klasszikusa, az egyik utolsó némafilm, az 1828-as Szent Johanna érdekelte, illetve a film további történetét meghatározó körülmények: a filmnek különféle kópiái egymástól függetlenül, a világ különböző pontjain váltak tűz martalékává. Az előadás a MU Színház előcsarnokában kezdődik, ahol egymás mellé vetítve futnak különböző kópiák képkockái, így nyomon lehet követni a filmek közötti különbségeket, Farrington pedig létrehozza a maga kópiáját. Az előadás kötelekkel, kampókkal és fadeszkákkal határolt, négyszögletű terében egy színésznő képkereteket pakol ide-oda, a megfelelő pontokra helyezett képkeretekben pedig láthatóvá válnak a projektorokból vetített képkockák, háromdimenzióssá, szoborszerűvé téve a film jeleneteit, a különböző nyelvű feliratokkal egyetemben. A színésznő teremti meg a látványt, a történéseket irányítva redukált érzelmi reakciókkal éli újra és át a drámát. A térben szabadon sétáló nézők figyelmét leköti a szokatlan, vizuális szituáció, de a kreatív technikai ötlet egy idő után már nem érdekes, ekkor minden kortársiasságot mellőzve már csak a film jelenthet - persze elsősorban filmtörténeti - érdekességet.
Az Isten hozott a semmiben című road-movie
A Temporary Distortion társulatának Isten hozott a semmiben című előadása ugyancsak filmes és színházi műfajok kombinációjával jött létre. A produkció voltaképp egy mozaikszerűen építkező, rövidebb-hosszabb jelenetekből álló film, melyet alámond, élőben szinkronizál az előadás négy szereplője. A tér közepén egy riasztó kinézetű, futurisztikus hatású, első pillantásra meghatározhatatlan funkciójú díszletelem, üvegkalickás, neonvilágítással, csövekkel, agancsokkal, hulladék anyagokkal díszített, látványos stúdiótechnikával felszerelt építmény. Ennek felső részére vetítenek, a színészek pedig az üveg mögé vagy elé állva, mikrofonba mondják a szövegüket, mely az effekteknek köszönhetően nem csak teátrálisnak, de sokszor félelmetesnek hat. A sajátos road movie képkockáiból nem áll össze egységes történet, csak álomszerű, riasztó víziók, történetfoszlányok. Emlékek, benyomások, félelmek, tanulságok mondatnak ki, melyeknek nagy része az úton levéshez, utazáshoz kapcsolódik. A színészek magányos figurák, elmondják szövegüket, majd a háttérbe húzódnak, köztük valódi interakció legfeljebb a filmben történik. Hiába tűnik az egész barátságtalanul idegennek, az előadás nyomasztó világa szinte beszippantja a nézőt, és a kiúttalanság, céltalanság furcsa, lebegő érzését nem csökkenti az a tudat, hogy Amerika messze van tőlünk.
A dél-koreai születésű kortárs amerikai drámaíró- és rendezőnő, Young Jean Lee társulatának előadása, A szállítmány című produkció provokációval igyekszik rávilágítani az előítéletek működésére, és megmutatni, hogy az idegengyűlölet, mint olyan nem egyszerűen fekete-fehér, hanem sokkal bonyolultabb. A rövid táncos jelenetet követő első részben egy fekete humorista osztja a fehéreket és a cigánygyűlölő magyarokat, szabatosan, sokak számára talán bicskanyitogató módon trágár stílusban. Az erőteljes hatást az agresszív szókimondás és keménység váltja ki, de mindenki elgondolkodhat, hogy mindezek mögött felfedez-e magában faji előítéleteket, és hogy mi van előbb: a provokáció vagy az ellenszenv. A második részben rajzfilmes stílusban előadva (kimerevített jelenetek, csak a szövegbuborékok hiányoznak a szereplők szája elől) egy rapsztár-karrierről álmodó drogdíler sorsát követhetjük nyomon. Az igazi csattanó a harmadik rész: a tévésorozatok játékstílusában előadott jelenetben egy születésnapi partit láthatunk, ahol a harminc éves ünnepelt összes frusztrációját az ugyancsak problémás magánéletű vendégeire igyekszik áthárítani. A kínos és kellemetlen születésnap társasjátékkal zárul, melyben a fekete színészek elkezdik ócsárolni a feketéket. Vagyis ekkor derül ki, hogy a fekete színészek itt fehéreket alakítottak. Valószínűleg a jelenet folyamán mindez keveseknek jutott eszébe. Az utolsó mondat pedig újabb fordulatot kínál, melyen minden néző elgondolkodhat hazafelé menet: egy fekete nem örült volna ennek a társasjátéknak, de attól függ, hogy milyen az a fekete. Hát persze, tudjuk, vannak nem olyan feketék, nem olyan cigányok (a sor tetszőlegesen folytatható) is.
A hazai program párhuzamos, hasonlóan érzékeny témát feszegető előadása a Pintér Béla Társulat a külföldi vendégek nagy elismerését kiváltó Szutyok című produkciója. Lényeges a sztori: a falusi gyermektelen házaspár örökbe fogad egy tizenéves lányt, aki nem hajlandó a barátnője nélkül elhagyni az intézet falait, ám ez a barátnő cigány. A szociális munkás anya és a biopék apa keményen küzd saját előítéletei elfojtásával, a falu pedig ugyancsak nehezen kezeli a roma lány jelenlétét, többször le kell vonniuk a következtetést, hogy ez a lány nem olyan lány, de aztán változik a kép, amikor a lányt lopáson kapják rajta. A cigánylány végül olyannyira összebarátkozik mostohaapjával, hogy teherbe esik tőle, az anya pedig a másik, egyre szélsőségesebben és radikálisabban gondolkodó, faj- és idegengyűlölő lánya, Szutyok hatása alá kerül. Szutyok titokban ráveszi fogadott testvérét az abortuszra, de amikor ezt az apa megtudja, Szutyok nem menekülhet: bármily váratlannak és túlzásnak hat a büntetés, a biokemencében végzi. A történethez kapcsolódik egy másik szál is: az apa, Attila színjátszókört vezet, melynek zenés ballada-előadását díjazzák az amatőr fesztiválon. A színjátszókör funkciója dramaturgiailag lényeges, Pintér Béla nagyszerűen karikírozza a zsűrielnök Regős Jánost, igaz, ez a szál lóg ki leginkább az előadás szövetéből. Az örökbefogadás megmételyezte a család és a falu életét, bár minden olyan szépen indult, egy év leforgása alatt minden érintett figura szerencsétlenné vált. Az előadás nem tesz igazságot, ebben a helyzetben senkit nem lehet elítélni vagy felmenteni. A Szutyok mindemellett bővelkedik a humoros fordulatokban, közhelyekből építkező poénokkal, népies énekbeszéddel, tehát amolyan pintérbélásan karikírozza előítéleteink működését, fájdalmas aktualitással állítva középpontba az értékrendszerek viszonylagosságát.
Szalontay Tünde és Friedenthal Zoltán Pintér Béla Szutyok című előadásában
Más aspektusból, de ugyancsak a nézők származáshoz kapcsolódó előítéleteit provokálja a vásári játékok stílusában előadott Mein Kampf című előadás, mely groteszk humorral mesél az előítéletek és a személyiség alakulásáról. Revüszerű, zenés-táncos, a téma súlyosságát viccelődve eltartó farce-ot láthatunk, a fiatal művészeti akadémiára készülő Hitler, és az őt felkaroló zsidó könyvárus, Schlomo Herzl története tárul elénk. A Mein Kampf nem más, mint Herzl készülő memoárja, mely komoly feladatot és kihívást jelent a könyvárusnak. A térben rendezetlenség hatását keltve különféle tárgyak láthatóak, emeletes ágy, fotel, vécécsésze, a háttérben rajzok. Különféle dalok hangzanak el Wagnertől kezdve Szörényi-Bródyn át a Tiroli bocik daláig. A zenei sokszínűség, a látszólagos összevisszaság, a sok-sok humor nem véletlen, mindez oldja a téma komolyságát, így precízen kapcsolódik a drámához. Hitler szerencsétlen és komplexusos, félszegségében és időnként előbukkanó agressziójában nevetséges, elesettsége miatt pedig már-már szerethető figura. Schlomo, aki végtelen szeretettel közelít Hitlerhez, törődik és foglalkozik vele, kétségkívül hatással van a leendő diktátor sorsának alakulására. Az előadás rendkívül emlékezetes pillanata a Halál asszony megjelenése, aki végül Hitlerrel az oldalán távozik, igaz, Schlomo is kap tőle egy jóslatot.
Humoros, egy fokkal könnyedebb témát felvázoló komédia a Kupidó, melynek talán a Fédra fitness sikerének köszönhetően lett Tasnádi István egyben írója és rendezője is. A drámai alapanyag kiváló, egy swingerklubban vagyunk, ahol az emberek a szó szoros értelmében kivetkőznek önmagukból, inkognitójuk tudatában gyakran önmaguk számára is szokatlan vagy meglepő szerepbe bújva. A klubba különböző házaspárok érkeznek, ki-ki visszatérő vendégként vagy épp vonakodva, magát kellemetlenül érezve. Természetesen kiderül, hogy ismerik egymást, és szinte észre sem veszik, hogy a klubon kívüli, kinti hatalmi pozícióikat teremtik és alakítják újra. Kiderül, hogy odakint továbbra is válságos a helyzet, kirúgások, le- és előléptetések körül folynak a viták, és mindenki igyekszik a maga számára legelőnyösebb pozíciót megszerezni. Az előadást korábban az Iparművészeti Múzeumban játszották, ahol az óriási, mitologikus témájú gobelinek igazi pikáns díszletként szolgáltak a produkcióhoz, melynek gördülékenysége és humora a második részben egyre inkább kifulladt.
Nyugtalanító, és a legkevésbé sem mulatságos világ jelenik meg Rusznyák Gábor Szophoklész és Jon Fosse szövegéből összegyúrt Oidipusz király-előadásában. A négyszögletes, lépcsőszerűen építkező térben a nézők együtt ülnek a szereplőkkel, akik váratlan megszólalásukkal, szokatlan, zajkeltő hangszereikkel még a második felvonásban is képesek meglepetéseket okozni. Közöttünk ül Oidipiusz is, a nézők vele együtt nyomozhatnak a gyilkos után. Nagy és igen komoly társasjáték ez, ahol - mivel mindenki folyamatosan jelen van - nem maradhat rejtve és titokban semmi. Az előadás végén elered az eső, ezzel mosva tisztára a földet, és adva a népnek új erőt a szembenézéshez és a folytatáshoz. Minden ízében végiggondolt, egységes világú előadás az Oidipusz; furcsa, hogy a külföldi vendégek közül többen elégedetlenek voltak vele, színházi nyelvét és jelrendszerét, ha nem is elavultnak, de semmiképp sem kortársnak értékelve.
A fesztivál egyik záróeseményén, az értékelő-reflektáló beszélgetésen a külföldi vendégek beszámoltak a nekik leginkább tetsző előadásokról, a hozzászólásokból pedig fontos tanulságok szűrhetőek le. Egy fesztiválszervező a hazai előadások szövegközpontúságát emelte ki, volt, aki a diákok és egyetemek jelenlétét, részvételét illetve a fesztiválokon jellemző élénk klubéletet hiányolta, egy másik kritikus pedig tendenciát vélt látni abban, hogy a fesztiválon sok 'keretes' előadás volt látható. Valóban, több előadásban figyelhettünk meg olyan díszletelemként működő keretet, mely az előadás dramaturgiájában is meghatározó szerepet tölt be.
Bagossy László rendezőnek két munkája is szerepelt a fesztiválon, érdekes módon mindkét produkció ilyen 'keretes' előadás, de e keretek más-más módon működnek. Ödön von Horváth népszerű drámája, a Kasimir és Karoline az Örkény Színházban olyan, mint egy vásári előadás, melynek központi figurája a zongoránál helyet foglaló, zenész-narrátor, aki aláfesti és kommentálja az eseményeket. A színpad szélén paraván, melynek közepén nyílás, ahol be lehet kukucskálni: színház a színházban. Ezen a kereten keresztül láthatjuk az eseményeket stilizáltan, némafilm-szerűen, váratlan nagyításokban, a legkülönfélébb nézőpontokból és szemszögekből, egy-egy testrész vagy mozdulat kiemelésével. A jelenetek ötletesek és kreatívak, jobbnál jobb gegekkel és játékos humorral. A színészi játék is bravúros, a társulat tagjai emlékezetes karaktereket teremtenek. A nagy válság általános problémái, morális tendenciái helyett itt elsősorban a szereplők viszonyrendszerének finom árnyalatai és érzelmi változásai az érdekesek, de természetesen ezek is stilizáltan, humorral eltávolítva jelenítődnek meg. Az előadás végén pedig lebontják a papírfalakat, a nézők beláthatnak a kulisszák mögé, és szembenézhetnek azzal, hogyan és mi működtette a színjátékot. Mindenki számára világos lehet tehát, hogy mindez csak színház, csak látszatkomédia volt.
A szomorú tinédzser-sorsokat bemutató Völgyhíd, a Kolibri Színház előadása - Bagossy másik rendezése - szintén keretes szerkezetű: a kezdő és a záró jelenetben hasonló a színpadkép, az előadás bibliai utalásokkal, adott keret szerint működik (a történetet sötét ruhás angyalok játsszák el). A barokkos hatású, mozgatható képkeretek pedig sok helyszín (pl. tengerpart, vécé, kollégiumi szoba) megjelenítésében jelentenek óriási segítséget. Az előadás nagyon látványos, a keret tehát remek díszletelem, de a Kasimir és Karoline-val összevetve itt nem ez a stilizáció elsődleges vagy legfontosabb eszköze. A Völgyhídban a tinédzsereket bábokkal játsszák el, míg a felnőtteket színészek alakítják, ezáltal még jobban elmélyítve a szülők és fiatalok világa közötti szakadékot. Az előadás egyébként a gimnazista korosztályt szeretné megcélozni, a hozzá tervezett beszélgetésekkel pedagógiai szempontból is, s ehhez kiváló alapanyag Háy János drámájának szövege, melyet a szerző korábbi prózai szövegéből készített a színház felkérésére.
Keretekkel körbevéve, egy bérház vagy lakótelep lakásainak ablakában bukkannak fel a szereplők a Hát akkor itt fogunk élni című előadásban. Thornton Wilder drámája, a Mi kis városunk elsősorban alapötletként funkcionált a Nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház bemutatójához, mely hangsúlyosan a nyíregyházi jelenben játszódik. A szereplők történetei (a narrátor kommentárjaival megsegítve) rövid, mozaikszerűen építkező jelenetekből bontakoznak ki. A díszlet jól működik, a szimultán jeleneteknek, a hirtelen felbukkanó szereplőknek és az ablakok közötti gyors váltásoknak köszönhetően a történések váratlanabbak, meghökkentőbbek, elbizonytalanítva ezzel a nézőket, akik a narrátor kimerítő információinak köszönhetően beavatottabbnak gondolhatták magukat. A keretek átvitt értelemben is eltávolítják az eseményeket, az ablakokon keresztül külső nézőpontból fedezhetjük fel a hétköznapi események rutinszerűségét, és drukkolhatunk a szereplőknek: nézzenek jobban szét maguk körül, próbálják jobban megérteni ezeket a mechanizmusokat, és gondolkodjanak el azon, hogy az idő, az emberi élet ideje minden tekintetben véges. Tény, hogy ezekért a felismerésekért meg kell küzdenie a nézőnek is, ugyanis embert próbáló előadásról van szó: a külföldi résztvevők közül többen kifogásolták a (mintegy négy órás) produkció hosszúságát.
Ez volt tehát az idei Kortárs Drámafesztivál, szűkös keretek között, ám annál nagyobb szervezői elszántsággal és lelkesedéssel. A szervezőknek talán már vannak ötletei arra, hogy milyen újdonságokkal szeretnének következő évben bemutatkozni. Biztosan átgondolják majd, hogy pontosan kiknek szánják a rendezvényt, kiket látnának szívesen a meghívott vendégek között, és hogy pontosan milyen céllal kezdik szervezni a következő fesztivált. Remélhetőleg az elszántság és lelkesedés marad továbbra is, így csak az a kérdés, hogy lesz-e még egyáltalán színház, ahonnan minőségi előadásokat lehet válogatni.
Megjelent a 2011/1-es Bárkában.
